Tartalomjegyzék [Látó - 16. évf. 1. sz. (2005. január)] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret
Sz. Benedek István
Királyok útja*
"Hát persze, fiú! Tudod, számomra a hegy egy Buddha. Gondolj a türelemre,
százezer évet ott ülni, teljesen, teljesen csendben maradni, és úgy kinézni, mint
valaki, aki ebben a csendben minden élőlényért imádkozik, és csak arra vár,
hogy mi az összerohanásainkat és vadászatainkat befejezzük."
(Jack Kerouac: The Dharma Bums)
Wat Phu
A hegység itt előttünk Délkelet-Ázsiának az a vidéke, ahol vadászat alatt embervadászatot kell érteni. Ez itt a Kardamon-hegység, nem is sejtem, melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás, a csodás keleti fűszer vagy a hegyek neve, csak az jut eszembe, amit Mat magyarázott az ültetvényen:
– A kardamonnak gyökérgumói vannak, a föld felett csupán a szára látszik. Így sikerül túlélnie.
A Kardamon-hegység lakói közül kevesen élték túl Ázsia eddigi történelmét.
A hajó már reggel óta ringat. Könnyedén siklik lefelé a tükörsima folyón, csak mint rendkívül gyenge áramütések hatolnak el hozzám a hullámverések. A köd tüllfüggöny a napsugarak útjában, engedi, hogy melegítsenek, és majdnem elaltassanak. A hátamon fekszem egy gyékénydarabkán, mást aligha tehetnék, mert szakajtóteknőben nem lehet ágaskodni, különösen akkor nem, ha fedelet szerkesztettek neki. A csónak teteje bádog, rajta sétál a kormányos, mint dobverő a kecskebőrön, amikor sürgős teendői akadnak. Ilyenkor csónakunk önálló életre kel, és azon gondolkozik, hogy egy bólyával vagy egy homokzátonnyal mérje össze az erejét. Erre sohasem kerül sor, a főnök még időben visszabújik rózsaszín fülkéjébe, újra kezdődik a drótok nyiszorgása, amint erre vagy arra rántják a kormánykereket, én pedig háborítatlanul törhetem a fejem, hogy mi lehetett a szemközti, zöldeskék labirintus titka, amit paradicsomnak teremtettek, de újra és újra pokollá vált.
– Wat Phu? Lehet, hogy ott találták fel az építészetet és a kertművészetet, de a mérgezett tövisekkel kövezett utat is, meg a zacskós halált! – horkant fel a Kontyos. Hallott róluk?
– Igen! Az utat láttam is, még Angkor Watban. Valahol séta közben le akartam térni az erdőbe, egyetlen lépésnyit, hogy fényképezőgépem bevegye a levágott fejű szobrot, amikor vezetőnk rémülten rántott vissza.
– Csak nincsen ez is aláaknázva?
– Már nincsen, de ha nem vigyáz, beleléphet a lándzsákba.
Valójában nem is néztek ki lándzsának ezek a valamik, talán kisiskoláskorom ferdén lemetszett tollszáraira emlékeztettek, de most a hegyezett végükkel fordították őket felfelé. Rövidesen halott leszel, ezt írhatták a gyanútlan mezítlábas parasztok talpaira. (Állítólag hullában forgatták meg az élesre nyesett bambuszpálcákat.) Sokáig azt hittem, hogy Pol Poték találták ki ezt a kőkorszakbeli fegyvert, de tévedtem. Már a királyok útjának vándorai is tőlük rettegnek, jobban, mint a kígyóktól. A királyok útja egy Malraux-regény. Hősei nem királyok, hanem régészek, akik elindulnak Angkor Watból északra, a Kardamon-hegységbe, hogy megtalálják, hogy elsőnek találják meg a még sohasem látott romokat. Az út, amin járnak, valóban a királyoké, Angkor Wat urai építették, és állítólag varázslatos templomok romjai szegélyezik. Templomok és sírok. A khmer királyok templomai és azoknak a sírjai, akik a templomokat szerették volna látni, de mérgezett lándzsába léptek, lelőtték vagy megfojtották őket a hegylakók. Bevallom, egyáltalán nem tetszett Malraux regénye. Hogy mégis emlékszem rá, talán annak tulajdonítható, hogy zárójelenetében Claude, a regény haldokló hőse maga is a démonokat várja. "Létezniük kell, szükségesek ahhoz, hogy az ember világgá sikoltsa: semmi sincs, semmilyen isteni gondolat, semmilyen mennyei jutalom, ami az ember létét megindokolhatná." Meghökkenve csaptam le a regényt, mert ugyanazt hirdette, amit a hindu mese, amit nemrég olvastam, és amit Frankenstein nagyapó unokáinak ajánlok.
