DELEATUR
Ima a könyvesüzlet előtt
Ácsorgok, alázattal, türelmesen a könyvesüzlet kirakata előtt. Nézegetem a vitrinben kiállított könyveket, mindenik alatt ott van az ára is. A pórnép elriasztó tájékoztatására. Világos, hogy én, a nyugdíjamból éldegélő író egyik könyvet se vehetem meg magamnak. Se ma, se holnap, soha. Már belenyugodtam, hogy nekem nagyon sok mondatom azzal kezdődik: soha többé. Soha többé nem fogom látni a tengert, soha többé nem fogok a hegyek között pihenni, soha többé nem vehetek magamnak új cipőt, soha többé nem újíthatom fel az ágyneműt, pipere is csak a legsilányabb kerül be az én cella-lakásomba. Mindezt elviselem én valahogy, ahogyan Romániában néhány millió, hozzám hasonló nyomorult nyugdíjas elviseli, ám egyetlenegy dologba képtelen vagyok beleélni magamat lázongó hőbörgés nélkül: íróember létemre soha többé ez életben nem vehetek meg magamnak egy könyvet. Legutóbb, az ugyancsak szegény sorsú testvérem meglepett Kertész Imre Sorstalanság című könyvével. Amikor Szász János egyik esszéjéből világosság derült rá, hogy ez a könyv bizony kereken 300 000 lejt kóstál, menten sírva fakadtam. Egy csapásra oda lett az olvasás öröme, mert arra gondoltam, az én jó testvérem most pont miattam koplal. Aztán a könyvet sorra elviszik tőlem a barátnéim, egykori úrinők, jelenleg a román demokrácia nyugdíjasai, akiknek nyomora szintén tetőz. Ám porig alázásom a következő jelenet volt: megérdeklődtem, hogy Mircea Cărtărescu nagy formátumú, Tudor Jebeleanu illusztrálta mesekönyve kapható-e? Az elárusítónő, a jó ízlés határán, de azért némi elutasító irritáltsággal, emígyen válaszolt: "Persze hogy megvan a könyv nálunk is, de azt maga soha nem fogja megvenni, mert 650 000 lej az ára. Világos?" S egy szusszanásnyi némaság után folytatta: "Hanem arra szeretném kérni magát, asszonyom, többé ne tegye be ide a lábát, mert nekem havonta meg kell fizetnem az ellopott könyvek árát. Ne, ne szóljon semmit, engem ugyanis nem hat meg a maga nyomora, maga itt persona non grata. Bámészkodjon kívülről, a vitrin túloldaláról." Állok ott, a könyvesüzlet vitrinje előtt és érzem, amint a lelkemre csomósodik a fájdalom. Nem hadakozom ellene, már régen megtanultam elviselni. Csak azt nem fogom fel, hogy miként jutottam én és néhány millió romániai nyugdíjas idáig? Egyik ácsorgásom alkalmával, ott, a könyvesüzlet előtt, a vitrinben újabb Cărtărescu-könyvet pillantok meg, az írózseni naplóját. Az elárusító megszán és kiszól nekem az ajtón. "Ez a Cărtărescu-könyv olcsó, ezt talán maga is megveheti, csak 169 000 lej..." Ingatom a fejemet, hogy nem, nem vehetem meg, nem engedhetem meg magamnak ezt a fényűzést. De jó az Isten, jót ád, egy ismerősömet pont ezzel a könyvvel ajándékozták meg. "Kölcsönadom magának, de csak két napra..." Arra gondolok, én egy naplókönyvön egy évig is elrágódom, olvasva és újraolvasva, de azért mégis hazaviszem az áhított könyvet, de nem vetem rá magamat, okosan vágok bele a műélvezetbe, hiszem számomra kaland ez a javából, úgy döntök, egyetlen év naplóját fogom elolvasni, pontosan az 1993-as évét választom. S felfedezem, hogy a román írózseni pontosan úgy vicog az alkotás kínjaiban, mint én, jómagam, aki nem vagyok zseni. Kávét iszik, ül a konyhában, családjával egy kétszobás lakásban lakik és fázik, a konyhában pislákol a gázláng, és a zseni képtelen leírni egyetlen szót. Remeg. Aha, ez a túladagolt kávétól van, konkludálja magában, és másnap következik a kávémegvonás napja, de a totális megvonásé. Eddig semmi újat, számomra ismeretlent nem hoz tudtomra ez a rokonszenves írózseni. Igenám, de eljutok az év utolsó napjának a bejegyzéséhez, s ott kiderül, hogy 1993-ban hatvanöt