Tartalomjegyzék [Látó - 15. évf. 5. sz. (2004. május)] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret
Gulyás Miklós
A cigányok*
Nem voltam otthon, lopni voltam.
Nem loptam, mégis börtönbe zártak.
Ne engem hibáztassatok, a kurvát hibáztassátok.
Jön a személyvonat, jön rajta a feleségem.
Hajts, kocsis, az asszony cicázik.
Nem voltam otthon, a fiúknál voltam.
Nem loptam, mégis börtönbe zártak.
Jaj, anyám, mit tudjak csinálni.
Míg a világ világ lesz, ahol cigányt látok, egy asztalhoz ültetem magammal, és egy tányérról eszem vele.
Lakodalmat csaptak, ettek-ittak, a szegény cigány megesküdött a feleségével, szép fekete kisgyerekük született. Ha meg nem haltak, ma is élnek.
Rajta, anyám, rajta, mély árokba estem,
rajta, anyám, rajta, mély árokba estem,
Te is menj, testvérem, a sok-sok cigánnyal,
eredj nagyvilágnak, hagyj meghalni engem.
Elmegyek, testvérem, el a nagy világba,
el a nagy világba, mi mást is tehetek.
Gyere, asszony, gyere, ne hagyj itt meghalni,
itt a nagy világban ne hagyj itt elveszni.
Romában kibicsaklik a nyelvem. Nekem már csak cigányok. Vénségem és megszállott szolidaritásom bocsássa meg az időszerűtlen szóhasználatot.
Óbudán sok cigány volt. Órájuk biztos nem volt, apám üzletébe, azt hiszem, nem jártak. Cigány barátaink se voltak.
Egyszer anyámnak a boldogságtól csillogott a szeme. Megállította egy cigányasszony, mondván, hogy a világ bajaiért mindig mi vagyunk a vétkesek. A zsidók és a cigányok. Anyám örült, hogy a cigányasszony befogadta, és közösséget vállalt vele.
Nem furcsa, hogy cigányokkal Svédországban ismerkedtem meg, ahol kevesebb él, mint Óbudán. A Rózsák Kertje. Ez a malmöi városrész magyarított neve. A svéd polgárok lenézik a Földközi-tengertől és a még messzebbről jött városrész lakosságát. Svédek is laknak azért ott. Nem ritkán munka nélküliek, kivetettek, alkoholisták. Itt laktak az én cigányaim is, akik a lépcső legalsó fokán álltak. A cigányokat ugyanis a majdnem cigányok vetik meg a legjobban, mondhatnám örömükben, hogy van valaki alattuk is.
A svéd cigány tanítónő, cirkuszos vándorló, jósoló és aranyműves család sarja. Kiállította a könyvtárban családja szépséges kézműves munkáit. Egy nagy kör alakú rézkolompra emlékszem, amelyet a szibériai fagyban ütögettek őseik, hogy elriasszák a farkasokat. Az én ricsajozó, könyveket dobáló, törvénytelenül viselkedő mátrai/tátrai füstös képű moréimmal talán valamelyest szolidarizált, de alig hiszem, hogy honfitársainak érezte őket. Mint én.
A felvidéki család feje gyakran járt hozzám a könyvtárba, svédül nem tudott, olvasni meg semmilyen nyelven se. Mutatta a telefonszámláját. Több ezer korona, mert rokonaival való tengeren túli beszélgetése hosszú időt igényelt. Segítettem neki az adóbevallásban, fölhívni a hatóságokat. Úgy köszönte meg, hogy „nekünk magyaroknak össze kell tartani". (Hát akkor tartsunk össze, gondoltam.) De mit csináljak a kis banditákkal, lehetetlen fiaival, lányaival? Az unokatestvérekkel?
Kitaláltam, hogy csinálunk egy cigány nyelvű mesekönyvet. Kis gazfickóimnak tetszett az ötlet. A feltételük csak az volt, hogy a lányok ne vehessenek részt a munkában, és majd ha kész leszünk a könyvvel, eladjuk a cigányoknak. Egy dán mesekönyv svéd fordítását használtuk alapul, az írónőtől engedélyt kaptam. Naponta és órákat ültünk és dolgoztunk. Banditáim majd hajba kaptak egy-egy szó miatt, cigányul veszekedtek. Ők nem tudtak magyarul (vagy szlovákul), mint a szüleik, svédül beszéltek velem. El kellett hinnem, amit mondtak. Becsaphattak volna, hiszen ellenőrzésre lehetőségem alig volt. De néha felbukkant egy-egy magyar szó, amelyről csak én tudtam, hogy magyar, és akkor megnyugodhattam, hogy ezek komolyan veszik a munkát. Ilyen szó volt például az újság. Egy esetben mégis csúful becsaptak. A főhősnek cigány nevet javasoltam, és ők Bundinak keresztelték, ami, azt hiszem, egy illetlen szó. A füzetecske rajzai és színezése kézimunka volt, ezért egyik példány sem hasonlított a másikra. Dolgoztak, mint Gutenberg előtt a másoló szerzetesek. Aztán árulták a cigányoknak. A könyvtár vezetőségétől nem kaptam dicséretet. Óvónő vagyok-e vagy könyvtáros?
