Roth Endre
Választásaim
Önéletírásom logikája nem követi szigorúan az események kronológiai rendjét, mivel azokat nemcsak leírni, hanem - szubjektív és objektív szempontból egyaránt - értelmezni szándékozom. Az első fejezetet három sorsdöntő, egymással összefüggő választásom felvázolásával zártam, amelyek, úgy éreztem akkor, és úgy vélem most is, meghatározták átlépésemet a felelős felnőttkorba. Ezek egyike szakmai pályám, egyetemi tanulmányaim irányának meghatározására vonatkozott. Nem folytathatom azonban az egyetemi éveimre vonatkozó jegyzetekkel, mielőtt középiskolás korom utolsó évének eseményein elidőznék, amelyekre az előző fejezetben nem tértem ki. Az átmenet éve Az 1944-1945-ös iskolaévet, kissé tágabban: az 1944. augusztus 23-a és 1945 ősze közötti évet tekintem ifjúkorom átmeneti évének. Ez ugyanakkor - nagyvonalakban - társadalomtörténeti szempontból is jelentőséggel terhes átmeneti szakasznak tekinthető. 1944 nyara mind meteorológiai, mind politikai szempontból, no meg saját élettörténetem szempontjából is (mint Faulkner regényében) hosszú és forró volt. A világháború végső kimenetele - majdnem egy évvel annak 1945 májusi befejezése, de még sok borzalmának lefolyása előtt - lényegében eldöntöttnek látszott. Június elején amerikai és angol egységek partra szálltak Normandiában, megnyílt a régen várt második front Európában, megkezdődött a francia területek felszabadítása. A Berlin-Róma tengely egyik pillére 1944 júliusában megingott: a szicíliai partraszállással elkezdődött az Olaszország elleni szövetséges offenzíva, és a fasiszta Nagytanácsban leszavazták a Ducét, a rendszer megdőlt, bár még nem múlt ki teljesen. A náci Németország támadó lendülete kimerült, hódításainak ideje lejárt, hadserege minden fronton "rugalmas visszavonulásra" kényszerült, bár ereje még mindig félelmetes volt. Aradon akkoriban a háborút először csak hallani, hamarosan már látni is lehetett. Éjjelente lehetett hallani: rendszeresen volt légiriadó, fenyegető zúgással jártak a Tito-buszok, szövetséges légikötelékek, amelyek a jugoszláv partizánoknak szállítottak hadianyagot, miegyebet. Látni nem láttuk ezeket, csak átrepültek, más nem történt. Ám hamarosan változott a helyzet: Románia néhány, stratégiai fontosságú ipari központja is az angol-amerikai légibombázók célpontjává vált. Ha jól tudom, inkább az angol, mint az amerikai egységek léptek akcióba. Bukarest felett repültek át, sok bukaresti imádkozott buzgón: "du-i, Doamne, la Ploieşti!", s kívánságuk teljesült, valóban a Ploieşti-környéki petróleumkutakat, finomítókat bombázták ismételten. Egy szép nyári nap délelőttjén Arad fölött is feltűntek a bombázók. Július elején volt, a pontos dátumra nem emlékszem, az élmény azonban élénken él bennem, mivel az esemény akaratlan szemtanúja voltam. Hatóságilag beosztottak egy polgári légvédelmi egységbe. Légiriadó esetén kötelességem volt néhányadmagammal a lakásunkhoz közeli futballpályán megjelenni, s ott utasításra várni. Így is tettem; tizenöt-húszan gyűlhettünk össze, alig néhány perccel a szirénák elhallgatása után. A város lakossága a kijelölt óvóhelyekre (közönségesen: a pincékbe) vonult. A futballpályánál nem volt pince: szépen leültünk a fűre és várakoztunk, feltételezve és remélve, hogy csak gyakorlatról van szó. Tévedtünk: hamarosan felbukkant az égen a támadó kötelék, és elkezdődött a szőnyegbombázás. Akkor már persze hasaltunk a gyepen, s - mivel semmiféle épület nem zárta a látteret - zavartalanul figyelhettük az eseményt. Hamar kiderült, hogy nem vagyunk közvetlen veszélyben: a támadás a város másik végében fekvő vasútállomás, a vasúti csomópont, valamint az ezekhez közeli vagongyár ellen irányult. A katonai légelhárítás - ha egyáltalán létezett Aradon ilyen - nem adott életjelt, semmi sem zavarta a támadást, amely több hullámban zajlott. A bombák robaja, a felcsapó lángok látványa félelmetes volt, de nekem akkor inkább színjátéknak tűnt, amelynek viszonylag nyugodt, távoli szemlélője lehettem. Hanem mikor lezajlott a támadás, és lefújták a légiriadót, az a parancs érkezett, hogy vonuljunk ki a helyszínre. Meg is tettük, kigyalogoltunk az állomás környékére. Megjegyzendő, hogy kicsiny csapatunk semmiféle előzetes kiképzésben nem részesült, semmiféle felszereléssel sem rendelkeztünk, puszta kézzel kellett volna tennünk valamit, a mentésben részt vennünk. A helyszínen pedig senki sem fogadott, senki sem intézkedett, senki sem törődött velünk. A teljes káosz uralkodott. Amit mégis megtettünk: bejártuk az egész negyedet, frissében láttuk a romba dőlt, még füstölgő házakat, a hatalmas bombatölcséreket. Meg jó néhány, az utcán heverő, vérfoltos, megcsonkított hullát. Nem volt mit tenni, mihez nyúlni. Ez már nem fény és hang színjáték volt, hanem a háború gyilkos valóságának iszonytató látványa. Késő délután kerültem haza, szegény szüleim addig rettegtek miattam. A nyár folyamán a szovjet hadsereg fergetegesen közelgett Románia keleti határához, az augusztus 23. előtti napokban Jászváros előtt összeomlottak a román hadsereg ellenállási vonalai, a további ellenállás teljesen kilátástalannak mutatkozott. Augusztus 23-án délben barátaimmal - fürdőzés közben, a Maroson - már csendesen ünnepeltünk: délelőtt terjedt el a rádión érkezett hír, hogy a nyugati szövetségesek felszabadították Párizst. Este tíz órakor a román családok tágra nyitott ablakkal bömböltették rádióikat: akkor hangzott el, többször egymásután, a bukaresti adón a bejelentés, hogy Antonescut letartóztatták, Románia elhagyta a hitleri szövetséget, és átállt az antifasiszta koalíció oldalára. Együtt voltunk, a mai nagypiac helyén akkor még létező kisparkban, tiz-tizenkét leány és fiú. Egyik percről a másikra kifordult tengelyéből a világ: még délben nem, de most este már lehetett hangosan, gátlástalanul örülni. Ez volt az első, látványos rendszerváltás, amelyet megéltem: az addig félelmetes fasiszta rendszer összeomlott, egyik óráról a másikra megszűnt létezni. Léthelyzetünk gyökeresen változott aznap este. Az augusztus 23-i esemény értékelése, sőt elnevezése is többször változott az idők folyamán: nevezték palotaforradalomnak, államcsínynek, népi felkelésnek, sőt forradalomnak is. Nézetem szerint lényegéhez az áll legközelebb, aminek az első napokban tartották és nevezték is: államcsíny