A frissen nősült, boldog fiatalember sétálni indul, és véletlenül Káli templomához téved. Lelkiismeret-furdalása támad, mert semmit nem hozott magával, amit áldozatul helyezhetne az oltárra, semmilyen élőlényt. Mit tehet ilyenkor egy bájos mese életvidám hőse? Felakasztja magát, de úgy, hogy miközben lefelé esik, egy szablya leüsse a fejét, ügyesen, éppen az Isten oltárára. Így végre értelmet nyert az élete.
Értetlen vagyok az őrületnek ezzel a formájával szemben, amit hitként akarnak magyarázni. Értetlen és gyanakvó. Nepálban saját szememmel láttam, Káli templománál, hogyan haldoklott a kövön, rángatózva egy elnyiszált torkú kakas. Galambok, hívők és turisták gyönyörködtek benne. Ekkor még csak a galamboknak volt annyi merszük, hogy követték az ugráló szerencsétlen teremtményt, és felcsipegették kifolyó vérét. Amikor megmerevedett, gazdája, a pucér hónaljú, hamuszürke hasú és érzékeny lelkű szépség hazavitte ebédre.
– A galamb kié? – faggattam vezetőnket.
– A kolostoré!
– Miért tartják?
– Megeszik!
Dél felé hajónk partot ér, a hegyek már szinte elérhető közelbe kerültek. Még egy rövid zötyögés, kiszállunk a kocsiból, és a hegyoldalt bámuljuk. Füves meredély, ami fenn, ahol az emberek már csak hangyanagyságúak, belevész az erdőbe. Sok száz méterrel magasabban ismét lekopnak róla a fák, és csak a kopár gerinc emelkedik tovább. Csúcsán tű szúr az égbe.
– Az a furcsa alakú szikla hatvan méter magas, és mindannak oka, ami valaha idelenn történt – magyarázza Mat.
Az idelenn egy templomváros: Wat Phu, Angkor után a khmer építészet legnagyobb alkotása, a világ egyik csodája. Így írja az útikönyv. Először épült Wat Phu, és csak azután Angkor, ha Délkelet-Ázsia civilizációját hatalmas folyamnak veszed, akkor most a forrásánál állsz.
Kiszállunk a kocsiból, és várom a csodát, ehelyett csak a domboldalt látom, rajta egészen messze az első romok, feketésbarna épülettömeg.
– Ennyi az egész? – háborodom fel; kiábrándultságom már-már arra késztet, hogy megforduljak, és visszatérjek a faluba, ahol legalább néhány, a francia időkből származó koloniál rezidencia ötlött a szemembe. Itt is fontosabb a csinnadratta, mint a lényeg, húzza el száját a gonosz énem, és nyomban túrni kezd emlékezetemben hajdani csalódásaim után. Jusson eszedbe Kisázsia! Emlékszel? Ott a Hiszarlik-dombon, Homérosz mesés városa helyett durva kövekből rakott fal és primitív ároklabirintus várt rád. Földbe temetett, szűkösen mért település, amit Trójának kellett hinni, mert ezt állítja a tudomány! Pedig a romjai annyira lehangolóak, hogy természetesnek veszed, ha sokan még mindig keresik az igazit, valahol másutt.