A lányoknak, akik nem vehettek részt a munkában, meseórákat tartottam. Élvezték a rossz kiejtésemet, kijavítottak, ők voltak fölényben.
A történetnek van folytatása is. A cigány rokonság és ismeretség nem ismer határokat. Művünk eljutott Norvégiába, és talán egy cigány tanár javítgatott rajta, és eladta az ottani iskolai hatóságoknak. Ott már profi módon, kinyomtatva, hivatásos művész illusztrációival – Bundi nélkül – adták ki. Nem tudom, hogy jutott a kezembe. Feldühödtem, felhívtam a norvég iskolai hatóságot, de a gyerekeknek nem voltak hajlandók fizetni. A cigány tanítóval, a tolvajjal, aki nem ismerte a szerzői jogszabályokat, nem akartam pereskedni, pedig örömet leltem volna abban a jelenetben, amikor átnyújtom a gyerekeknek kiérdemelt honoráriumukat.
A könyvtárba gyakran járt egy cigányasszony, aki bár a Felvidékről származott, magyarul nem tudott. A kis szlovák gyűjteményünk szorgalmas kölcsönzője volt. Amikor banditáim túl hangosak voltak, rájuk szólt cigányul. Egyszer megláttam (megmutatta?) a karjába égetett auschwitzi számát.
Két évet dolgoztam a Rózsák Kertjében, Stockholmba vágytam vissza. Banditáim is szívták véremet, biztos álmaimban is róluk beszéltem. Megpályáztam egy könyvtárvezetői állást, és meg is kaptam. Az egyik cigány gyereknek elmondtam, hogy új munkahelyem lesz. Erre teljes erővel a gyomromba bokszolt. (Hát én sem az ő kedvükért voltam a Rózsák Kertjében?) Én is cserbenhagyom, elárulom őket, mint ahogy az egész világ azt teszi velük.
Ma már úgy emlékszem a Rózsák Kertjére, mintha igaz se lett volna. De árulásom emléke – amikor ezeket a sorokat írom – kicsit még mindig szorongat. Akkoriban sokat olvastam a cigányokról, néha-néha szakértőkkel találkoztam Stockholmban és Pesten, Vekerdi Józseffel is. Ő tudós emberként közelítette meg a cigány írásbeliség kérdését, én óvónőként. Én a cigányok méltóságának fontosságáról beszéltem, ő meg, hogy akinek a könyv kell, az tud valamilyen írott nyelvet. Akkor még talán nem mondtam, hogy a walesi egyetemeken a hivatalos papírok a helyi nyelven is megvannak, de a diákok csak az angol nyelvűt olvassák. Panaszkodott egyszer egy iskolaigazgató: drága mulatság ez, kérem. Azt is megemlíthettem volna, mit jelentett a törökországi anyanyelvén analfabéta kurdoknak, hogy Svédországban szabad polcon láthatják a hazájukban tiltott könyveket. Úgy néztek rájuk, mint az oltárképre.
Már Stockholm mellett laktam, amikor meghívtak egy Lundban élő szlovákiai magyar cigány családhoz. (Akkor könyvet írtam a könyv és betű nélküli gyerekekről. A kurdokról, lappokról, cigányokról.) Nagyon szép lakásban laktak, mindenki tudott magyarul. A ház ura elmondott egy történetet, sokkal kifejezőbben, költőibben, mint ahogy ezt én most fogom tenni. Már csak azért sem jegyzeteltem, mert azt mondta, hogy egyszer ő maga le akarja írni.
Vályogvető cigányok voltak Szlovákiában. Tulajdonképpen befogadták őket a vályogvetők, hagyományosan valami más volt a foglalkozásuk. Amikor a kommunisták kerültek hatalomra, a falu egyik cigányát nevezték ki rendőrnek. Ő lett a putrik ura. Megerőszakolta az asszonyokat, meglopta az embereket. Senki sem mert panaszkodni a hatóságoknál. Mert ugye, ki hisz a cigánynak? A falu férfiai elhatározták, hogy végeznek a rendőrrel. A tetemét bevarrták egy döglött lóba, átszöktek Magyarországra. Hosszú idő után küldték őket vissza Csehszlovákiába, ahol vendéglátómat, a ház urát életfogytiglani börtönre ítélték. Tíz év után amnesztiát kapott, és lassacskán kikerült Svédországba.
Már évek óta nem találkozom cigányokkal, de másokkal se nagyon. A Rózsák Kertje kis banditái már nagyapák, lehet, hogy azóta elitták vagy elcigarettázták magukat. De a még élő talán előveszi kis könyvecskéjét, és felolvas unokájának. Valaki engem is megemlít.
* Fejezet a Gyülevész történetekből. Júliusi számunkban: A görögök. Az oroszok.
Tartalomjegyzék [Látó - 15. évf. 5. sz. (2004. május)] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret