Jánosházy György
William Shakespeare: Ötven szonett
Négy esztendővel ezelőtt, a Látó 2001. januári számában közreadtam huszonöt Shakespeare-szonett – legkedvesebb Shakespeare-szonettjeim közül a különösen szívemhez nőttek – fordítását. Ám a szonettek újabb fordításokra ösztönző csábítása csöppet sem gyengült, s miután végeztem még tíz dráma – számomra az utolsók – átültetésével, ismét nekiültem, fékezetlen "étvággyal", ennek a csodálatos gyűjteménynek. Többször lefordították már, olykor igen tetszetősen, sőt emlékezetesen – mégsem érzem úgy, hogy fölösleges munkára vállalkoztam. Minden költő nemcsak a maga tehetsége, de a maga "olvasata" szerint is fordítja más költő versét. Amint a huszonöt szonett elé írt soraimban írtam, az én tudatomban Shakespeare minden manierista fogásával együtt sokkal természetesebb, átláthatóbb, mint amilyennek a magyar olvasó ismeri. Szeretném olyan világossá tenni minden ízében, amilyen az egykorú angol számára lehetett, stílusbravúrok helyett arra a lírai mondanivalóra összpontosítani az olvasó figyelmét, amely a szó szoros értelmében lelkünkbe markol szókimondó, leplezetlen őszinteségével, drámai felhangjaival. Nem volt szándékomban minden szonettet lefordítani, amint – sokak feltételezésével ellentétben – soha eszembe sem jutott valamennyi Shakespeare-drámát átültetni. A véletlen műve, hogy spontán válogatásomból kerek szám alakult: ötven újabb szonett-fordítást kínálhatok a Látó útján közönségünknek. Ha fele annyi örömöt szereznek az olvasónak, mint eredetijük szerzett nekem, akkor nem dolgoztam hiába.
Szonettek