Wat Phut nyitott szemmel csak az égből csodálhatod. Ha innen a földről nézed, félig szemet kell hunyj ahhoz, hogy pompásnak találd. Akkor megindulhatsz az úton felfelé a hegyre. Kétoldalt tavak tükre fog közre, előtted oszlopsort alkotnak az útszéli kőbálványok, és egyszer csak odaérsz az első palotaromokhoz. Falaik sziklaszorost képeznek, amikor kijutsz belőle, lépcsők és teraszok kezdődnek. Hét útszakasz, mindegyik tizenegy lépcsőfokkal. Ott, ahol véget érnek, az igazak birodalma, az ég kezdődik. Így tartják. Ez csak a mennyország lehet, súgja Lucifer, egyedülálló alkalom, hogy legalább ideig-óráig odajuss. Eredj! Kapaszkodj fel! Oldalt a falak éle és a szobrok sora irányít, a messzeségben fölöttem ott kell legyen a templom meg a forrás. Mellettem a kiégett, vörös mező, mintha először a tisztítótűzön kellene átgyalogolnom, a lépcső kövei feketék, mégis minden világít, mert virágzó frangipani fák alagútjában haladok. Néhány lépés után bizonyos leszek benne, hogy már láttam ezt a képet, a tavak és oszlopsor közzé szorított diadalutat, ami nemcsak a tekintetemet, de engem is arra kényszerít, hogy mielőbb felkapaszkodjam az eredetéhez. Oda, ahol egy oltár meg egy forrás vár. A vízhez, ami az élet kezdete kell legyen. Jelkép. Mi más folyhatna egy forrásból? Így képzelem egészen naivan. Artemision jut eszembe Kis-Ázsiában, Jerash Jordániában és reneszánsz paloták sora Európában. Ők mind ezt a mintát majmolták, amikor építőjük elhatározta, hogy eszedbe juttatja Istent, vagy legalábbis a perspektíva törvényeit.
Ha kinyitom a szemem, nyomban észreveszem, hogy csak az egyik tóban maradt víz; az oszlopok kidőltek vagy földbe süllyedtek, elhordták őket a közeli faluba; a bejárati két palota mankókkal megtámasztott romhalmaz, az isten és táncosnőszobrok pedig a bozótban hevernek. Amikor idáig kapaszkodtam, mindez mégsem dühít tovább, a látvány útközben és innen felülről mindenért kárpótol. Azt mondtam, Wat Phut nyitott szemmel csak az égből szabad látnod? Igen. Minél feljebb kínlódod magad a meredélyen, annál inkább semmivé lesz vágyad a részletek után, a kép olyan, mint egy modern festmény, lehet, hogy közelről durva a technikája, mert a művész fésűvel vagy tört késpengével kente a színes masszát a vászonra, de ha elég messziről szemléled, mégis mestermű. Innen felülről arra is rádöbbensz, hogy az összevetés Trójával korántsem véletlen, ott lenn még a buta türelmetlenség szülte, itt a valóság felismerése. Hiszarlik dombjáról a tengert pillanthatod meg, itt a Mekong villan ki a fák közül. Ott a Dardanellák szorítják folyóvá a vizet, itt egy folyó lesz tengernyi, több mint tizenöt kilométer széles. Valaha kikötő volt mindkét város, egy évezred alatt messzire költözött tőlük a víz.
Felkapaszkodsz az utolsó tornácra, és végre előtted a templom. A bejárat két oldalán táncosnők és a földanya szobra fogadnak. Ez az a pillanat, amikor be kell látnod, hogy a táncosnők lényegesen időt állóbbak minden civilizációnál. Legalábbis az idomaik. Ezek előttem olyanok, mint egy amerikai revüszínház hölgykara. Elméletileg ideális szépségek. Elméletileg, mondom, ami alatt azt kell érteni, hogy a hindu teória szerint az ideális nő nyakán három ránc kell legyen, se több, se kevesebb, a lába pedig olyan, mint a teknősbékáé (európai megfelelője a vízbe áztatott plüssmackó-láb). Ezek az apszarák itt azért is híresek, mert az egyetlenek a világon, akik kivillantják a foguk fehérjét. (Később eltöprenghetek azon, hogy csábításként vagy fenyegetésként.) Földanya már korántsem ennyire bájos, csak földig befont haját irigyelhetem és a hideg vizes korsót a kezében.
