Monostori Imre
A „szekfűológia”
újabb (kis)állomása
Szekfű Gyula és
nemzedéke a magyar történetírásban
Habár nem végeztünk konkrét –
összehasonlító – vizsgálatokat, mégis erősen gyanítjuk,
hogy a 20. századi magyar történetírók közül Szekfű
Gyuláról – aki a legnagyobbak egyike volt – írtak a
legtöbbet a kortársak, illetőleg az utókor igencsak
különböző szellemi irányokat és súlyokat képviselő
érdekeltjei és érdeklődői. Vagyis úgy gondoljuk, hogy a
Szekfű Gyula-recepció – avagy miként kissé ironikusan e
szóban forgó tanulmánykötet egyik szerzője nevezi: a
„szekfűológia” anyaga, vagyis a róla szóló irodalom –
a legterebélyesebb. (Igazán itt lenne az ideje, hogy ezt a
recepció-bibliográfiát valaki összeállítsa és kiadja, már
csak azért is, mivel tiszta képet nyerni az egészről csakis
a rendelkezésre álló források teljességének az
ismeretében lehet.)
Szekfű Gyula halálának ötvenedik
évfordulóján (2005-ben) az Eötvös-kollégium – több
társintézményével karöltve – konferenciát szervezett
egykori diákja (1900–1904) és némely kortársa
életművéről, méghozzá többnyire fiatal kutatók
részvételével. Ez utóbbi kitétel azért fontos ebben az ügyben,
mert érezhető (e kötetben is) az újabb törekvés arra,
hogy a Szekfű-életmű körül hosszú évtizedek alatt
kialakult frontvonalak időnkénti keménységét (néha már
könyörtelenségét) az ifjabb kutatók enyhíteni próbálják.
A tanulmányok sorát az előbb járó
történésznemzedék jeles képviselője, Gergely András
előadása nyitja: Szekfű és a „harmadik Magyarország”,
azaz a népi mozgalomhoz közeli, meglehetősen heterogén
összetételű fiatal értelmiségi szellemi irányzat viszonyát
mutatja be. Szekfű nem rokonszenvezett az ifjúság bizonyos
köreinek elkülönülési törekvéseivel (lásd polémiáját a
Bartha Miklós Társasággal), ugyanakkor támogatta azokat a
szándékokat a „harmadik Magyarország” (virtuális)
képviselőinek a részéről, amelyek a középosztálynak a
parasztságból fölemelkedő tehetségekkel való erősítését
szorgalmazták. (Ebben Németh Lászlóval is egyetértett a
harmincas évek közepén, habár Németh egy teljesen új
középosztály megteremtéséért szállt síkra.) Gergely
András ismerteti a népi műveltség dolgában a negyvenes évek
elején lezajlott vitát, Szekfű progresszív
megnyilvánulásait, de rámutat arra, hogy ez a fajta
konzervatív szemlélet bizonyos arisztokratizmussal párosult,
amennyiben Szekfű azt vallotta, hogy – például – „a
tudomány befogadására csak kevesek, a független és
iskolázott elmék képesek”, s nem tartotta a tömegeket
alkalmasnak arra, hogy valódi érdekeiket felismerjék. Óva
intett viszont a népi mozgalom radikalizálódásától. Végül
is soha nem tartotta vezetésre alkalmasnak a népet –
állapítja meg helyesen Gergely András –, ezt a funkciót –
vallotta konzekvensen – csakis a nemzeti középosztály
töltheti be.