könyvet vett magának és olvasott ki, ráadásként szemelgette az alapkönyvtárából a Bibliát, Hanna Arendet s a német filozófusokat. Most már irigylem őt, nem mintha ez nem járna ki neki, de mellette én koldusszegény vagyok. És utazgat is, hol Frankfurtba repül, hol Párizsba, ahol a Gallimardékkal tárgyal, hol meg Dublinba. Dublinnál felsóhajtok, oda, de csakis oda, én is szívesen elmennék. Én unom Joyce remekművét, az Ulyssest, még soha nem sikerült végigolvasnom, de kívülről tudom a Dublini emberek (Istenem, milyen banális cím!) novelláskönyv mindenik írását. Dublinban én is végigsétálnék a főutcán, benéznék a kocsmákba, megszívnám magamat hamisítatlan, dublini ájerrel. M. C. nyilván a saját szemével pásztázta Dublin látképét, de ahogyan kifejti: egyáltalán nem volt meghatódva. Igen, Cărtărescu naplójában többször is panaszkodik, hogy anyagi gondjai vannak, nehezen tartja el a családját. Na, ettől kerekre nyílik a szemem. Fogalmam sincs róla, hogy az írózseni mennyi pénzt vághat zsebre évente, de, ha bármilyen tetemes összeg is az én cifra-nyomoromhoz viszonyítva, az semmiképpen nem lehet túl sok, hiszen világirodalmi szintű remekekről van szó. S akkor sokkhatás ér, a tévé jóvoltából megtudom, hogy Bákóban, a szemétgyűjtő igazgatója havonta 176 millió lejt számol le a konyhaasztalra a feleségének. Ez többszöröse az államelnök fizetésének. S mentem bemutatják a bákói Főszemetes villáját is, a túl csicsás, majdnem ízléstelen ebédlőben ott ül a Főszemetes egyszem felesége, és miket mond az ő stílustalan stílusában: roppant boldog asszony, télen megszámolja a hópelyheket is, augusztusban a hulló csillagokat. Semmi gondja, baja. Meghiszem. Arra gondolok, hogy én A cukor íze című regényemre kereken 300 eurónyi összeget kaptam, s szinte fájó ridegséggel érzem: valami azért nincs rendben Romániában. Két nap elrepül, visszaviszem tulajdonosának a Cărtărescu-könyvet. Az adott szó kötelez, s én egy régimódi, öreg hölgy vagyok, aki ad az ilyen apróságokra. S ott, a vendégségben találkozom egy nálam jóval idősebb dámával, aki barátja volt egy valaha kedves emberemnek, ezen házaspárnak. A nő szerkesztő volt a Kriterionnál, a férfi kritikus. Sok mindent megtudok róluk, ami felkavar. A kritikus végnapjai olyanok voltak, mint minden finis, egyfolytában azt suttogta: nem akarok élni. És éhségsztrájkot tartott. Felkapom a fejemet. Mostanában olvastam részleteket egy folyóiratban Illyés Gyula özvegyének a naplójából, s onnan kiderült, hogy Illyés Gyula utolsó napjaiban ugyanezt hajtogatta. Úgy látszik, ezek a bölcs, okos férfiak valahogy ráuntak az életre. Kritikus halála után az özvegy és a barátbő ott álltak egy négyezer kötetes könyvtár előtt. Hát ezzel most már mi legyen? Az özvegy gondolt egy nagyot, egy szépet, odaajándékozza egy iskolának, hogy ott emlékszobát rendezzenek be, Kritikusról elnevezettet. Örvendezés, lelkesedés, persze hogy jó ötlet, szállítsák csak oda nyugodt lélekkel a könyvtárat. A két hölgy papírzsákokat vásárolt, és becsomagolták a négyezer kötetnyi könyvet, el is hurcolták az iskolába. Puszi, puszi, köszönik, nagyon köszönik. Egy év múlva Kritikus özvegye autóba vágta magát, s elment szemrevételezni az emlékszobát. Szoba az volt, de emlék sehol. A könyveknek is kézen-közön nyoma veszett. Talán még két zsáknyi ott kallódott. Azon gondolkozom, Istenem, hány gyermek okulhatott volna ezekből a könyvekből! Ami történt, az kegyetlen és fájó dolog. De megtörtént. Aztán eszembe jut az én keserű tapasztalásom, amikor az uram fotólaborját egy szegény sorsú, fotózni szerető ifjú emberre akartam testálni. Az én jó szándékom is elvérzett érzéketlen emberek kezén, akik valamikor az uram kollégái