Bodó Á. Ottó
Mikulás
Mereven bámult kifelé az ablakon Donkihóte, láthatólag fürkészett valamit. Az éjszakában nem sokat láthatott, legfennebb egy-két felvillanó fényfoltot, a távoli hold néhány sugarát, pár árnyékszerűen kirajzolódó kontúrt, egyszóval csupa olyasmit, ami most nem volt fontos számára. Meresztette hát tovább a szemét rendületlen. Várta a Mikulást. Donkihóte ugyanis hitt a Mikulásban. Mi több, nem csupán hitte, hanem tudta, hogy létezik. Még közvetlenül is tapasztalta létét. Pedig gyerekkorában hamar felismerte a piros ruhába öltözött nagybátyját, aki a csomagokat osztogatta, ám ez a felismerés nem töltötte el csalódással. Épp ellenkezőleg, örült annak, hogy képes volt rá. És e felismerés semmit sem változtatott számára a Mikulás létén: bár némileg megkérdőjelezte azt (no de enélkül is léteztek már eme kérdőjelek), mégis sokkal valószínűbbnek tűnt a szakállas édességosztó, mint a karácsonykor röpködő. Utóbbival hamar leszámolt magában, de hagyta, hadd örüljenek a felnőttek annak, hogy mesékkel traktálhatják. Ő meg örült az ajándékoknak. – No, de a Mikulás mégiscsak más – állapította meg magában, valahányszor eszébe jutott a téma. Most azonban hiába várta. Ezúttal semmi jelét nem adta annak, hogy érkezni akarna. Csak az üres sötétség táncolt a hideg éjszakával az ablaküveg előtt. – Valami történhetett. Úgy látszik, nem jön. Biztosan már túl öreg. Elfáradt, mielőtt ideért volna. Vagy beteg szegény. Netán már... – Nem folytatta. Még magában sem merte kimondani azt a szót, hogy "meghalt". S mert megrémült a gondolattól, próbálta nyugtatgatni magát. – Majd jövőre. Akkor biztosan eljön. Csak ez az egy év Mikulás nélküli. Az fel sem merült benne, hogy az év folyamán valamikor esetleg rossz fát tett a tűzre, s most azért nem jön el hozzá a Mikulás. Tudta jól, ő nem bosszúálló, nem valamiféle pogány büntető istenség. Ezt a rossz pedagógiára utaló mesét be lehet adni ugyan némely gyereknek, de neki ugyan nem. Egyrészt, mert messze volt már a gyerekkortól, másrészt, mert ő találkozott már a Mikulással. Illetve, találkozni ugyan nem találkoztak, de nyomait látta. Könnyű volt beazonosítani, hiszen otthagyta az ajándékát. Évekkel ezelőtt Mikulás éjszakáján a lovag álomba szenderült. Egészségtelen, mély álomba. S amikor néhány perc után felébredt, feje egy tündér ölében feküdt, az meg nyugtatón simogatta haját. Donkihóte perceken át nem tudott megszólalni, csak nézte a csodát, s próbált valami megbízható támpontot keresni arra nézve, hogy felébredt, vagy csupán épp azt álmodja, hogy felébredt. Az álmokban ugyanis sohasem bízott. Végül a tündér segítette azzal, hogy mosolyogva megszólalt. Ebből ugyan nem derült ki a kérdésre a válasz, de ő megnyugodott. S ha már így volt, szívből örült az ajándéknak. Ezúttal viszont hiába bámult kifelé az ablakon. Lassan hajnalodni kezdett, de Mikulásnak semmi nyoma. Pedig közben még a cipőjét is megpucolta. Donkihóte gyakran képzelte Mikulásnak magát, vagy inkább Mikulást segítő manónak, s minden évben jelentéktelen ajándékot csempészett egy-két barátja ablakába, ajtaja elé. Mindig valami apróságokat, s köztük mindig valami olyasmit, amiről felismerhették: sajtos pogácsát, krémes kekszet, nápolyit, kinek-kinek a neki való jelt. Nem holmi feltűnési vágyból, nem magamutogatásként, csupán amiatt, ha netán zavarba jönne a megajándékozott, s hosszasan törné a kobakját, ne érezze, teljesen semleges, személytelen csomagocska került hozzá. Idén ez a rituálé is elmaradt. Mintha megérezte volna, valami nincs rendben, egyszerűen nem volt hangulata a manóskodáshoz. Márpedig ezt csupán formálisan nem lehet. – Olyan mikulástalan vagyok. Sőt, mikulátástalan – próbált játszadozni a szavakkal, de ezúttal ez nem vidította fel. Pedig minden rossz előérzete ellenére a mikulási üdvözleteket elküldte a délután. Szűkszavúbban, mint szokta, de megírta a körlevelet, s remélhetőleg az nem szállt el az éterbe. Csak nem lehet ez az oka mindennek. Az már jóval inkább nyugtalanította, hogy szokásától eltérően idén e napon is rágyújtott. Tudta, a Mikulás nem szereti a cigarettafüstöt. Úgy tűnt, hiába minden. Lassan ébredeztek az ablakok, elindultak az autók, s alig órányi idő múlva a város is elkezdi mindennapos életét. Még egyszer végignézte az ablakpárkányokat, aztán a cipőket, de semmi. Pedig még a szekrény mélyére rejtett, használaton kívüli lábbeliket is ellenőrizte. Immár reménytelenül battyogott vissza őrhelyére, s érezte, amint szemhéjaira egyre súlyosabban telepszik az álom. – Majd csak leesik végül a hó, s csúszik újra a szán. Donkihóte nem adta fel.