Rendkívül érdekes írás az Újváry
Gáboré Szekfű Gyula és Hóman Bálint párhuzamos, majd
egymástól elváló életpályájáról. Számos hasonló vonás
jellemezte indulásukat társadalmi és tudományos téren,
ugyanakkor alkatuk, világképük, ideológiai beágyazottságuk
bizonyos különbözőségeket is mutatott. Mindenesetre Újváry
Gábor e tanulmánya – annak szemlélete – ígéretes
megerősítés arra nézve, hogy a (legszélesebb értelemben
vett) történeti jelenségek megértése során a plurális
igazságok létezését (avagy az igazság plurális
létezését) mindenféle gát és görcs nélkül lehessen
elfogadni. Tesz is egy kis kitérőt a szerző, amelyben arra
figyelmeztet, hogy „a történelemben sohasem létezik egyfajta
igazság; ha ezt hisszük, akkor fölösleges történészeknek
lennünk. […] Éppen ezért teszik rosszul a két
világháború közötti korszak kései elemzői, amikor nyíltan
valaki oldalára állnak a szellemi nagyságok közötti korabeli
vitákban, mintegy utólag is igazságot osztva.” Ő maga
ehelyett inkább mindkét historikus legjobb
teljesítményére hívja fel a figyelmet, olyan
történetíróként jellemzi mindkettőjüket, akik szakmájuk
legjobb műveit alkották meg (nyilván több más
történetírói nagyság – volt belőlük jó néhány a 20.
században – életművének a legjobb teljesítményével
párhuzamosan). Újváry Gábor nyugodt tempóban szemlézi
Hóman és Szekfű együttműködésének főbb állomásait. (A
magyar történetírás új útjai, a Magyar történet
– ez utóbbi éppen Hóman kezdeményezése nyomán
kezdődhetett el –, az Egyetemes történet
szerkesztése, mindketten szerzői a Szent István
Emlékkönyvnek, s együttműködtek a Magyar Szemlében
stb.) Eltávolodásuk Hóman miniszterségének idejére
(1933–1942) esett, amikor is Szekfű már szembefordult
korábbi eszményével, a „keresztény-germán”
kultúrközösséggel; míg Hóman – habár sohasem hódolt be
a nemzetiszocialista eszméknek – mindvégig úgy látta, hogy
Magyarországnak az erős Németország mellett van a helye.
Történeti munkássága során viszont távol tudta magától
tartani a politikai szempontokat – Szekfűről ez kevésbé
vagy egyáltalán nem mondható el. Mindenesetre: Hóman a
jelzett időben inkább jobbratolódott, Szekfű viszont
ellenkezőleg: erősen konzervatív jobboldalisága a háború
vége felé már színtiszta „baloldali” platformot foglalt
el. (Beleértve 1945 után a Szovjetunió idealizálását s a
kommunista párt nemzetbarát szerepének elfogadását és
hirdetését.) Hóman jó miniszter volt, de mégis: tiltakozott
ugyan Magyarország német megszállása ellen, ám ez a
megszállás az ő politizálásának a csődjét is jelentette.
Talán a legizgalmasabb tanulmány ebben a
kötetben Őze Sándor írása: Szekfű Gyula török koros
munkássága. Arra figyelmeztet, hogy a szekfűi életmű
megértéséhez és kritikai értékeléséhez
nélkülözhetetlen ismernünk a nagy történetíró
felfogását a 16–17. századi török világról, mivel minden
további történetírói konstelláció elvi gyökere innen
ered, illetve számos nagy munkájában tér vissza a „török
kor” traumatikus következményeire.
Számára „a török kor az európai
harmóniából való kizökkenést jelenti”. Ez a csaknem két
évszázad (a Rákóczi-szabadságharc végéig) polarizálta a
teljes magyar anyagi és szellemi valóságot, de – Szekfű
szerint – csak az egyik pólus a valóságos, a lehetséges, az
előremutató. A másik – például az egész erdélyi kora
újkori történelem – értelmetlen, politikailag
megalapozatlan, hamis realitás. (Őze Sándor mindvégig hosszú
lapalji Szekfű-idézetekkel operál, állításai
cáfolhatatlanok. Az igazi nagy kérdés viszont az, hogy kinek
van/volt „igaza” a magyar történelem egészét,
teljességét tekintve – vagy ezzel ne foglalkozzunk?) Bethlen
Gábor-monográfiájában például hősének „patetikus
dicsérete minden esetben a lejáratási szándékot
ellensúlyozza”. Későbbi munkáiban is rossz színben tűnnek
fel az önálló erdélyi politika irányítói. A Magyar
Történet Szekfű által írott köteteiben Őze szerint a
szerző „trianoni szemüvegen át nézte a történelmet”.
