Nagy Attila
Isteni óra
A létezés jóleső hűse,Majd lassan áradó melege
Járja át testemet: kel a Nap
A tájban, hol nem nőhet fű se
(Lám, tetteink romló verete).
A napsugár a kövekbe kap:
Lángol a tömbházrengeteg, az
Autók ablaka belobban;
Örömtől sikító gyermekek
Rohannak ki e fergeteg s gaz
Közé. Kukák fedele robban,
S mi visszahull: aranyrepeszek.
Íme a világ, amelyben én is
Előre-hátra mozgok, eldőlök néha,
Mert kezdet után van benne vég is,
Egyedenként vagy tömeges, léha
Pusztulás. Szertefoszlott Veronika-kendő
A létezés s a benne lengő
Inga: isteni óra metronómja.
De mit tud erről a gyermeksereg,
Mely kiszikkadt járdán is sárban hentereg,
S kacag, kacag, mámorító a kedve, gondja:
Mert életet ismer még s csupán –
És ragyog az arca bő eső után.
Ötödik égtáj, te volnál, gyermekkor?
Évszakok közén az eleven hit,
Puha lélegzet, szélsebes lábak.
Testem, akár a kezdetekkor –
E nyárelő oly meghitt.
Körben a hegyek kék ködöt pipálnak.