voltak. Habent sua fata libelli. Ott, ahol most lakom, a szomszédom volt Popovics Miron bácsi a nejével, kedves, helyes úriemberek. Miron bácsi a nagyváradi görög katolikus püspöknek volt egyszem fia. Ez a püspök arról volt híres, hogy amikor Horthy Miklós Észak-Erdély visszacsatolásakor fehér lovon bevonult Nagyváradra, ő kiment s ékes magyar nyelven köszöntötte. Ezt később a hitsorsosok nem vették jónéven tőle, de a püspök rá se rántott, arra gondolok, talán megsejtette, hogy majd 1944-ben Horthy Miklós írja alá azt a rendeletet, amelyik letiltja, hogy Budapestről zsidókat Németországba internáljanak. Az uram családtagjait akkor már mind egy szálig deportálták és meg is ölték őket. Miron bácsi valahányszor püspök atyját látogatta, azt mondta: papa, kérem, ugye elvihetek a könyvekből? És hozta, hozta a gyönyörű, régi könyveket. Ritkaságszámba menőket. Én néztem őket áhítozva, de sose volt bátorságom elkérni belőlük. A két öreg halála után megjelent Miron bácsi mérnök fia, feleségével és kihurcolták a könyveket a ház elé. Máglyát gyújtottak belőlük. "Jaj, mi éghet ott?" – futottam a szomszédokhoz. Felvilágosítottak, hogy Miron bácsi könyvtára. Hangosan, jajongva sírtam. Csengetés. Miron bácsi fia állt az ajtóm előtt és lepedőbe kötött batyut dobott be az előszobámba. "Marika néni, itt van néhány a papa könyveiből!" – mondta s ezzel elviharzott. Értéketlen, csonka könyvek voltak, semmit se lehetett megtartani belőlük. Lassanként valamennyit lehajigáltam a kukába, illetve egyetlenegyet megtartottam magamnak, Miron bácsi elfoszlott, román-magyar szótára volt. Habent sua fata libelli. S mivel én új könyvet nem vehetek magamnak, magányom régi könyvekkel telides-teli, nem tudok szabadulni tőlük, mert én nem létezhetek könyvek nélkül. Világos, hogy számomra az irodalom egyfajta betegség, s aki ezt megkapta egyszer, az képtelen szabadulni tőle. Platón szerint háromféle őrület van, betegség eredetű, profetikus és költői. Az enyém az utóbbihoz sorolandó. Olykor mesékre vágyom, amelyek az égben íródtak, és itt, a Földön folytatódnak. Ezek szerint az irodalom gyógyír is. A szavak, amiként egymás mellé helyezi őket az író, egy titok nyomára vezetnek. Ebben rejlik az írás titkos hangulata. Eminescu állítólag leggyakrabban nyolcszáz szót használt, de hogyan használta, helyezte egymás mellé őket! Esténként nem barbárkodom a tévé előtt, hanem minden zajforrást kikapcsolok, és előveszem az én régi könyveimet. Állítólag Ibsen – s én ezzel vigasztalom magamat – főleg a Bibliát olvasta, beérte azzal. Ezt én, így, szó szerint hiszem is, meg nem is, de azért nagy vigaszt lop a szívembe. És újraolvasás közben, lomtalanítom a könyvtáramat, naponta egy-két könyvet kidobok a kukába, legutóbb például a múlt század ötvenes éveiben kiadott filozófiai lexikontól váltam meg. Miután levettem a polcról, rögtön fölütöttem és Heideggert kerestem benne. Azt ugyan kereshettem, a lexikonban Hegel ott találtatik, de Heideggernek nyoma se. Lehuppanok a székre és azon töprengek: ez vajon hogyan történhetett meg? Persze, nem feledem Heidegger rokonszenvét a fasizmus iránt, de ugyanez a filozófus, miután rádöbbent tévedésére, visszavonult egy erdőbe, ott házikót épített magának és vezekelt, meditált. Jó hosszan. Megválok a filozófiai lexikontól is. Nagy lendülettel és remegő kíváncsisággal leveszem a polcról Gorkij irodalmi tanulmányait. Olvashatatlan a tanulmányok nagy része, a szocialista realizmus mondva csinált dicsérete, primitív bölcsködések sora, olyasmiről igyekszik meggyőzni engemet, amiben ő maga se hihetett. S ahogyan ott szerencsétlenkedem magamba hulltan, eszembe jutott Gorkijnak az a nagyon szép vallomása, hogy amikor