volt a javából, amelynek a Palota a színhelye és a koronás fő a résztvevője, de csak egyik résztvevője volt. Főszereplői az akkor hatalmon kívüli, legálisan nem is létező-működő "történelmi" (polgári) pártok képviselői, no meg - tagadhatatlanul - az akkori illegális kommunista párt képviselői voltak (a később bebörtönzött, majd kivégzett Pătrăşcanu elsősorban). No persze nem azért, mintha a kommunista párt akkor tömegeket képviselt és bármiféle politikai befolyással rendelkezett volna, mint ahogy propagandája azt később állította, hanem azon egyszerű, de nyomós oknál fogva, hogy bevonták őket, tudván, hogy jelenlétük, részvételük szavatolja a beáramlani kész szovjet hatalom felé az egész akció szavahihetőségét. Ami a király szerepét illeti: bizonyos, hogy jelentős volt, az ő tisztjei, az ő dolgozószobájában tartóztatták le Antonescut. Meg is kapta, el is fogadta a legmagasabb szovjet kitüntetést. Más kérdés, hogy azelőtt ugyanő legitimálta, aláírásával és gyakori személyes megjelenésével - amint azt az akkori, heti filmhíradókban velem együtt mindenki láthatta - előbb Antonescu és a vasgárda közös diktatúráját, majd további három éven át a marsall militarista-fasiszta diktatúráját. Tudnivaló ma már, hogy Románia esetleges kiugrásáról vagy/és átállásáról már folytak előzőleg titkos tárgyalások a nyugati szövetségesekkel, sőt - az utolsó előtti órában a Szovjetunióval is, ezeket a "történelmi pártok" képviselői kezdeményezték, de végül az államhatalom egyes körei is részt vettek azokban. A határozatlan lépések persze eredményteleneknek bizonyultak. Az "országvezető" marsall személye áthághatatlan akadály volt. Ő maga utólag arra hivatkozott: szavát adta Hitlernek, hogy a végsőkig kitart mellette, nem szennyezheti be katonai becsületét. Valójában, meglátásom szerint, ennél többről volt szó, nevezetesen Antonescu alapvetően antidemokratikus beállítódásáról, amely megtiltotta számára nemcsak a kommunista nagyhatalommal, de a nyugati demokráciákkal való egyezkedést is. No meg háborús bűneiről, amelyekért jó okkal tartott a felelősségrevonástól. Nem taktikai, hanem stratégiai-elvi meggondolásból vált Hitler szövetségesévé. Antonescu eltávolítása kulcskérdéssé vált, ennek egyetlen megoldási módja az államcsíny volt. Ide tartozik annak a ténynek a leszögezése is, hogy - ismét ellentétben a későbbi hivatalos propaganda állításaival - fegyveres antifasiszta ellenállás Romániában, sok más európai országtól eltérően, egyszerűen nem volt. Azok a bevetésre kész, fegyveres, a királyi hadsereg által partnerként elfogadott, kommunisták vezette munkásegységek, amelyekről a későbbi regények és filmek oly lelkendezve szóltak - nem léteztek. Sokszor megírt és emlegetett, általánosan elfogadott tény, hogy az illegalitásból való kilépés pillanatában a romániai kommunisták pártjának összesen mintegy ezer igazolt tagja, ezek többsége pedig kisebbségi volt. Az aktív antifasiszta ellenálláshoz a román nép túlnyomó többségének általában, a politikai és kulturális elitnek különösképpen nem fűlött a foga, a kommmunista állásfoglaláshoz még annyira sem. A kommunista párt román nemzetiségű tagjai - néhány, könnyen összeszámlálható, később ismertté vált értelmiségin kívül - valóban főleg munkások, leginkább a vasút alkalmazottai voltak. Az 1933-as sztrájkok vezetőiből váltak a kommunista rendszer első két évtizedének csúcskáderei, de az augusztusi napok eseményeiben ezeknek még gyakorlatilag semmiféle szerepük sem volt. (Érdekes módon a romániai munkásság másik "élosztaga", a bányászoké, akik 1927-ben a Zsíl völgyében vívtak sztrájkcsatát a hatóságokkal, nem adott, tudomásom szerint, országos kommunista vezetőket.) Az évek múltával újra és újra átírták a történelmet: az egykori - sikeres - államcsínyt fegyveres felkelésnek, majd egyenesen forradalomnak titulálták. Ahogy távolodott az esemény a múltba, úgy nőttek képzelt méretei. Valójában a kiugrás-átállás alapjául nagyon pragmatikus, reálpolitikai meggondolások szolgáltak. Mint mondottam, az utolsó ellenállási vonal az északkeleti határrészen már összeomlott, az államcsíny szó szerint az utolsó pillanatban történt: ha nem teszik meg, az egész ország hadszíntérré válik, a szovjet csapatok mint ellenséges földön söpörnek végig rajta. Ezt hallottam egy román altiszt szájából az aradi utcán, augusztus 24-én: "ezzel az ócska puskámmal, amelyet már az első világháborúban használtak, nem tudok az orosz katyusákkal, tankokkal, géppisztolyokkal szemben megállni; míg én egy golyót kilövök, azok hetvenet". Ezt ismerte fel, az utolsó pillanatban, a román hadvezetés. Azért sikerülhetett az államcsíny, mert a tábornoki kar jobbnak látta átállni. A hadsereg magatartása volt a döntő; az 1989-es decemberi eseményekkel való összehasonlítás önként kínálkozik. Nem tudom magam megtartóztatni, hogy egy régi, sokszor hallott anekdotát ide ne írjak. Megkérdik a szovjet csapatok szóvivőjétől, mennyi ideig tarthat, amíg teljesen elfoglalják Romániát? A válasz: attól függ, lesz-e ellenállás, vagy sem. Ha lesz - három-négy napig. Ha nem lesz, két-három hétbe is beletelik, mert akkor minden városban, faluban meg kell állni, végighallgatni az üdvözlő beszédeket és meginni az áldomást. Nos, az utóbbi változat vált valóra. A nyugati határszélre, Aradra több mint két hét múltán érkezett meg a Malinovszkij vezette hadsereg. A marsallt megpillanthattam egyszer a főutcán, tisztjei körében. Románia területén nem létezett semmiféle védelmi vonal, az ország katonailag semmiképpen sem volt védhető az orosz offenzívával szemben. Véleményem szerint ezzel magyarázható, hogy az ország területén lévő, nem túlságosan jelentős erőt képviselő német csapatok gyakorlatilag ellenlépés nélkül visszavonultak, átengedték a terepet. Igaz, hogy Bukarest környékén voltak némi összecsapások, ezek azonban néhány napig tartottak csupán, és egyik oldalon sem jártak súlyos veszteségekkel. Bukarestet a levegőből néhányszor támadták a németek, riadalmat, de nem túl nagy veszteséget okoztak. Mikor már a szovjet csapatok ott voltak, Aradot is többször bombázta a német légierő, néhány külvárosi házat eltaláltak. Több éjszakai légicsatának lelkes, ám meggondolatlan földi szemlélője voltam: nem mentem le a pincébe, az udvarról figyeltem, amint a támadó gépeket, a több oldalról világító reflektorok