Vagyis: az erdélyi másféle fejlődési út már Trianont
előlegezte, amennyiben megosztotta nemcsak a korábban egységes
magyar államot, de a teljes magyar kultúrát, mentalitást,
„nemzeti lelket” is. „Az igazi »bűnös« Szekfű
koncepciója szerint, aki véglegesítette a szakadást, az már
Bethlen Gábor.” Ebből az áldatlan helyzetből a Habsburgok
által vezetett felszabadító háború mentette ki az országot,
amely így térhetett vissza a nyugati kultúra körébe.
„Szekfű egy fikció rabja. A fikció egy keresztény egységes
Európa és egy integer Magyar Királyság területi
visszaállíthatósága. Mindez vonatkozik a török korra és
párhuzamosan saját korára is.” Szekfű szerint az európai
modernizációs törekvések csakis Bécsen keresztül érkeztek,
a protestáns kultúrát mélyen rangja és jelentősége alatt
kezelte. Valójában azonban – állítja Őze – a legújabb
kutatások szerint korántsem volt olyan súlyos a török kor
negatív mérlege, miként azt Szekfű – még a 19. századi
demográfiai vizsgálatokra támaszkodva – leírta, jellemezte.
Következésképpen a Habsburg-ház „fölemelő”
törekvéseinek értéke sem lehetett akkora, amekkorának
Szekfű beállította.
Fontos kérdéseket vet föl továbbá Őze a
későbbi Szekfű-recepció néhány problémájáról. Végigfut
az 1945 utáni történészviták Szekfűt érintő fejezetein,
Mód Aladár „400 év”-kocepciójának problematikus
kérdésein, az ehhez kapcsolódó Molnár Erik-vitán, majd
Szűcs Jenő 1966-os különös Szekfű-bírálatát (Szellemtörténet
és nacionalizmus) mutatja be. „Szűcsöt is csak egy
hajszál választja el – írja –, hogy ne vádolja Szekfűt
nácizmussal a népi írókkal kötött antifasiszta koalíció
kapcsán; a sorokban az a groteszk, hogy maga is […] a
»szekfűi« módszert használja Szekfű jellemzésére:
miközben vádolja, dicséretekkel halmozza el.” (Szűcs Jenő
az 1939-ben írt A magyar jellemről című
Szekfű-esszét elemezve jutott arra a következtetésre, hogy:
„A »keresztény-germán kultúrközösségtől« az »ősi
magyar jellemig«: Szekfű, a szellemtörténet vezető
egyénisége itt politikai értelemben a hajó kormányát a
német szellemi orientáció irányából egy »harmadikutas
naciaonlizmus« irányába fordította.” Ezzel azonban
veszedelmes precedenst teremtett. A szóban forgó Szekfű-esszé
ugyanis – Szűcs Jenő szerint – „impresszionista
ötletszerűséggel maga kapcsolt egymásba és fűzött
önkényes logikai láncra a forrásokban fenntartott, együvé
nem tartozó, egymásra »hasonlító«, de merőben különnemű
jelenségeket”.
A hetvenes és a nyolcvanas években
folytatódott a török korról és Erdély szerepéről a (néha
rejtett) vita. A Szekfű-vonal továbbvivői (Kosáry Domokos,
Szakály Ferenc és mások) mellett azonban egyenrangú szerepet
vittek az e tárgykörben más véleményen levők, elsősorban
az R. Várkonyi Ágnes nevével fémjelezhető történészek.
Figyelemre méltó Őze Sándor summázata a
Szekfű-recepció és az éppen aktuális magyarországi
politikai változások összefüggését illetően. „Nem
véletlen, hogy a változó helyzetekhez (1956) igazodott a
Molnár Erik-vita után a Szekfű-recepció, ahol a vita
centrumában a hatvanas–hetvenes években többször
előkerülő török kor, a végvári katonaság, Mohács állt a
centrumban, vagy a rendszerváltás utáni generáció európai
uniós csatlakozása által gerjesztett szekfűi elméletek
felmelegítése, ahol a török kor ismét a kiindulópont
lett.”