Balzacot olvasott, a könyv egyik-másik lapját gyertyával világította át, hátha felfedezi Balzac zsenialitását. Melyik Gorkij hazudott, aki a szocialista realizmusról írt dicshimnuszokat, vagy aki gyertyával világította át a Balzac-könyv lapjait? A közelmúltban haldoklott Petre Juditnak, az Ifjúsági Kiadó egykori szerkesztőjének a húga. "Mit ennél, mit innál, Annuska...?" S a haldokló válasza: "Vedd elő Dosztojevszkij Karamazov testvérekjét, abból olvassál te fel nekem, mindegy, hogy honnan..." S ettől kezdve az angélikus türelmű Petre Judit éjjel-nappal, végkimerülésig ott suttogta el a haldokló füle mellett Dosztó szövegét. Annuska szeme csukva, vajon mikor lehet magánál és mikor csúszik át kómába? Ám ez már nem is lényeges, mert, ha Annuska történetesen kómában van, Dosztó ott is eljut hozzá. Én nem hiszek abban, hogy van könnyű halál, de, ha szép halál van, akkor Annuska halála az volt. S ha még manapság is ennyire hat a Karamazov testvérek az átlagolvasóra, érthető, hogy hatott a zsenikre is, s itt most Tolsztoj Leóra gondolok. Dosztó és Tolsztoj kortársak voltak, ám életük során soha nem találkoztak. Egyetlen-egyszer megesett, hogy ugyanott, ugyanabban a teremben tartózkodtak, ám elmentek egymás mellett. Tolsztoj naplója tizenkét kötetet tesz ki, a Kriterion megjelentetett egy vékonyka kötetet, Gyónás címmel, de nekem kezembe került egy kétkötetes válogatás is, abban olvastam, hogy Tolsztoj kétévenként elővette a Kramazov testvéreket, átböngészte és őrjöngő rohamot kapott, azt kiabálta: nem jó, nem jó... A lelke mélyén tudhatta a könyv értékét. Amikor haldoklott azon a vidéki állomáson, hazaüzent Jasznaja Poljánára: azonnal küldjétek ide a Karamazov testvérek második kötetét! Vele akart meghalni. Az első irodalmi Nobel-díjat Tolsztojnak akarták odaítélni, ám a svéd akadémikusok meggondolták magukat, és Sully Prudhommot díjazták. Vajon manapság ki olvassa még Sully Prudhommot? Két titán vetélkedése kísértett meg Weimarban is. Engem valahogy nem hatott meg a Goethe-ház, ahol minden fényesre vikszolt s a falak mentén óriási gipszfejek, a görög klasszikusok portréi. Mintha Goethe azt hirdette volna: lehettek ti bármilyen nagyok, én nálatok akkor is nagyobb vagyok. Én a Schiller-házban időztem el, abban a szobában, ahol a költő meghalt. Az ablakból rálátni egy muskátlival szépen körbekerített kis térre s azon túl a Goethe-ház tetejére. Azt nézhette Schiller, onnan várhatta a nagy vetélytársat, a nagy barátot, akinek odaadta a Faust témáját, s Goethe meg is írta. Schiller várhatta Goethét, ám az nem jelent meg. Na most, ha arra gondolok, hogy Goethe a haldokló feleségéhez se ment le a kerti házba, a temetésén se jelent meg, irtózott a haldoklóktól. Ő senki mellett nem tudott kitartani mindhalálig. Ettől függetlenül Goethe számára a nagy barát, az ihlető, az ítéletet mondó, Schiller volt és maradt. Az én magányom megsárgult lapú könyvekkel van tele, abból az időből valók, amikor még vehettem magamnak könyveket. Tehát így hordozom nyomorult létemnek a salakját, annak minden drága súlyával. Belelapozok az olvasónaplómba, s ott az áll, hogy Borges egy szép napon nagyot gondolt, és elkezdte lemásolni Cervantes Don Quijote című könyvét, ő így akarta megfejteni a számára legdrágább könyv titkát. Az már másodrendű eredmény, hogy másolás közben egy egészen kicsit át is írta az egész könyvet. Nos, én ezt az "átiratot" olvasnám el szívesen, ez lenne számomra az izgalmas lelki kaland. Lám, milyen igaz, hogy a nagy könyvek attól nagyok, mert sose fogjuk titkukat megfejteni. Hiszen, ha így veszem, a Biblia nem irodalom, hanem élet s a fájdalmas vele-érzés minden író sajátja, azoké, akik már eléggé