fényében, (nem a román, hanem) az orosz légelhárítás ágyúi kereszttűzbe fogják és megsemmisítik. Az elsötétített város egén minden lövedék világított, az egész félelmetes, egyben pazar tűzijátéknak tűnt. A román hadsereg tehát ismét részt vett a világháborúban, most már nyugat felé fordította a fegyvereit, és - tagadhatatlanul - jelentős véráldozatot hozott. A későbbi román történetírás egyik leitmotívuma evvel kapcsolatban az arra a számításra való hivatkozás - amelyről nem tudom, ki s miként végezte el -, miszerint az ország átállása és további háborús erőfeszítése három hónappal megrövidítette a második világháborút. A Ceauşescu-rezsim idején is, annak bukása után is többször nehezményezték, hogy az ország nem részesült, a háború utáni rendezés során, háborús érdemeivel arányos elismerésben, nem ismerték el a győztes antifasiszta koalíció tagjának, legyőzött államként kezelték és róttak rá jóvátételi kötelezettségeket. Besszarábiát visszacsatolták a Szovjetunióhoz, viszont Románia Erdély feletti fennhatóságát elismerték, megerősítették. Azt pedig senki sem számította ki, és szó sem esett róla, mennyivel hosszabbította meg Románia részvétele a fasiszta tengely oldalán több mint három hosszú év során, a második világháborút, miután nem csak a Szovjetuniónak, de Angliának és az Amerikai Egyesült Államoknak is hadat üzent. Közvetlenül augusztus 23-a után a politikai elkötelezettség aknamezejére léptem. A kommunista párt nyíltan kezdett szervezkedni, Aradon is megalakult az ifjúkommunista szervezet, ennek - legjobb barátaimmal együtt - az első naptól fogva lelkes, harcra, munkára kész tagja lettem. Új szakasz kezdődött életemben. A kezdeti szervezkedésre alkalmas, körülbelül kéthetes interregnum volt Aradon. A régi hatóságok a helyükön maradtak, de semmit sem tettek A szovjet csapatok közeledtek, de még nem voltak jelen. Egyszer csak azonban ismét látványosan fordult a kocka. Éppen azon a napon (ha jól emlékszem: szeptember ötödikén), amikorra keletről az oroszokat vártuk -, már fel volt állítva a radnai út elején a vörös vászonnal bevont diadalkapu - bevonult nyugatról a magyar hadsereg. A német és magyar hadvezetés ellenoffenzívát indított. Pontosabban: olyan hadmozdulatot hajtott végre, amelynek az volt a célja, hogy biztosítsa a Balkánon rekedt német sereg kivonását a Bánságon keresztül. Tudomásom szerint ez az akció el is érte a célját. Huszonnégy órával előtte elterjedt a közelgő bevonulás híre. A magyar lakosság ujjongva ünnepelt, a román és a zsidó lakosság körében - az utóbbi az összlakosság mintegy húsz százalékát tette ki - fejveszett menekülésre késztető pánik keletkezett. Illik tudni, hogy Magyarországon, Észak-Erdélyt beleértve, 1944 áprilisában már sárga csillagot viseltek a zsidók, májusban már gettókba gyűjtötték őket, és júniusban a deportáltak már a kivégzőtáborokban voltak. Persze, nem minden részletet ismertünk akkor, de a lényeget - igen. Nem csoda, hogy ki hogy tudott - vonaton, szekéren, biciklin, gyalog -, igyekezett kelet felé. A helybéli román hatóságok is in corpore elmenekültek. Jelentkeztem elöljárómnál az ifjúkommunista szövetségben, útmutatást kérve, mit tegyek. Az pedig így hangzott: helyben maradni, ellenállást szervezni. Itt a mi időnk, harcolnunk kell, néhány napig kitartani. Menjek haza, majd megkeresnek. Hazamentem: a szüleim csomagoltak, készültek a menekülésre. Közöltem, hogy én pedig sehova sem megyek, nem futamodom meg, nem hagyom cserben az elvtársaimat. Úgy gondoltam, majd egyedül elrejtőzöm valahova. De rettenetes dolog történt, amit azóta halálosan szégyellek. Ahelyett, hogy két pofont adott volna, apám halkan azt mondta, akkor ők sem mennek sehova; anyám csak rábólintott. Nem is esett több szó a dologról, mindannyian együtt, otthonunkban maradtunk. Életveszélybe sodortam a családomat. Utólag kiderült: mindenki elmenekült, az egész szervezet, úgy, ahogy volt, az a nálam három-négy évvel idősebb fiú is, aki engem maradásra, helytállásra utasított. Két barátom maradt helyben, az egyik azért, mert féllábú, mozgásképtelen volt. A vészes napok alatt egyszer merészkedtem ki az akkor teljesen néptelen utcára, próbáltam valami kapcsolatot keresni, persze sikertelenül. Semmiféle ellenállási akcióról sem lehetett szó. A város feletti uralmat a magyar katonai parancsnokság vette át. A városparancsnok első és egyetlen, a bevonulás másnapján, plakátokon közzétett rendelete a zsidókat azonnali hatállyal a sárga csillag viselésére, valamint, 48 órás határidővel, a Várban létrehozandó gettóba való bevonulásra kötelezte. Ez utóbbi intézkedés végrehajtására már nem került sor. A német-magyar ellenoffenzíva a Maros mentén kelet felé, Radna irányába folytatódott, de a Hegyalján, a román hadsereg ellenállásába ütközve, hamar kifulladt. Egyébként viszont, mint mondottam, elérte célját, visszavonulási folyosót biztosított a balkáni német csapatoknak. A fenntartható területi hódítás lehetőségére senki sem számíthatott komolyan, erre a helybéli magyarság is hamar rádöbbent, az öröm helyét az aggodalom vette át. A szovjet hadsereg közeledtére a magyar csapatok, a megszállás negyedik napjára következő éjszakán felrobbantották a Marost átívelő hidakat, majd harc nélkül elhagyták a várost. Az utolsó huszonnégy órát halálos rettegésben és némán töltöttük lakásunkon. Szólni, moccanni sem mertünk, mert földszinti ablakaink alatt az utcán egy magyar alegység állomásozott. Minden hangot, parancsot, vaskos-mocskos katonai szitkot hallottunk. De nem történt semmi, harckészültségben voltak, a környező házak lakóival egyszerűen nem törődtek. Utólag tudtuk meg: hat zsidó férfit mégis elkaptak és kivégeztek, sosem tudtam meg, milyen körülmények között; ezeknek aztán emlékművet emeltek a temetőben. Közöttük egy névrokonom is volt, akit személyesen nem ismertem. Másnap elözönlötték a várost az oroszok; a román hatóságok is visszatértek. A politikai átmenet valójában attól a naptól kezdődött. A kommunista szervezkedés újult erővel indult meg. A háború folytatódott, de mi most már a frontvonal mögött voltunk, az fokozatosan távolodott tőlünk. A végkifejlet már pillanatig sem látszott kérdésesnek. Attól kezdve a mindennapokat számomra már nem a háború, hanem az új körülmények közötti élet változásai uralták. Narrációm folytatása előtt