Tornai József

Az erdő és a víz fia

Az erdő és a víz fia:
                                      ez voltam és ez lettem.
Átúsztam a folyókat,
                                      fák közé heveredtem,
hallgattam vörösvércsét,
                                              éjjel a tücsköket,
esőfelhőben hízva,
                                     úgy hulltam, cseppre csepp,
mintha engem innának
                                            az árvalányhajak
és velem üldözné a szél
                                            ősszel a vadnyulat.

Az erdő és a víz fia:
                                     tél kezén jéggé halva,
de a tavasz zöld körmeit
                                             ütve a gyáva fagyba,
és nyáron gyümölcs voltam, és
                                                            a titkos venyige,
amelyből torkotokba forr
                                                Bacchus vulkán-ize.

Az erdő és a víz fia
                                     s csillagoké fölöttem:
vad galaktikus rombolás
                                              nap-szülő szerelemben.
Az isteneké a homály,
                                            de én egy hangyabolyban
is láttam azt a szellemet,
                                             és azt az igét mondtam,
amitől átszakad a fal
                                       ember s állat között.

S habár az idő parlagán
                                            a semmi sem örök,
Orpheusz lantja nem pihen,
                                                    Orpheusz dalol:
az erdő és a víz fia
                                    erdő és víz alól.

Minden fal egy ajtó

Semmi sem fontos:
sem az atomrészecskék,
sem a naprendszerek.
Játszd el a szerepedet,
azután ne futkoss:
félrevezeti szemed
s sokféle festék,
alatta mindent elmos
a lehet s nem lehet.
Úgy hívják: demiurgosz.
Ne nagyon fogdosd:
megégeti eszed.

Minden fal egy ajtó,
tovább ne magyarázd,
miért vagy részrehajló,
ha abszurdnak a halált
s rémnek látod a csillagászt.
Mondogasd csak, te szajkó:
ne bánts, ne bánts, ne bánts,
az ítéletvégrehajtó
se szereti, ha bánt.
Bánatból egy szakajtó
az üdvösségbe át-
viszi, aki halandó,
hát én bizony amondó
vagyok, hogy nem árt
az atomokról tudnod,
mivel a szén, a vas
s az oxigén az orrod,
s a hidrogén a has,
s az enzimek kimondják,
ami, mondjuk, neked
nem jut eszedbe mindjárt,
ha kedvesed kiván,
s a lába közti kincstárt
ki sem fosztod talán,
mikor az este lomha,
s a szerelem, a gyors,
nem várja, míg kioltja
gyönyöröd egy elem,
sőt, inkább azt sikoltja:
minden ajtó verem!

De semmi sem oly fontos,
hogy ott az ágy helyett,
mely néha ondófoltos,
ne játszd el szereped,
s mintha szerelmes lennél,
csókold a szép farát,
ki itthagy, hisz minek
várna a kis szigetnél,
hol ő volt az orvos,
mikor halál-beteg
voltál, és testmelegnél
kerested a vigaszt,
pedig csak egy rideg
nőszemély csinált
belőled semmit,
a semmi röhejét.
Amíg csak rá nem jöttél,
hogy végleges a jég
eszméleted folyóján,
s fenékig befagyott
a víz, a láp, a turján,
s kérdezted: ki vagyok?

Hiszen semmi se fontos,
senki és semmi se,
a csillagok csoportos
vakság-bacilusok.
Mehetsz, hiába szökdös
elméd a láthatáron
át, az örök Kháron
egyik nap rád kiált:
lépj, mintha nem is volnál,
lépj, mint verébpihe,
mely mindig ott tapad meg
a milliárdéves falnál,
egy percig még ott hintál
az ajtó retesze.

Kirké és Odüsszeusz

Látod a vonatablakból a szigetet,
mondjuk, a tengerpartot, ahol
Odüsszeuszt Kirké disznóvá varázsolta.
Vasúti átjáró, söröző, mögötte a
tenger. Emlékszel, hogy táncolt?
A cigányok már fáradtan húzták tizenegy után.
Karja a csípőjén, feje hátravágva,
és csak azt kérte: még egy félórát
maradjunk, de nem bírtam tovább. Vissza-
mentünk a nyaralóba, szeretkeztünk.
Kirké másnap úgy terített a reggelihez,
mintha csak egyik rab állata volnék. És
hét éve halott. Jaj, élve maradni,
míg ő vasúti átjáróvá, a söröző palánkjává
és a Balatonná változik! Disznószemmel
bámulsz ki a vonatból, semmit se látsz.
Október-sárga levelek, a nap forog.