Odabenn Buddha-szobrok sora. A hatalmasak a hátsó sorban, a kisebbek elöl. Mindnyájan meghökkentően emberi arccal. Egyenes orruk Mohendzso Daro vagy a Húsvét-sziget kőlakóira emlékeztet, nevető szájukat mintha egy életvidám görögdinnyébe hasították volna. Meglepő, hogy a régebbi Buddha-szobrok mennyivel természethűbbek, kifejezőbbek, mint késői másolataik, azoknak annyi közük lehet hozzájuk, mint a barokk templomok angyalainak a görög szobrokhoz. Ezeknek a profétáknak még gondolat és humor ül az arcán, világba kergetett utánzataik kényszeredett mosolyú bábuk. A szobrok itt meghatóak és tisztelnivalók. Előttük oltár; tömjén, égő viasz és fűszerek szaga keveredik a levegőben, isten tudja, hányfajta beszéd és fohász, fényképezőgépek zaja hallszik, és a tompa puffanások, amikor leejtik a súlyt. Igen, a sok fogdosástól gömbölyűre kopott köveket, amelyek közül válogathatsz, hogy melyiket akarod felemelni és hányszor. A hit szerint ez a tortúra, a számtalanszor megismételt súlyemelés a legegyszerűbb lehetőség arra, hogy varázslat történjen veled. Először azonban el kell döntened, hogy mi az a csoda, amire vársz, és ami minden bizonnyal valóra válik, abban a pillanatban, amikor nekigyürkőzöl a súlyemelésnek. Nézd, súgja Lucifer a fülembe, a legbigottabb hívő itt előttünk ez a japán turista lehet. Ő már oly régóta emelgeti a gömbölyűre fogdosott követ, hogy fájdalmas arckifejezését szemügyre véve, talán nem is a menny, hanem valami más ereszkedik le. Figyeld meg! Olyan is akad, aki kétszer szenvedi végig ezt a ceremóniát! Ismerek embereket, akik hetente lottóznak.
Elöl-hátul szatír
Ha ennyire hitetlen vagy, okosabb az oltár mögé kerülnöd (ott valaha brahmanista szentély díszelgett). Végig a kalapos mutatóujjak mellett, amik valójában egészen más testrész kőbe faragott változatai. Ebben a pillanatban ismét eszedbe jut a bazalttű ott fenn a hegyen, a jel, Istennek az a bizonyos darabkája, ami eléggé emberi, ha úgy tetszik, férfiúi módon áll égnek. Bevallom, csak liliputi epigonjai láttán fogom fel, hogy a henger formájú szikladarab a tetőn ómen Wat Phu építői számára. Lingam, formájára nézve emberi, méretei alapján isteni. Tulajdonképpen világítótorony. Nemcsak a sziréneknek, de a hajósoknak is, akik már messziről megpillanthatják a Mekongról. Epheszoszban, amikor észrevettem a járda köveibe vésett férfiúi ékességet, megnyugodtam, innen már nincs messze a híres könyvtár. Wat Phu látogatóit még szellemibb csemegék foglalkoztathatták. Ott, annak a hegycsúcsnak a tövénél magasodik a szentély! A templomváros, ahol a hindu mondavilág istenei személyesen is hajlandók szóba elegyedni veled. Nem ingyen, valakinek az élete árán. Ez a valaki fiatal férfi kell legyen. Csak őt látta el a Teremtő oltárra illő, élő áldozati ajándékkal. Pontosan olyannal, mint a hegytetőn meredő. Ezt az isteneknek szánt ajándékot a papok itt Wat Phu oltárán metszik le. Éretten, mint a gyümölcsöt. (Hogy könnyebben nyisszantható legyen, adakozóját szeretkezés közben fosztják meg tőle.) Ezután a két fiatalt leszúrják, vérüket összekeverik a forrás a vizével, ami a hátsó sziklafalból csobog (honnan is eredhetne, mint a hegy szent bögyörője alól?), és egy kőcsatornán átvezetik a falon. Oda, ahol már mindenki ihat belőle. Isteni nedű!
Eddig az őrület, a falloszimádat, aminek valódi magyarázata a khmer birodalom állandó háborúsdija. Katonát kell nemzeni. Ne csodálkozz tehát, ha odalenn, a templomhoz tartozó múzeumban olyan bika szobrát látod, amit két micsodával látott el a mester. A zebu tudvalevően púpos marhafajta. Ennek a kőállatnak a púpja nem azért áll az égnek, mert felül található; alkotója összetéveszthetetlen formájúra hengerítette. – Gruppensex! – jegyzi meg egyik német bámulója; a magyar marhaság szó jobban illene rá.
Feljebb az erdőben újabb oltárt pillantok meg, abba is véres lé folyt, többlépcsős, fodros kövön ugrált le, úgy, mint egy igazi vérvízesés, bele a krokodil formájú medencébe, ami most kiszáradva óriási mézeskalácsmintát juttat eszedbe. Delicatesse pour le peuple! – kiáltana fel egy éles nyelvű francia (Csemege a népnek). Nekem Ezra Pound jut eszembe: Fear god and the stupidity of the populace! (Istentől és a nép hülyeségétől rettegj!) Az oltártól néhány lépésnyire van a hely, ahol elégették az áldozatokat.