e ponton egy mostanság sokat vitatott kérdésre kívánok röviden reflektálni: felszabadításnak, vagy újabb, elnyomó megszállásnak tekintendő-e a szovjet hadsereg akkori benyomulása? Akkori felfogásom és érzésem szerint csakis felszabadításról lehetett szó. Mai válaszom: ennek is, annak is, egy időben. Kétségtelen, hogy számomra, s mindenki számára, akit szerettem, a szó szoros értelmében életmentő akcióról volt szó. Életünk folytatásának akkori egyetlen lehetősége valósult meg, a szovjet hadsereg erőfölénye, a német hadsereg - s magyar szövetségese - visszaszorítása által. A háború egyetlen számba vehető, számunkra kedvező kimenetele az antifasiszta szövetség végső és teljes győzelme, a náci rendszer katonai megsemmisítése volt. S nem csupán számunkra. Nem elfelejtendő, hogy akkor a Szovjetunió az Egyesült Államok és Anglia szövetségese volt. A demokratikus Nyugat is életre-halálra küzdött a fasizmus ellen; Hitler előbb támadta meg Franciaországot és Angliát, mint a kommunista Oroszországot. Élénken emlékszem egy plakátra, az elsőre, amely Arad házfalain a felszabadulás utáni napokban megjelent, s amelyet elégtétellel szemléltem: három ököl csapódott Hitler ábrázatába, a karok mandzsettáján az amerikai, az angol és a szovjet felségjel szerepelt. A felszabadulás nem csupán a túlélés, hanem egy új, jobb, demokratikus világrend lehetőségét ígérte. Akkor másként vélekedni, fenntartásokkal élni, fanyalogni - számomra egyszerűen lehetetlen volt. A győzedelmes nagyhatalmak háború utáni rendezésre vonatkozó egyezkedéseiről akkor természetesen fogalmam sem volt. Ma már mindenki tudja, milyen engedményeket tettek, milyen kompromisszumot vállaltak a Szovjetunióval szemben a nyugati hatalmak, a kommunista nagyhatalom döntő befolyásának engedve át az egész közép- és kelet-európai térséget. 1944. október 9-én egyezett meg Churchill Sztálinnal abban, hogy Romániában a szovjet befolyás 90, a nyugati - 10 százalékos lesz, Görögországban fordítva. Erről persze akkor nálunk mit sem lehetett tudni. Churchill és Roosevelt akkori kompromisszum-készségét utólag nagyon sok epés bírálat érte, úgymond, cinikus módon "eladtak" minket Sztálinnak. Nézetem szerint ez a bírálat igazságtalan. A háború még dúlt, az antifasiszta szövetség egységének megőrzése, a hitleri veszedelem mielőbbi megsemmisítése a nyugati hatalmak elsődleges érdeke volt; kompromisszumot kellett kötniük. Ne feledjük: a hitleri vezetés még a "csodafegyverre" számított, folyt a versengés az atombomba előállításának elsőbbségéért, nem lehetett biztosan arra számítani, hogy a náci Németország erre tett kísérletei sikertelenek lesznek. A szovjet rendszer igazi természete akkor még nem volt annyira ismert nyugaton, mint később; az én köreimben, persze, még annyira sem. S az egyezkedések során Sztálin formálisan megígérte, hogy majd biztosítja az általa megszállt országokban a szabad választások lehetőségét. Nem a nyugatiak tehettek róla, hogy esze ágában sem volt betartani a szavát. Még a kialkudott, 10 százalékos nyugati befolyásból sem maradt semmi. Mikor ez röviddel a háború befejezése után nyilvánvalóvá vált, a nyugati nagyhatalmak csak fegyveres erővel akadályozhatták volna meg a közép- és kelet-európai térség szovjetizálását. Ez a harmadik világháború beindítását jelentette volna, ennek ódiumát a nyugatiak nem vállalhatták; ráadásul, mint azt - a következőkben említendő munkájában - Georg Weber megállapítja, ezt a háborút éppen az érdekelt térségben vívták volna meg, felmérhetetlen szenvedéseket zúdítva az itteni népekre. Az igazi, a melegháború a beinduló hidegháborúnál is rosszabb lett volna. Így tehát: igen, a felszabadítás megszállást is jelentett. Sem Romániában, sem Magyarországon, sem a többi, későbbi csatlósállamban nem kerekedhetett volna felül a kommunista párt a szovjet katonai okkupáció nélkül. Nem a népek szabad választása volt a kommunista rendszer, mint ahogy azt a későbbi propaganda állította. Egyébként Romániában e tekintetben is sajátos "fejlődés" volt tapasztalható: az elején, hosszú évekig, a Szovjetunió szerepét hangsúlyozták ki az "új élet" kialakításában; később viszont úgy tettek, mintha csupán a belső erők, a kommunista párt vezette, a kommunizmus felé repeső tömegek akaratára változott volna az ország politikai rendje, s a szovjet csapatok kezdeti jelenléte másodlagos, el is hanyagolható körülmény lett volna. A háború alatt Romániát nem szállták meg a német csapatok, de jelen voltak a területén, Aradon is. A város melletti repülőteret a Jugoszlávia elleni légitámadások egyik bázisaként, a vasúti csomópontot a déli és keleti irányú csapatmozgások lebonyolítására használták. Garnizonparancsnokságot, Stadtkommandanturt tartottak fenn, ez, ha jól emlékszem, a Templom utcában székelt. Az utolsó évben, tudomásom szerint, egy katonai kórház is működött, amelyben a keleti front sebesültjeit kezelték. Ez a katonai jelenlét semmiben sem befolyásolta a város mindennapi életét. A német hadsereg emberei - legalábbis a lakosság által észlelhető módon - semmibe sem avatkoztak bele. A zsidó lakosság életébe sem. Jól tudom, hogy ez sok más helyen, szerteszét Európában nem így volt, de Aradon az ott megforduló német katonaság részéről sem zsidóellenes atrocitásról, sem bármiféle, a civil lakosságot érintő, molesztáló megnyilvánulásról nem hallottam. 1944 szeptemberétől jelentősen változott a helyzet. Most orosz városparancsnokság létesült, szovjet csapatok mozogtak, hullámokban vonultak át, ugyanazok a katonák néhány napnál többet nemigen tartózkodtak a városban - de állandóan, látható módon jelen voltak. A megszállás legérezhetőbb jele a kényszerbeszállásolás volt: majd minden családnál elhelyeztek egy-két, alkalmasint több tisztet, katonát. Nálunk is, több ízben, de - szerencsére - egy-egy esetben három-négy napnál nem hosszabb időre. A lakosság vegyes tapasztalatokat szerzett. Voltak jóérzésű, aránylag rendesen viselkedő fiatalemberek, volt, aki garázdálkodott. Ismerős házakban súlyosabb incidensről nem szereztem tudomást. Az biztos, hogy mindenki félt tőlük, fegyver volt náluk, nem lehetett tudni, mit fognak tenni. Nekünk szerencsénk volt lakóinkkal: nem bántottak senkit, semmit sem vittek el a házból. Nem értettük egymás szavát, de jóindulatúnak mutatkoztak. Ám az italozásuk veszélyes