bölcsek. Nagy tudás és érték, ha szórakoztatni is sikerül az embereket. Engem a tehetség minden nap arra kényszerít, hogy abnormális legyek, a szorgalom a génjeimből eredhet, ám a tehetség Isten ajándéka. Az irodalmi piacot nekem már nem kell meghódítanom, én csak látható kell maradjak. Philippe Roth, az amerikai író ezt úgy fogalmazta meg: az irodalomban nincs folytatás, mert az író mindenik új könyve debüt. S hogy ezt véghez vigye, ahhoz alázatra is szükség van, mert akiben nincs alázat, az azt hiszi magáról, hogy ő már mindent tud, tehát képtelen a fejlődésre, az ön-csiszolásra. Szeretek rácsodálkozni a világra, az emlékeimre, az írókra is. Az író addig író, amíg nem huny ki benne a rácsodálkozás tudománya. Ilyen volt Dickens is, aki nem is regényeket írt, hanem saját csodálkozásait vetette papírra. Híresek voltak a fellépései is, amikor szinte eljátszotta a jeleneteket, szíve percenként százötvenet dobbant, annyira beleélte magát a saját meséibe, arról már nem is szólva, hogy mindenik felolvasásán legalább három ájult nőt kellett kivinni a teremből. Regényei előbb lapokban, folytatásokban jelentek meg, és kijutottak Amerikába is. Az olvasók, a lapokra várva, ott tolongtak a kikötőben, s amíg New Yorkban a hajó lehorgonyzott, felkiabáltak a fedélzetre: mi lett a regényhőssel, hogyan alakult a sorsa? Ezek igen, ezek voltak a hűséges, a rajongó olvasók, és Dickens olyan író volt, akihez érdemes hűségesnek lenniük. Dickens könyveiből meggazdagodott, vagyonos ember lett. S akkor én itt vagyok, hetvenen túl, húsz prózakötetet publikáltam, s minden porcikámat kikezdte a szegénység. Régente voltak mecénások, akik eltartották az írót, Marguerite Duras például a Gallimard kiadóhoz küldte be minden számláját, s azok szó nélkül ki is fizették. Így szólt a megegyezés. Sok-sok évvel ezelőtt Lucia Demetrius, a román írónő mesélte nekem Neptunon, az Írók Házában, hogy őt fiatalkorában Mocsornica, az iparmágnás szponzorizálta, havonta fix összeget folyósított számára. A román írónő még megkért rá: "De ugye, kedvesem, magácska ezt az én titkomat nem árulja el senkinek, mert ezek a kommunisták engemet menten kinyiffantanának..." S én, a mai napig, meg is őriztem ezt a titkot, most viszont már nyugodtan közhírré tehetem. Szponzorizálás terén én régebben se mondhattam szerencsésnek magamat, valahányszor az Írószövetségnél külföldi tanulmányutakat szavaztak meg a tagoknak, én majdnem mindig kimaradtam a számításból, akadtak nálam reményteljesebb alkotók, akiknek érdemes előlegezni. Én egyszer a Szovjetunióba és egyszer Kelet-Németországba utazhattam el. Moszkvában, ez pontosan 1977-ben történt, éppen de facto, ki akarták kiáltani a kommunizmust, s ez abból állt volna: senki nem fizet házbért, mindenki ingyenesen utazik, és bemehet bármelyik pékségbe, s annyi kenyeret vehet le a polcról, amennyit akar. A világ döbbenten figyelt Moszkvára. Aztán a már erősen meszes Brezsnyev meggondolta magát, s azt mondta: Nyet! Így hát nem kulminált a kommunizmus. Emlékszem rá, az Írószövetség moszkvai rezidenciáján, ami a Tolsztoj-kúriában volt, találkoztunk Solohovval, a Csendes Don alkotójával. Nyolcvanon túl lehetett, eléggé slamposan öltözött, mosdatlan aggastyán volt, akit két ifjú ember betámogatott és leültetett. Ez egy kicsit mindjárt gyanús volt nekem, hogy miért kell őt annyira támogatni. Hamar kiderült, hótrészeg volt. Akkoriban ez volt az ő természetes és állandó fizikai állapota. Egyetlen ép, összefüggő mondatot nem volt képes elnyögdécselni. S én újból azt sóhajtottam magamban, amit a költő: Irgalom atyja, ne hagyj el! Utóvégre az aggastyán Solohovnak valamiképpen viselnie kellett a zsenialitás jegyeit, ha már 