Bensőséges írás e tanulmánykötetben Papp
Barbara tanulmánya, a Katolikus történetírás
Magyarországon – Szekfű Gyula katolicizmusa. A szerző
szisztematikusan összegyűjtötte e hatalmas életműben
végigvonuló, a katolicizmushoz (a valláshoz és az egyházhoz,
a katolikus szellemi államirányításhoz stb.) kapcsolódó
eszmefuttatásokat, megállapítva, hogy a nagy történész
nemcsak személyét tekintve volt mélyen hivő katolikus, de
történetírói munkásságát is áthatja ez a világkép. A
katolikus hitigazságok – hangsúlyozza a szerző –
„történelemszemléletét is jelentősen befolyásolták”.
Szekfűnek a magyar középkorról szóló írásaiban
lépten-nyomon hangsúlyozódik a keresztény (katolikus) eszme
nemzetfenntartó ereje, az ország, az állam szuverenitását
erősítő hatása. A protestantizmus megjelenésével viszont
„a magyarság, a magyar faj és lélek egysége – úgy vélte
– immár megszűnt: ezután két testvérlélek élt együtt
tovább: a tiszai, racionális, szabadságpárti, hevesebb és
szenvedélyesebb protestáns, és a dunai-dunántúli jámbor,
lojális katolikus”. Szekfű nem tekintette kimagasló
jelentőségűnek a megszületett és megerősödött protestáns
magyar kultúrát. A 18. század hőse „Szekfű szemében:
Mária Terézia, ez a jó katolikus asszony, akinél »a
felvilágosodás népboldogító eszméi mélyen vallásos
kedélyen át sugároztak a nemzetre«”. Ezzel szemben –
Szekfű szerint – a felvilágosodás és a liberalizmus
hanyatlást hoztak a nemzetre. A 19. és 20. század fordulója
táján a katolicizmus már nem volt képes a közvélemény
számára útmutató erő lenni. Úgy ítélte meg, hogy a
korabeli magyar élet öt legnagyobb „antinómiája” között
az egyik a felekezeti. Vagyis a katolikus–protestáns
ellentét, legalábbis feszültség. Történetírásában,
publicisztikájában „az »udvarhű, katolikus« és a
»függetlenségi, protestáns« vagy – ha úgy tetszik – a
»katolikus, labanc« és »protestáns, kuruc« kettős jelzők
szinte állandósultak”. A katolikus hitélet nem
udvarhűséggel párosulva Szekfűnél nem talált megértésre.
Szemében mindvégig az udvarhűség volt a legnagyobb személyes
érdem.
Gondos filológiai munka Molnár Antal
tanulmánya Szekfű Gyula és a tudós bencés szerzetestanár,
Vanyó Tihamér mester–tanítványi kapcsolatáról, majd
barátságáról. (Miközben áttekinti a magyar katolikus
egyháztörténet-írás helyzetét is a két világháború
között.)
Bőséges osztrák forrásokra is támaszkodik
Ress Imre alapos munkája, melyben a bécsi történész Ernst
Molden három évig tartó Eötvös-kollégiumbeli tanári
működését mutatja be, háttérben Szekfű Gyulával.
(Szekfű véleménye alapján nevezték ki a fontos posztra,
1912-től 1914 végéig tanított igen változatos, sokszínű
„tanmenet” szerint.) A szerző végigkíséri Molden
későbbi bécsi pályafutását, melynek határköve az általa
alapított, az Eötvös-kollégium mintáját is követő
tudományos műhely működése – miközben Szekfű Gyula
idehaza a szovjet típusú átalakulást írásaival és
személyes szerepvállalásaival igazolta.