volt, a vodka egyhamar beszámíthatatlanokká tette őket. Egy altisztre emlékszem, aki komor arccal jött-ment, nem is szólt senkihez. Este leült az asztalhoz, evett valamit, azután egy vizespoharat megtöltött vodkával és egyből felhajtotta. Lekoppantotta a poharat , és abban a pillanatban lecsuklott a feje, ültében elaludt. Nem tudtuk, mit tegyünk vele, nem mertünk hozzányúlni. Félve feküdtünk le; reggelre eltűnt. Máskor egy szintén részeg orosz legényre rájött a mehetnék, kilépett az ajtón, lezuhant a lefelé vezető néhány lépcsőn. Féltünk, hogy összetörte magát s bajunk lesz belőle, de feltápászkodott, csúnyán káromkodott és eltántorgott. Az utca veszélyessé vált, sötétedés után nem volt tanácsos a közvilágítás nélküli utcákra kimenni. Lézengő orosz meg mindenféle egyéb nációjú, kaukázusi, szibériai eredetű katonák "zabráltak", magyarul: raboltak, a leggyakoribb szólam a "davaj csasz" (ide az órát!) volt. Láthatóan a karóra jelentette számukra a jólét szimbólumát, otthon nem juthattak hozzá, valószínűleg nagy csereértéke is lehetett. Azt biztosan tudom, hogy sok óra cserélt akkoriban kényszerűen gazdát, a fegyveres útonállóknak nem lehetett ellenállni. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy súlyosabb atrocitásokról, gyilkosságról, erőszaktevésről nem értesültem. Azt is tudom, hogy a városparancsnokság járőröztetett, ha - ritkán - elkaptak egy-egy rablót, elvitték, statáriális kivégzésekről is hallottam. Tény, hogy a jelenséget nem tudták felszámolni. Úgy nézett ki, hogy a reguláris csapatokról valahogy leszakadt, elvadult martalócok garázdálkodtak. Ez volt számomra az első sokk, az első csalódás: a felszabadítóként várt és becsült hadsereg egyes tagjai nem nagylelkű barátok, hanem gazemberek módjára viselkedtek. Egy szovjet tiszt mondta az ifjúkommunista szövetségben, mikor rákérdeztünk a jelenségre: ezek sajnálatos kivételek, ha mind így viselkednénk, itt kő kövön nem maradt volna. Igaza volt; valóban nem mind viselkedtek így, s a kövek általában a helyükön maradtak. Akkor elfogadtam a magyarázatot, ma tudom, hogy mégis túl sok ilyen kivétel volt, s ezek bizony az erkölcsi csőd kifejezői voltak. Egy hatalmas hadsereg, amelynek fő ereje nem utolsósorban számbeli fölényében rejlett, nem volt képes a már négy éve tartó harcokban, vérben-szennyben megfáradt, eldurvult, erkölcsi gátlásait vesztett egyedeit kordában tartani. A második sokk a németek deportálása volt. 1945 januárjában a szovjet hatalom a román kormányt, háborús jóvátétel címén, a romániai németség munkaképes egyedeinek kiadatására kötelezte, a Szovjetunió területén végzendő kényszermunka céljából. A román hatóságoknak kellett begyűjteniük és elszállítatniuk az összes, 17 és 45 év közötti német férfit és a 18 és 40 év közötti nőt. A Maros túloldalán fekvő Újarad akkoriban tiszta sváb község volt, az ottani földművesek látták el az aradi piacot kiváló minőségű zöldséggel, gyümölccsel. Egy fagyos januári nap délelőttjén láttam egy, Arad központján átvonuló konvojt: nyitott teherautókba zsúfolt embereket kísértek szuronyos katonák. Szívszorító látvány volt. Az ifjúkommunista szövetségben volt egy társam, akit éppen azért becsültem, mert német létére - egyetlenként a maga nemében - közénk állt. Lump Lalinak hívták, a szülei munkásemberek és antifasiszta beállítódásúak voltak, ők is felszabadulásként értékelték a változást, szélsőjobboldali nemzettársaik gyűlöletét vállalva. Őt is, szüleit is elvitték, személyes állásfoglalásuk, kockázatvállalásuk a román hatóságokat mit sem érdekelte, a szovjeteket sem. Ekkor fogalmazódott meg bennem először - bár még halványan - a kérdés: hogyan lehet úgy harcolni a fasizmus ellen, hogy annak a nemtelen módszereit alkalmazzuk? Egy jeles német barátom, a münsteri Georg Weber professzor - akiről a későbbiekben majd ismételten szó esik - feleségével és két másik munkatársával együtt hatalmas, háromkötetes, összesen több mint 2000 oldalt kitevő munkát jelentetett meg 1995-ben az erdélyi szászok Szovjetunióba történt deportálásáról. (Ebben a tárgyat kimerítő adattár csupán a szászokra, a tények értelmezése, az elvi állásfoglalás viszont a romániai németség egészére vonatkozik.) Erről a monumentális műről többször írtam részletesen, ide csupán néhány alapvető megállapítás ismétlése kívánkozik. Weberék értelmezésében ez a deportáció, még a háború befejezése előtt, az azután teljes gőzzel beinduló hidegháború első lépése volt a Szovjetunió részéről, amelyet a nyugati szövetségeseknek akkor nem állt módjukban kivédeniük. A kényszerhelyzetbe hozott román kormánynak még annyira sem. A weberi hozzáállás, szerintem, a tudományos körültekintés és alaposság, ugyanakkor a következetesen demokratikus állásfoglalás iskolapéldája. Erdélyi származású németként az itteni németséget sújtó, a kollektív bűnösség elfogadhatatlan elvén alapuló megtorlást elítéli, ugyanakkor kihangsúlyozza, hogy ez (nem a német nép mint olyan, hanem) a náci rendszer által elkövetett agresszió és a megbocsájthatatlan háborús bűncselekmények kiváltotta válaszintézkedések egyike volt. És megállapítja: mégsem ugyanaz történt a Romániából elvitt németekkel, mint a haláltáborokba hurcolt zsidókkal, cigányokkal, lengyelekkel, orosz hadifoglyokkal stb., ez a deportálás nem népirtó szándékú volt, nem mindenkit, hanem a munkaképeseket és valóban munkavégeztetés céljára hurcolták el; a deportáltak 12 százaléka szenvedett odakint éh- és fagyhalált, de senkit sem végeztek szándékosan ki; valamennyi életben maradottat 1947 és 1949 között hazaengedték. Tudtam is róla akkoriban, hogy 1947-től kezdve kezdtek visszaszivárogni az aradi, Arad környéki svábok. Mondottam, sokkolt a németek elhurcolása, igazságtalannak tartottam, de be kell vallanom: akkor nem foglalkoztatott sokáig a dolog, nem gondoltam végig, nem tudtam, nem is tudhattam róla mindazt, amit ma. Hamar napirendre tértem felette, nem késztetett alapvető választásom, kommunista elkötelezettségem felülvizsgálatára. Ezzel kezdődött az a kompromisszum-sorozat, amely az elvek és a tettek egymásnak meg nem felelésében rendre a tettek és a tények ellenére, az elvek iránti hűség javára billentette a mérlegemet. Az államcsíny és a frontváltás után átmeneti helyzet alakult ki Romániában. Politikai alku révén létrejött, ideiglenes hatalom kormányozta