El lehet töprengeni azon, hogy az emberáldozat mennyire velejárója a hajdani birodalmaknak. Machu Pichuban (Peru) láthatod a kőbe vájt csatornát, amin az áldozat vére csorog le; Teotihuacan (Mexikó) vagy Tikal (Guatemala) piramisainak tetején ott találod a vérpadot, Copanban (Honduras) a labdajáték tere mellett az oltár (fallosz alakú), amin az elevenen kitépett szívet hagyják elvérzeni. Igazi bögyörő nélkül itt sem teljes a cirkusz, de mivel ők is sejtik, hogy ez az uralkodók legfontosabb testrésze (le nem nyiszálható), csak éppen belehasítanak, hogy cseppenjen azért valami az oltárra. Amikor a harmadik indokínai háborúban a kínaiak megtámadják Vietnamot, Moszkva és Hanoi arról ír, hogy a kínaiak elevenen tépik ki a foglyok szívét. Ez persze rágalom, és csak arra jó, hogy elgondolkozz azon, Ázsia két mumusának (Indiának és a Mennyei birodalomnak) a vérfagyasztó hagyományai mennyire rokonok. Mivel is lehetne egy ilyesfajta rágalmat jobban megcáfolni, mint békés képekkel a tévében, amelyek azt mutatják, hogy a kivonuló kínai csapatok felseprik a (felégetett!) vietnami falvak utcáit. Ezt nevezik fekete humornak?
Valamikor az időben megjelent egy aszkéta, aki nem a halált, hanem az életet prédikálta. A buddhizmus meghódította Ázsiának ezt a részét is, Wat Phu miskároló oltára elé falat húztak, előtte most méltóságteljes próféták ülnek, láttukra (férfiasságuk helyett) inkább a nacionalizmusukat áldozzák fel Ázsia lakói. Kínaiak, thaiok, japánok, koreaiak meg vietnamiak zarándokolnak az idegen khmer szobrok elé. Japánokat is megpillanthatok. Ilyenkor Mat szavai jutnak eszembe: – Mi bújtattuk a franciákat a japánok elől. A japánok csak három hónapig voltak itt, de akit elkaptak, annak levágták a fejét.
A derék úriember ott előttem Vientianében a folyóparti teraszon is így tett, de a hal nem hagyta magát. Tudom, össze nem illő a gondolattársítás. Első látszatra. A japán turista közvetlen mellettünk ül, előtte a város térképe, japánul, talán még a régi szép időkből, amikor itt is otthon érezhette magát. A férfi selypítő angolt beszél, és megsértődik, amikor a városról kérdezem.
– Én nem értek laosziul! – Ezt annyira felcsattanva mondja, hogy ki kell éreznem belőle egy megbántott ember tiltakozását. Ha nálunk fortyanna fel, talán így hangzana a szöveg: Ázsiai vagyok, de semmi közöm ehhez a lusta, cigány néphez!
– Sure, I supposed it (természetesen, feltételeztem ezt) nyugtatom meg.
– A késéért jött! – mondta volna a kontyos úriember (aki gondolatban történetem kezdeteitől követ), ha meglátja Nippon fiát Wat Phu romjainál. Ez persze rejtői beleszólás volna, Ázsia valósága nem tűri a humort.
Ebben a pillanatban újra örvendek, hogy Európában éltünk, legalábbis, amióta családom hátrahagyott emlékei léteznek. Igaz, egy megbabonázott csücskében, de ez legalább annyira Európa maradt, hogy amikor az első háború végén apám szülőfalujában a román bíró kiment a beözönlő román katonák elé, és kijelentette, hogy Újlak ugyan többségében magyar falu, de itt az emberek jól éltek egymással (a falubelimnek, aki mindezt mesélte, ennél a mondatnál elcsuklott a hangja), senkinek nem esett bántódása. "De azért az apám csizmáját elvitték a padlásról."
Feljebb kapaszkodni már nem érdemes. A templom fölött a hegyoldalon csak romhalmaz maradt. A Feljebbvaló talán túl későinek találta a hívők pálfordulását, tény, hogy a legszebb építményeket földrengés döntötte össze.
Zacskós halál
A hívők mintha csak sejtették volna az Úr eljövendő harangját, még időben nekifogtak egy új templomvárost építeni. Nem itt, 240 kilométerrel odébb, a Kardamon-hegység gerincein túl. Így született meg Angkor (a mai Kambodzsában), háromszáz esztendővel What Phu után. Ha lenézel a völgybe, megpillanthatod a khmer Via Appiát. Az utat, ami keresztülvág a hegyeken, és az őserdőn, Wat Phutól egészen Angkorig. Mellette szentélyek emelkednek.