19 éves korában megírta a Csendes Dont. Aztán később, utcai séták alkalmával, az orosz írókollégák megsúgták nekünk, ami manapság már világgá kiáltott titok: a Csendes Dont nem Solohov írta, azt az ő első felesége lopta el egy fehérorosz tiszt bőröndjéből, a tiszt halála után. Így hát a tanulmányutam nagy tanulsága: egy legenda megdőlt bennem. Persze, ettől függetlenül, a könyvet továbbra is szeretem, gyakran beleolvasgatok. Hallom, hogy mostanában az újgazdagok felvesznek egy-egy írót, hogy állítson össze számukra egy díszkönyvtárat, amit aztán mutogatni lehet majd, mert az biztos, hogy ők nem érnek rá olvasni. Hiába várom a jelentkezőket, mert én szórványban élő magyar író vagyok itt, a Regátban. Román újgazdagoknak az én válogatásom nem lenne se érdekes, se mutogatásra méltó. Igaz, hogy a románt anyanyelvi szinten beszélem, jó ismerője vagyok a román kultúrának és irodalomnak, de számukra én akkor is csak egy "bozgor" vagyok. Velem annyi a baj, hogy nemcsak élem és elszenvedem a nyomort, de átvilágítom és ábrázolom is, nem tudok belenyugodni. A romániai írók jó ideig reménykedtek abban, hogy szövetségük majd közbejár értük nyugdíjemelés ügyében. Az Írószövetség elnöke kétszer is járt az államelnöknél, és harmincszázalékos emelést kunyerált ki tőle ezer nyugdíjas író részére. Kézfogás, aprósütemény, konyak és rábólogatás: persze, persze, majd annak a maroknyi íróembernek megadják a nyugdíjemelést. S amikor a szövetség elnöke újabb kihallgatásra jelentkezett, az államelnök vállat vont: meggondolta magát. Ilyesmire a román államnak nincs pénze. Az ortodox hívők bevett szokása, hogy leveleznek az Atyaistennel, papírra vetik óhajaikat, néha kissé már átokszerű sirámaikat, ha ellenlábasról van szó és beviszik a kicsi, zsúfolt, mozgalmas templomaikba, ott megfelelő összegű pénzzel leteszik egy asztalkára. Az én szövegem az ortodox Istenhez emígyen szólna: Uram, légy kegyes hozzám, add, hogy a mai államelnök nyugdíjas korára pont annyi könyvet vehessen magának, mint én és sorstársaim. Nyilván a román pópa hanyatt esne, ha ezt a szöveget kellene közvetítenie Istenhez, így hát lemondok a levél megkomponálásáról. S amikor az ortodox átok, az akatiszt megírásának mélypontjára jutok el, mit olvasok az Irodalmi Románia (România literară) rangos folyóiratban, pontosan a harmadik oldalon, ott, ahol a nagy költők egyedi, nagy verseit szokták publikálni. Egy számomra teljesen ismeretlen nevű költő arról zeng, hogy ő mostanában egész áldott nap verset ír, jártában-keltében, a konyhában, a fürdőszobában, a piacon, a közjárművön, szóval szüntelenül költ és költ. Verset, verseket. Kilószámra. S a vers végén ott van ennek a görcsös alkotási láznak a motivációja: a végén csak összeáll nékie is egy verseskötete, csak felveszik őt is az Írószövetségbe, s ezzel minden gondja és baja egy csapásra elegánsan megoldódik, a Szövetség első osztályú temetéssel takarítja el a sorból kidőlt nyugdíjasok tetemét. Felsóhajtok: köszönöm, Irodalmi Románia a hírt, nagy kő esett le a szívemről! Tehát az átlag romániai nyugdíjas nagy lelki-frásza és fájdalma, hogy őt ugyan ki fogja eltemettetni, számomra többé nem probléma. Utánam az Írószövetség!!! S titokban kibújik belőlem a kisördög: vajon ezt a kegyet maga az államelnök hagyta jóvá bőkezűen, nyugdíjemelés helyett? Igaz, én olyan ember vagyok, aki el tud fogadni egy ajándékot, ez ugyebár nevelés és kultúra kérdése, de ilyen morbid ajándékot még soha életemben nem kaptam. Vers dolgában, életem különböző szakaszaiban más és más volt a kedvencem. Mostanában John Galsworthy Ima című versét mondogatom magamban, Kosztolányi Dezső remek fordításában a vers emígyen szól:Tóth Mária