az országot. A kommunista párt két miniszterrel képviseltette magát a kormányban, a többi poszt az augusztus 23-i változásban részt vevő, ún. "történelmi" pártok birtokába került. A miniszterelnöki hivatalt egymás után betöltő két generális mindennek inkább volt nevezhető, mint demokratának. A két fő politikai erő, a nemzeti parasztpárt és a nemzeti liberális párt, akkori és mai meglátásom szerint egyaránt, nagyobb mértékben volt nemzeti, mint demokratikus. Fő törekvésük a háború előtti viszonyok tale quale restaurációja volt, ezeket pedig én igazán nem kívántam vissza. Egyáltalán: a két világháború közötti Nagyrománia gazdasági-társadalmi szerkezetének, intézményrendszerének, politikai erkölcseinek eszményítését, amellyel az 1989-es változás után is szembesültünk, mindenképpen megalapozatlannak és elfogadhatatlannak tartom. Az egyszerű restauráció sem 1944-ben, sem 1989-ben nem hozhatott életképes megoldást, demokratikus megújulásra volt mindkét esetben szükség. Erre a kérdésre egy későbbi fejezetben vissza szándékozom térni. Itt és most csak egy vonatkozást emelek ki, az említett politikai erők nacionalizmusát, kisebbségekkel szembeni nem-demokratikus állásfoglalásukat. A zsidóellenes, diszkriminatorikus törvényeket és előírásokat elvben azonnal hatálytalanították, bizonyos konkrét intézkedéseket azonban nem tettek meg, illetve nem vontak vissza. Emlékszem például arra, mennyire felháborodtunk, mikor 1944 késő őszén az aradi polgármesteri (vagy a prefektusi?) hivatal kötelező közmunkára próbálta mozgósítani a zsidó férfiakat. Persze, a felszólítás csak tiltakozást váltott ki, senki sem tett neki eleget. Ezzel, nyilván központi sugalmazásra, más városokban, megyékben is próbálkoztak. Továbbá: katonai szolgálatra hívtak be zsidó orvosokat, de nem adták meg (vissza) nekik a képesítésüknek megfelelő, beosztásukkal járó tiszti rangot. A katonakönyvekben továbbra is szerepelt a "zsidó" megjelölés. Nem vették vissza közszolgálatba az onnan elűzötteket - tanárokat, például -, nem akarták visszaadni az elkobzott javakat. Lassacskán a legtöbb ügy megoldódott, de semmi sem visszaélések és tiltakozások hercehurcája nélkül. Aki Romániában megélte a két világháború közötti két évtizedet, illetve aki valamennyire ismeri visszaemlékezésekből, dokumentumokból, könyvekből az akkori realitásokat, jól tudhatja, mennyire nem demokratikus álláspontot képviselt a kisebbségi, jelesül a magyar kérdésben a mindenkori hatalom, az abban egymást időszakosan követő két nagy, "történelmi" román párt, valamint az egyeduralkodó nemzeti ideológia. Ez tette eleve lehetetlenné az 1918-as gyulafehérvári nyilatkozat igazán dicséretes, a kisebbségekre, azok jogaira vonatkozó passzusának betartását. A román nemzetállam ideológiája és politikája nyíltan és egyöntetűen a többségi nemzet kisebbségek feletti uralmát hirdette és valósította meg. Ennek a viszonyrendszernek a visszaállítása igazán nem volt kecsegtető. Márpedig a "történelmi" pártok retorikája 1944 őszén, 1944-1945 telén, ismereteim szerint, semmiféle új, biztató elemet nem tartalmazott. Sőt: ismeretes, hogy 1944 őszén súlyos magyarellenes atrocitásokra került sor Erdélyben, amelyeket román önkéntesekből verbuvált kötelékek hajtottak végre. A gyászos részletek felsorolása nem ide tartozik, de az igen, hogy ezek a kötelékek a nemzeti parasztpárt elismert, nagy hírű vezetőjének nevét viselték, Maniu-gárdáknak nevezték magukat. Még egy körülmény említendő itt, amely számomra - és sok más, kisebbségi sorból kommunista orientációt választó, fiatal és nem fiatal ember számára - jelentőséggel bírt. Amikor, 1924-ben a kommunista pártot Romániában törvényen kívül helyezték, a fő vádpont ellene nem a magántulajdon megszüntetésére irányuló törekvése, hanem a nemzetiségi kérdésben elfoglalt álláspontja volt. Internacionalizmusát, a nemzetállammal, nemzeti uralommal való szembeszegülését tartották inkompatibilisnek Nagyrománia érdekeivel. Ez volt az antikommunizmus fő érve a második világháború előtt, és ez maradt azután is. Mindezek alapján láttam úgy: az augusztus 23-a utáni forgatagban kisebbségi szempontból csakis baloldalt doboghatott a szív, a demokratikus törekvéseket, a polgári pártok által képviselt, hagyományos nacionalizmus ellenére, a kommunista párt vállalta fel. Cseppet sem kételkedtem politikai útválasztásom helyességében. Egészen más kérdés - amiről a továbbiakban majd bőven esik szó -, hogyan változott a következő években, évtizedekben a kommunista párt retorikája és politikája hogyan mozdult el előbb rejtve és fokozatosan, utóbb nyíltan és ugrásszerűen, az etnokratikus nacionalizmus irányába. Számtalan tüntetésen, ünnepségen, mindenféle akcióban vettem részt. Minden nap úgy nézett ki, éppen az aznapi feladat a legfontosabb, a sorsdöntő, ám a másnapi még fontosabbá vált. Ma már tudom: a stabilitás látszatát is el akarták kerülni, mindent megváltoztatni, sarkaiból kiforgatni csak ilyen lázas módon lehetett. Az ifjúkommunista szövetség keretében megalakult tanuló-sejtben tevékenykedtem, ennek minden tagja kisebbségi volt, egyetlen román lány tévedt közénk, Terike iskolatársa; román fiú - akkor még - egy sem. A román líceumbeli osztálytársaim egy része az ellentüntetéseken vett részt, többségük semmiben sem. 1945 elején ennek a tanulósejtnek a "felelőse", titkára lettem. Még az ősz folyamán megindult az illegalitásból nagyon kis taglétszámmal kilépő kommunista párt feltöltése, felhígítása. Értelmiségiek még nem, de munkások, kishivatalnokok már a románság köréből is jelentkeztek. Akkor még periodikusan tartottak ünnepélyes, kollektív tagfelvételt. Néhány barátommal együtt felszólítottak, adjak be tagfelvételi kérvényt. Megtiszteltetésnek vettem, és boldogan tettem eleget a felszólításnak: a párt tagjává válhatni számomra akkor kitüntetésnek számított. Belépésem dátuma 1945. március ötödike volt, s erre sokáig büszke voltam. Ugyanis egy nappal azután, március hatodikán lépett hivatalba a Groza-kormány, ez számított a hatalomváltás határkövének; így hát én, bizonyíthatóan, nem a már hatalmon lévő, hanem a még azért harcoló pártba léptem be, nem tudhattam előre, hogy másnap mi történik, nem az opportunizmus motiválta választásomat, mint oly sok másét a következő hónapokban, években. Ma már tudom, persze, amit akkor nem, hogy