Teljesen behunyom a szemem, és elképzelem azokat a nagyszerű időket, amikor magam is nekivághatok majd, gyalog vagy biciklivel, hogy ezen az úton Angkorig érjek. Ez most lehetetlen. Kambodzsa alig negyven kilométerre ide. A közelben rejtőzik valahol Pailin, Pol Pot hajdani fellegvára. A főgyilkos halott, jobb keze Khieu Sampan még él. A Bangkok Post arról ír, hogy ez az őrült a napokban végre beismerte, hogy talán mégis történhetett népirtás a khmer rouge (r betű nélküli, ázsiaisított francia nevükön kemelus) idején. Talán? Ezt neki tudnia kellene, állítólag ő javasolta, hogy a vasrudakat, amelyekkel csak többnapi, keserves munkával lehetett agyonverni egy-egy szállítmányt, cseréljék műanyag zacskóra. Elég az áldozat fejére húzni. Könnyebb munka, és csökkenteni lehet a hóhérok rizsadagját. Kambodzsa azóta sem importált annyi műanyag zacskót.
A műanyag zacskó nem tartozik a több ezer éves khmer kultúra hagyományaihoz, Malraux fél évszázada játszódó regényében sem tűnik fel, hiszen akkoriban még Európában is ritka kincs. Hogy A királyok útjának lakói nélküle is boldogulnak önmaguk kiirtásában, már sejtheted ebből a könyvből, akárcsak Hougron regényeiből. A vietnamiak százötvenezer emberrel vonulnak be Kambodzsába és Laoszba, úgy, mint az amerikaiak (ők is amerikai tankokkal és repülőkkel); a vörös khmerek az erdőbe menekülnek, Pol Pot a Kardamon-hegységbe veszi be magát. A katonai szakértők szerint megnyerheti a gerillaháborút. Katonái nagy része mégis megadja magát, nincs hová menekülnie. A falvakat már lándzsamezőkkel vették körül lakóik. Wat Phu, a khmer nemzeti emlékhely megmenekült. Szerencséje volt azzal, hogy a khmerek országából kitépték még a franciák.
*
Ha bejárod a Mekong szigetvilágát Wat Phutól délre, ismét Trója jut eszedbe. Rádöbbensz, hogy miért éppen itt épült fel a khmer építészet első csodája. Ehhez a legokosabb hajót bérelni. Egy egészen keskeny, lapos és könnyű rönkcsónakot. Nekem gyermekkorom hajózásait juttatta eszembe ez az alkotmány, nyárfa szakajtóteknőben a Fekete-Körösön. Amikor kezedbe nyomják a parafamellényt, megszeppensz, pedig csak azért kell, hogy kényelmesebben feküdj a hajó alján. "Hivatalosan" az édesvízi delfinekhez vezet kirándulásunk. A kiveszőben levő Irrawady-delfinekhez, amelyekből már alig akad néhány példány. Itt bujkálnak a közelben. Miért éppen itt? Mi az, ami megvédi őket? A választ egyelőre nem sejtem.
Rózsaszín sziklák aljában vár a hajó. Körös-körül többemeletes kőlabirintus, közötte rezzenéstelen, kék víz. A csónak megindul, úgy tűnik, vaktában, valójában gyorsan megtalálja a kiutat, a sodrást. Ebben a pillanatban rájössz, hogy amit eddig láttál, csalóka, hirtelen magával ragad az ár, választhatsz: attól félj, hogy a parthoz csap, vagy attól, hogy fennakadsz a zúgók sekély vizén. A csónakos azonban öreg róka, kikapcsolja a motort, engedi, hogy a felgyorsuló zuhatag nekivigyen a sziklapartnak, majdnem; az utolsó pillanatban ismét gázt ad, úgy, mint az autóversenyző a hajtűkanyar vége előtt, és kígyózva visz le a zubogón. Meghökkentő utazás, különösen így, a csónak aljában fekve, amikor érzed, hogy a meder kövei a hátadat karcolják, és a kanyarban föléd hajol a zöld hullám, mint aki most akar beszállni melléd potyautasnak. Magadban hálát adsz a centrifugális erőnek, ami nemcsak rád, de rá is érvényes, a hajósnak és a Feljebbvalónak, miközben abban bízol, hogy az isten tudja, hányadik ereszkedés után egyszer csak nyugodtabb vizekre érsz.
