DELEATUR
Máma már nem szakad tovább
Az egyik bukaresti televízió körkérdést intézett székelyföldi magyarokhoz a kettős állampolgárságról. Könnyekkel viaskodó férfiak és nők vallottak arról, mi mindent jelent nekik. Akarják-e, hogy minden magyar magyar állampolgár legyen? A megkérdezettek (mi több, a kérdezők) el nem tudták képzelni, hogy erre a kérdésre nemmel is lehet válaszolni. Az én nagyanyám kilencedikes koromban mesélte el egy vasárnapi ebéd után (szintén könnyes szemmel), hogy amikor negyvenben bevonultak a magyarok Kolozsvárra, akkor őt, a hatéves, ünneplőbe öltözött kislányt a Mariánum előtt Horthy Miklós maga elé ültette a fehér lovára. Apám már nem mesélt ilyeneket a gyerekeinek (nekünk). Anyám sem. Soha nem magyarkodtak, sőt, mindig rámutattak arra, hogy ma már nem lehet magyarkodni, mert ezt az igét végképp lejáratták. Ennek ellenére nekünk minden magyarországi út sokat jelentett, egészen mást, mint egy prágai vagy berlini. Holott nagyon jól éreztük magunkat ott is. De hát ott is akkor lett igazán jó nekünk, amikor a csehek vagy a németek a magyar mivoltunkra kérdeztek rá. Jó volt Prágában vagy Kelet-Berlinben magyarnak lenni, mert egy mosolygós, őszintén kíváncsi kérdésre adott válasz volt a "magyar", és következhetett a részletezés. (Röghözkötöttség, azaz "kisebbségi romániaiság" nélkül voltunk magyarok!) Én úgy érzem, valahogy nem volt elég szabadságunk ahhoz, hogy a feltett kérdésre jól válaszoljunk. Mert úgy kellene igennel vagy nemmel felelni, hogy megőrizzük saját hangunkat. Nekem nem kell sem a politikusok, sem a nagyanyám magyarsága, hazugnak tartom – Jézusról beszélnek, de Barabást kiáltanak. Ha azt mondom, hogy igen, akkor annak olyan szabadon kellene szólnia, mint a madár. Igent mondok, mert ez a természetes, és nem magyarként, hanem emberként: kinyitom az ajtómat, hogy lássad, nincs becsukva, és bármikor bejöhetsz, ha kedved tartja. Ugyanígy, ha azt mondom, hogy nem, akkor annak nem szabad nem-ként hangoznia – nem a sörüket vagy kenyerüket féltőkkel mondom, hanem emberként, túl a nemzeti ideológiákon, aki azt szeretné, hogy az egyesült Európában leljen otthonra mindenki. A 20-as években azt írja Kós Károly az egyik Móricznak címzett nyílt levelében, hogy most már itt Erdélyben is lehet jól közölni, az erdélyieknek nincs miért törniük magukat odaát felé – éljen a transzszilvanizmus! Én hazugnak tartom az egész ideológiát. Merő provincializmus, meg lehet nézni, kikből lettek itt költők és írók. Nem tartom jónak, ha egy erdélyi magyar nem néz Pest felé. Ellenben soha nem lépném át valakinek a küszöbét, ha tudom, csak azért tárta szélesre az ajtaját, mert velem akarja kirakatni a tesóját a lakásból. Ma aztán elég nagy volt a letargia. Sokan egész éjszaka nem aludtak, annyira megviselte őket a dolog. Másokban meg a dac dolgozik, azt mondják, ők ezentúl nem vallják magukat magyarnak, hanem majd azt mondják, székelyek. Az egyik tévés vitán jól látszott, mennyire ijesztő tud lenni, még nekünk is, aki pedig naponta találkozunk vele, az agresszív magyarkodás, a követelőzés, az ócska propaganda. Ilyenek mellé lehetetlen volt odaállni. És mégis. Az egyik vajdasági politikusnak volt egy jó mondása: neki azért kell a magyar útlevél, hogy a mellzsebébe tegye, úgy, hogy egy ujjnyi csíkja kikandikáljon, és láthassák a piacon az emberek. Igen, a tévé körkérdésére adott válaszokban is hallatszott, a remélt magyar állampolgárság miatt az emberek igyekeznek választékosabban magyarul beszélni. Talán mégsem beszéltünk elég szépen... A dunántúliaknál több volt az igen, mint az Alföldön, a román határhoz közel eső Szabolcs-Szatmár, Bihar környékén, ahol a legjobban ismernek minket. Ahol a legtöbb innen áttelepült él. Szóval, azon gondolkoztam ma egész nap, van-e és miben áll az én magyartanári felelősségem ebben a dologban.Németh I. Gábor