ti. a hatalmi harcot kívülről s már korábban eldöntötték, Sănătescu tábornok kormányát Visinszkij ökle kényszerítette lemondásra. Az az árnyalat, amely akkor számomra fontosnak tűnt, a későbbiekben teljesen elvesztette jelentőségét. Belépésem-felvételem a pártba, mellékesen megjegyezve, szabályzatellenes volt, ugyanis még nem töltöttem be akkor a 18-ik életévemet, de ezzel az aprósággal sem akkor, sem később nem törődött senki. Számomra viszont akkor igencsak fontos volt, hogy ezzel is - bár idő előtt - felnőttnek ismertek el. 1944-ben a szokásosnál valamivel később, októberben kezdődött az iskolaév. A zsidótörvények hatálytalanításával a mi felekezeti magániskolánk létértelmét vesztette, valamennyien visszatértünk az állami iskolákba, ahol a közbülső éveket-osztályokat - kormányrendeletre - szó nélkül elismerték. Barátaimmal együtt a román fiúlíceumban végeztem tehát az utolsó, a nyolcadik, az érettségit közvetlenül előkészítő osztályt. El kell ismernem: már egyáltalán nem voltam jó tanuló. Valamiféle szükséges rossznak tartottam az iskolába járást; unalmas volt, miközben annyi érdekes dolog történt a világon. A mindennapi tanulnivalónál sokkal jobban érdekelt a politika, arról nem is beszélve, hogy rendkívül fontos udvarolnivalóm volt, hiszen abban az évben mélyült el, vált véglegessé Terikével a kapcsolatom. Sokat olvastam, valószínűleg többet s főleg többfélét, mint az előző két-három évben, mivel közben a kínálat is megnőtt, de elvből főleg mást, mint amit az iskola követelt. Akkor szoktam rá a rendszeres újságolvasásra is. Azért baj nem lett, különösebb nehézség nélkül végeztem el az osztályt, és tettem le 1945 júniusában az érettségit. Egyébként a "Moise Nicoară" jó, sőt kiváló iskolának számított, sok, később országosan ismertté vált értelmiségi került ki padjaiból. Az én osztályomból meg a párhuzamos osztályból több társamból lett, velem együtt, egyetemi tanár meg ismert orvos, műépítész, jogász, mérnök. Meggyőződésem szerint azonban ez a jelentős érvényesülési ráta nemcsak az iskolai oktatás minőségének tudható be, amiben részesültünk, hanem a háború utáni évek konjunktúrájának is: a szociológiában ismeretes jelenség, hogy gyökeres intézményi átalakulás idején nagyobb a jelentős felemelkedés lehetősége, mint a konszolidált rend, az intézményi stabilitás korában. Most már kissé durvábban fogalmazva: utáltam az utolsó évben iskolába járni. Rossz közérzetem oka az ellenséges hangulat volt, amely fogadott. Tanáraim és osztálytársaim többsége éreztette, bár nem mondta ki, hogy szívük ellenére fogadják vissza a zsidó fiúkat. A "zsidó" megszólítás már nem hangzott el, a "kisebbségi" viszont gyakran, igen. Nem akarok igazságtalan lenni: egy tanár akadt, aki kimondottan demokratikus érzelmű volt, és ezt ki is mutatta, a többiek éppen ezért láthatóan nem is rokonszenveztek vele. Éppen filozófiára oktatott, és tanultam is tőle érdekes dolgokat, amelyek hasznomra váltak. Osztálytársaim között is volt néhány jóérzésű román fiú, aki rendesen, sőt barátságosan viselkedett, ezekkel később is tartottam a kapcsolatot. A többség viszont - többségi felsőbbségét fitogtatta. Ismeretes a szokás: érettségi előtt tabló készül. Április-májusban valamennyien a fényképészhez mentünk, ahol szmokingot és csokornyakkendőt adtak ránk, azt az egyet sorban mindenkire. Elkészültek a kényszeredett vigyort rögzítő fényképek, s a kész tabló bal alsó sarkában, külön csoportként, mintegy gettóban jelent meg az öt zsidó fiú. Undorral szemlélem a tablóról készült fényképet, ha az irataim közötti keresgélés során, néha a kezembe kerül. Az Aradon időnként megrendezett érettségi találkozókra sohasem mentem el. Említettem volt, hogy 1945 elején én lettem az ifjúkommunista szövetség aradi szervezetén belül megalakult diáksejt titkára. Ilyen minőségemben - a március 6-án bekövetkezett változás után - olykor szerepelnem kellett az iskolában, képviselnem kellett a szervezetet, amelynek egyetlen román fiú sem volt még tagja abban az évben. Tavasszal például, áprilisban, úgy emlékszem, egyheti "hazafias" közmunkára vezényelték ki az egész iskolát egy Arad-közeli nagyközségbe, Szentannára, az ősszel, a hadi események miatt a földeken maradt kukoricát begyűjteni. Ebben az akcióban én képviseltem, néhány társammal együtt, az iskola vezetőségével való tárgyalásokon az ifjúsági szervezetet. Egy vagy két osztállyal alattam járt az aradi líceumban a később nagyon ismert román íróvá, azután igencsak ellentmondásos személyiséggé vált Titus Popovici. Nem ismertem személyesen, akkor a létezéséről sem tudtam, ő viszont rólam, feltehetően - igen. Egyik, hírnevét megalapozó regényének (Străinul, Az idegen) cselekménye Aradon játszódik, abban az időben, amelyről itt emlékezem, az iskolánk jelentős szerepet visz benne. Csakhogy ebben a regényben, meg az alapján készült filmben a történelmi pártok, a reakció helyi erőinek képviselőivel szembeforduló ifjúkommunista szövetség iskolai exponense egy Andrei nevű, természetesen román, prolicsaládból származó fiú, apja a vasúti műhelyek igen derék, bár az italt kedvelő munkása. Az én apám nem volt részeges. Ez az Andrei egy, a Terike iskolájába, a "Ghiba Birta" leánylíceumba járó, ismét természetesen román lánynak udvarol; a mi kedvenc helyünkre, a marosi Hármasszigetre járnak úszni, szerelmeskedni. Mi több: a bukaresti pártközpontból az augusztusi változás után Aradra küldött szervező, természetesen illegalista múlttal rendelkező, derék román ember - Andrei nagybátyja. Véletlenül azonban az én nagybátyám (pontosabban: anyám unokatestvére) volt az, Magyar Tivadar. A költői szabadságot, persze, tisztelni kell, Titusunk regényt, nem történelmi tanulmányt írt. Az olvasóra marad annak eldöntése, hogy ebben az esetben nem a valóság tendenciózus átírásáról volt-e szó. A kronológiai szemponttól ismét eltekintve, hadd szóljak itt néhány szót említett rokonomról, egyetlen, magas pártkörökhöz fűző családi kapcsolatomról. Magyar Tivadar anyai nagyanyám temesvári lánytestvérének, Frida néninek egyik gyermeke volt. Tivadar szobrászművésznek készült, Gallasz Nándor tanítványa volt Temesváron. Kora ifjúságától baloldali érzelmű volt, a kommunista mozgalomhoz csatlakozott, elköteleződése művészi ambíciói feladására késztette. Egyetemi, főiskolai tanulmányokat nem