Ha kibámulsz a csónak peremén, nyomban rájössz, hogy merre van a helyes irány. A part bokrai és fái mind egyetlen irányba mutatnak. Mind fittyet hánynak a függőlegesnek. Itt, körötted, egy hasra esni készülő erdő. Ha alaposabban szemügyre veszed, valahol emeletmagasságban csíkot látsz a fák lombjain vagy törzsén meg a zátonyokon. Ekkor már tudod, hogy a monszun idején eddig emelkedik a víz, ő az ostor, ami térdre kényszeríti az erdőt. Most azonban a száraz évszakban vagyunk, a folyó sekély, és valamikor a zubogóknak is vége szakad. A Mekong szélesre terpeszkedik, medréből rezzenéstelen ezüst tál lesz, csak a felhők árnyéka vándorol rajta. A hajós leállítja a motort, és ebben a pillanatban végtelen csend lesz körötted. A part homokcsíkja valószínűtlen messzinek tűnik.
Végre nyugodt vizekre értünk, szusszanok fel, és előrebámulok a messzeségbe, ahol a folyó képe semmivé lesz. Ott a világ vége, mondom, csodálkozom, hogy most, amikor végre nyugodtan megtehetnénk, már nem megyünk tovább, talán mert a mozdulatlan csendben kell feltűnjenek a delfinek. Rövid várakozás után valóban felszakad a tó higanyszerű színe, és megpillantom a jellegzetes, szürke-fehér testet, amint bukfencezik egyet előttünk. Kedves látvány és hihetetlen. Jó lenne estig bámulni, mégsem vagyok képes rá. Megmagyarázhatatlan nyugtalanság fog el, valahányszor elnézek a semmibe. Oda, előre, ahol folytatódnia kellene a folyónak, de nem teszi. Nyugtalanságom egyre fokozódik, majd megmagyarázhatatlan félelem fog el, ősemberi. Let's go home! – intek a csónakosnak, már kiabálok neki: – Menjünk vissza!
Még néhány nap, és kocsink letér a főútvonalról a folyó felé. A kiégett bozótot erdő váltja fel. Ritkás, annyira ritkás, hogy áttűnik rajta a fehérség. Az a fehérség, amiről már sejtem, hogy micsoda: a Mekong vízesései, tizenöt kilométer szélességben. Ebben a pillanatban jövök rá, hogy most újra ott állok, annak a helynek a közelében, ahol a delfinekre vártunk, csak éppen az esés alatt. Hajdani képzelgésem, hogy a folyó semmivé lesz, valósnak bizonyult, megmagyarázhatatlan félelmem megalapozottnak. Bámulom a habzó poklot, és hirtelen egy embert pillantok meg, egészen benn az esés alatt, a zátonyon. Hogyan jutott oda? Törhetném a fejem, de ezt a rejtélyt odébb taszítja a következő: Mit keres ott?
– Halászik – találja ki Mat a kérdésemet. – Nem látja a hálót a kezében?
Valóban, az ember ott áll a sziklán, és a háló rúdját markolja, mozdulatlanul. Várom, hogy végre beveti, ehelyett leteszi a földre. Mat észreveszi csodálkozásom, és nevetni kezd. – Ez a háló sohasem ér vizet. Lepkehálónak is veheti. Csak tartani kell, és a szél belefújja a halakat, amelyek lebucskáznak a vízesésen. Az emberek itt úgy élnek, mint a Paradicsomban!
Ennyire közel volna egymáshoz a Pokol és a Paradicsom?
Kiűzetés a Paradicsomból
A szél belekap a lombokba, és ide-oda billegeti őket előttem. Ezek a lombok pirosak, és ha alaposabban szemügyre veszem őket, kiderül, hogy orchideák. Felfutottak a fenyőre, talán, hogy színesebb legyen a kép, talán hogy figyelmeztessenek, még egy lépés, és a világ végére értem. Alattam szakadék, kékesfekete vágat a virágtengerben. A végét erdőrengeteg nyeli el, a kezdete azonban itt ásít velem szemben. Itt, ahonnan a dübörgés hallatszik. Egy vízesés zaja, ami akkora erővel szakad a mélybe, hogy szinte félútig csapnak vissza a habok, azt hiszed, meggondolta magát a patak, és visszafordul. A kép olyan, amilyennek a kínai selyemfestmények festik, lefelé vetített fénysugár. Fölötte, körötte kékesfekete erdőrengeteg, mögötte fennsík kezdődik, ami újabb és újabb lépcsőivel a felhőkig ér. Lélegzetállító látvány. Irigyelem azt az embert, akinek saját tulajdona ez a kép, reggel feltápászkodik, félrehúzza a függönyt, és megnézi, hogy álmodta-e a csodát, vagy valós. Azután kiballag a házból, végig a saját sétányán, a kőoszlopok között, amelyek közepéből szintén áradat tör elő: virágok meg kaktuszok keveréke. Úgy, mint Heet Looban, a holland királyi kertben, amiről mestere példát vett, amikor kertet varázsolt ide az őserdő szélére. Ez az ember valóban létezik, és valóban hollandus. Övé a látvány, ami előtt államfők sokasága fényképeztette már magát, övé a kávéültetvény a rezidencia körül, abból él.