Papp István írása a Mályusz Elemér elleni,
1945-ös politikai rendőrségi vizsgálatról szól. A szerző
hangsúlyozza, hogy nem a szokványos igazolási eljárások
egyikéről (tehát az egyetemi katedráról) volt szó ebben a
vizsgálatban, hanem Mályusz személyes szabadságáról. A
sajátos nyomozás során öt egyetemi hallgató
tanúvallomását vették fel, ám ezekből nem lehetett
politikai vádakat kovácsolni Mályusz ellen (sőt, némiképpen
az ő javára billent a mérleg nyelve). Szekfű Gyula (mint kari
dékán) vallomásával viszont – fölülemelkedve a köztük
két évtizede tartó szakmai (és ideológiai) vitán –
megmentette kollégáját a súlyos elmarasztalástól.
Sajátos nézőpontból vizsgálja a Szekfű
Gyula-recepció elvi kiindulási pontjait Baráth Katalin („Nemegyszer
szuggesztív erejű”. Retorikai szempontból a
Szekfű-szövegek újraolvasásához). Megállapítása
szerint az itteni megközelítések többségét átszövik az
arisztotelészi retorikában megtalálható, a „törvényszéki
beszédhez sorolható” jellegzetességek, még azokat is,
amelyek a rehabilitáció igényével lépnek fel, azzal együtt,
hogy célkitűzésük „az elítél és felment gyakorlatpár”
helyett „az értékelő és magyarázó mozzanat”
attitűdjének a képviselete. A szerző – némiképp
arisztokratikus színezetű – ítélete szerint a
„kontextusfüggő kritika manapság már nehezen nyújt olyan
interpretációs lehetőségeket Szekfű Gyula életművének
vagy bármely művének megközelítéséhez, amely az erkölcsi
előjelek kitételén túl egyéb, érdekesebb, produktívabb
eredményre vezetne”. Ehelyett azt javasolja, hogy tekintsük
sajátos „kommunikációs helyzetnek” Szekfű Gyula
szövegeit, és azt vizsgáljuk meg, miként érvényesülnek
benne a rejtett retorikai fogások, azaz Szekfűt mint rétort,
mint szónokot érdemes leginkább tanulmányoznunk. Tehát a
szekfűi szövegek mint retorikai szituációk
értelmezendők. (Például: az előadás céljai közt fontos
szerep jut annak a szempontnak, hogy az előadónak lepleznie
kell a hallgatóságot befolyásolni akaró szándékát.)
Baráth Katalin a Három nemzedéknek a Trianon
óta című „ötödik könyvét” elemzi. Sarkalatosnak
tartott jellegzetességként hatásos retorikai szituációnak
tartja például a következő szekfűi törekvést: „az idő
egy adott szeletéből kibontott jelenséget olyan totalizáló
történetmagyarázó konstrukcióvá gyúrni, amely
visszamenőleg könnyen érvényesíthető, előretekintve pedig
magyarázóelvként használható”. Retorikai eszköz
Szekfűnél mindenki, akit írásaiban megidéz (Széchenyi,
Kemény, Bethlen stb.). Az arisztotelészi leírás kategóriái
szerint Szekfű bizonyítási eljárásai is három síkon
érvényesülnek: „az első a szónok jellemében van, a
második a hallgatóságra tett hatásban, a harmadik pedig
magában a beszédben […].” Baráth Katalin Szekfű-idézetei
kétségkívül meggyőzőek feltételezései
alátámasztására, ám a summázó lezárással a
történészek aligha érthetnek egyet. „A tükörfényesre
csiszolt narratívákon az olvasó külsőleg nehezen talál
fogásra alkalmas felületet – már csak ezért is érdemes
belülről próbálkozni, remélve, hogy a hogyan szól
kérdése olykor frissebb válaszokkal gazdagít a miről
szól firtatásánál.” (Kiemelés a szerzőtől.)
Magának e szóban forgó kötetnek a többi
tanulmánya viszont arra bizonyság, hogy a „miről szól”
firtatása sem hiábavaló, sőt igazából mégiscsak ez a
legérdekesebb, a legfontosabb feladat. (Szerkesztette Paksa
Rudolf. Argumentum – Eötvös József Collegium, 2007)