végzett. A harmincas években letartóztatták, elítélték, öt évet töltött az akkor leghírhedtebb büntetésvégrehajtó intézetben, Doftanán. Szabadulása után folytatta tevékenységét, a háború alatt ismét lefogták, az aradi börtönbe zárták. Innen 1944 nyár elején kiengedték, Aradon maradt, akkor ismerkedtem meg vele. Nem ő késztetett a mozgalomhoz való csatlakozásra, egyáltalán nem is foglalkozott velem. Hamarosan feleségül vette egyik jó barátom nővérét. Ismeretségi körömben senki sem lepődött meg rajta, hogy augusztus 24-től ő lett, néhány hónapra, a központi vezetőség aradi "helytartója". Sorsa tipikusnak mondható. Aki a harmincas években és a háború idején az illegális kommunista tevékenység nem kis kockázatát vállalta, s meg is szenvedett választásáért, nem tudhatta előre, hogy majd valamikor a kiváltságosok kategóriájába kerül, választását nem motiválhatta értelemszerűen a majdani kiváltságokra való törekvés. A hatalomra kerülés után viszont elfogadta, magától értetődőeknek tartotta a kiváltságokat. Ha jól emlékszem, 1945-től már a központba, Bukarestbe került. Pártfunkcionárius lett, luxuslakást kapott a fővárosban, szolgálati autóval közlekedett. Románosította a nevét, M. T. Vlad néven a központi vezetőségben magas, de nem a legmagasabbakhoz tartozó tisztségeket viselt. Néhány évig a külügyminisztérium munkatársa volt, a moszkvai román nagykövetségen volt második ember, egy ideig - annak távollétében - helyettesítette az elsőt, a nagykövetet. Egy időben a kulturális ügyek minisztériumában (ennek pontos titulatúrájára nem emlékszem, gyakran változott) miniszterhelyettesi rangot viselt. A művészetek s a művészek ügyeivel foglalkozott, ezekhez, szobrász múltja jogán, úgymond, értett. Valójában, tudomásom szerint, a hivatalos, proletkultos vonalat képviselte, szakértelménél jóval nagyobb buzgalommal. A művésztársadalom nem áldotta emlékét: a kilencvenes években ilyen értelmű cikksorozatot olvastam a Dilemában Tivadar miniszteri ténykedéseiről a képzőművészetek terén. Kapcsolatunk nagyon sokáig alkalmi, felületes maradt. Nála sokkal fiatalabb, no meg - társadalmilag - még igen kicsi fiú voltam, nem voltam számára érdekes. Egyszer megpróbáltam igénybe venni támogatását, Terike bonyolult állásügyében, hogy orvosként Kolozsvárra kerülhessen; semmit sem tett, vagy éppen nem tehetett, nem tudom. Azután jó ideig egyáltalán nem kerestem fel. Újabb évek múlva viszont megváltozott a helyzet. Röviddel Ceauşescu hatalomra kerülése után megszűnt párt- és állami tisztségviselő lenni, magyarul: kirúgták, sok más kisebbségivel együtt. Következett a kiábrándulás, a kijózanodás. Azután már többször találkoztunk. Akkor már én is felnőtté váltam a szemében, egyetemi előadótanár lettem, publikáltam, szóba lehetett állni velem. Nyugdíjasként egyre elkeseredettebb, kritikusabb lett. Első felesége elvált tőle, s új férjével emigrált. Másodszor egy pesti nőt vett el, féléveket Pesten töltött, ha Ceauşescu került szóba, nem tett lakatot a szájára. Ez nem maradt következmény nélkül: egyik bukaresti tartózkodása idején egy éjszaka betörtek a lakásába, semmit sem akartak elvinni, csak összeverték. A szemét célozták meg, félig vakon élte le utolsó éveit, harmadik, ezúttal bukaresti feleségével. Egy lánytestvére volt, Magyar Eszter, akit ugyan ismertem kicsi koromban - akkor tornatanárnő volt -, de beszélgető-kapcsolatba csak felnőttkoromban, a hatvanas években kerültem vele. Akkor már második férjével élt, az elsőt nem ismertem. Eszter a bukaresti operaház fő balettmestere volt hosszú éveken át, az egész fővárosi művészvilág tisztelte-becsülte szakmai képességéért, és szerette embersége, személyes varázsa okán. Amint arról ismételten meggyőződtem, nyugdíjaztatása után szinte naponta felkeresték élvonalbeli énekesek, zenészek. Ugyancsak a Dilema közölt egy egész oldalas anyagot Eszter bukaresti operaházi tevékenységéről, amelyben a román balettművészet nagyasszonyaként méltatták. Eszter fiatalkorától osztozott bátyja politikai opciójában, de börtönbe nem került. Férjét, Gonda Miklóst hamar megtanultam becsülni és szeretni; élmény volt elbeszélgetnem vele. Ő is illegalista volt, megszenvedte a transznisztriai deportálást, haláltábort; sikerült mindezt túlélnie. Magától értetődően pártfunkcionárius lett, a diplomáciában futott be szép karriert, ennek a csúcsán néhány évig Románia londoni nagykövete volt. Jó ideig éltek Eszterrel a világ egyik kultúrközpontjában és jól kihasználták ezt az időt. Gonda Miki sem mentesült a Ceauşescu-féle tisztogatástól, mikor én megismertem, már (korai) nyugdíjas volt, főfoglalkozásként a kutyáját sétáltatta. Nagy műveltségű, a világ dolgaiban jól tájékozott és józan, jóérzésű embernek ismertem meg; nem csoda, hogy kigolyózták, az általam ismert, bornírt pártfunkcionárius típusának mindenben az ellentéte volt. Mai fogalmak szerint reformkommunista, akkori mércével nagyon is szabadon, újító módon gondolkodó ember volt. Ha jól emlékszem, a hetvenes évek elején, szívbajban halt meg. Ilyen kaliberű személyiséggel azután már sosem kerültem közvetlen kapcsolatba. 1945 nyárelején leérettségiztem. A háború Európában már befejeződött, az én átmeneti évem is véget ért. Következett a marosvásárhelyi felvételi, majd a beiratkozás a kolozsvári egyetemre, ezekről az előző fejezetben már írtam. Mivel az egyetemeken a tanítás csak a következő januárban kezdődött, 1945 őszét otthon töltöttem, de azokban a hónapokban, sem tanuló, sem dolgozó nem lévén, mozgalmi szerepem sem volt, főleg olvasással, no meg udvarlással töltöttem az időmet. Nem kívántam ifjúsági vonalon tevékenykedni, igyekeztem minél hamarabb a felnőtt státust elérni. Attól kezdve, hogy elsőéves hallgatóként Kolozsváron megjelenhettem, önállóan intéztem minden dolgomat. Mikor elutaztam otthonról, egy szomszédasszony azt mondta anyámnak: no, a maga fia ezután csak vendégnek jár haza! Szegény anyám nagyon rossz néven vette ezt, sértődötten kikérte magának: az ő fia mindig otthon lesz a szülői házban. Pedig a szomszédassszonynak alapjában igaza lett: bár vakációkra hazajártam, mindig annak örvendtem jobban, ha visszatérhettem Kolozsvárra, ott volt a világom, hamarosan ott alapítottam Terikével családot, ott éreztem otthonosan magam. Soha nem is viszonyultam nosztalgikusan az elhagyott aradi környezethez.