– Ilyen lehet a Paradicsom – kívánkozik ki belőlem a dicséret, és akaratlanul is lefelé indulok az ösvényen, oda, ahonnan jobban láthatom a túlparti csodát.
– Ne menjen! – állít meg Mat. – Még néhány lépés, és várják a piócák. Itt lenn a hasadékban most a száraz évszakban is akkora a nedvesség, hogy röpdösnek a vérszívók.
Maradok tehát, és innen bámulom a messzeséget.
– Látja fenn a második fennsíkot? Ott építettek maguknak az amerikaiak egy támaszpontot, az őserdő közepén. Út nem vezetett hozzá. Mindent helikopterrel szállítottak. Én meglátogattam ezt a tábort, miután elmenekültek az amcsik. Hihetetlen, de mindennel ellátták. Ilyen lehet egy város a Holdon. Higgye el, azt könnyebben megközelítheti. – Kell ennél jobb példa arra, hogy az őserdő járhatatlan? Mielőtt válaszolhatnék, már folytatja: – A vietkongnak nem az volt. Ha balra néz, csak hegyeket lát. Ott valahol, kétszáznegyven kilométerrel odébb Atapeunál, ott rejtőzött a Ho Si Min ösvény egyik vége. – Ösvény? – Esténként láthattad a Molotov teherautók tompított fényeit. Ezen az úton nagyobb forgalom zajlott, mint Hanoi főutcáján. A szélén még most is ott állnak a Saigonra irányozott orosz rakéták, persze, a gyújtást rég kivették belőlük. Az ára? Mindennek ára van. Hárommillió ember élt akkoriban Laoszban, hárommillió tonna bombát dobtak le ránk a jenkik. Mindenkire jutott egy tonna.
Ebben a pillanatban képzeletem néhány tízezer kilométerrel odébb röpít. Az út széléig, ami cukornád és kövér levelű trópusi bokrok között kanyarog a tenger felé. Az út vörösen poros, a széle csillogó zöld, a színe csak egyetlen helyen bársonyosabb, ott sárgával és barnával keveredik, álcázó foltokkal. Ott, az út szélén, bárki számára elérhetően, tapinthatóan egy orosz rakétakilövő állvány áll, megtöltve. Néhány kilométerrel Santiago de Cubától, a huszonegyedik évszázadban. – Persze, a gyújtást rég kivették belőlük, ismételgetem Mat szavait. Peter Scholl-Latour is ellátogat Atapeube, amelynek garnizonját egyetlen hadnagy védi kétszáz emberrel. "Ez az a hely, ami a hírügynökségek szerint a Ho Si Min ösvény átrakóállomása. Éjszakánként halljuk a teherautókonvoj zaját, messziről még a tompított fényszórók is felvillannak néha. Akkora a nyüzsgés arrafelé, mint a Champs Elysée-n. Még élünk, de egyszer majd megindulnak felénk a vörösök... Ha szerencsénk van, elképzelhetetlen erőfeszítéssel áthatolhatunk a Boloven-fennsíkon egészen a Mekong parti Pakséig."
– Vele mi lett, a hadnaggyal? – faggatom kísérőmet. – Megmenekült a szerencsétlen? Eljutott Pakséba?
– Igen is, nem is. Eljutott, de Paksét szétbombázták.
– Kicsoda? A kínaiak? A vietnamiak? A laosziak maguk, mert királypárti város maradt?
– A nagyhatalmak! – hangzik a diplomatikus válasz.
* Részlet Az álarc c. útleírásból.
Tartalomjegyzék [Látó - 16. évf. 1. sz. (2005. január)] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret