![]() |
Látlelet III.
Amikor elérnek egy bizonyos nagyságot,
levetik kinőtt bőrüket a kígyók. Új bőrük éppolyan, mint
a korábbi, csak nagyobb. A kommunisták – az igaziak és a
talmiak egyaránt – nem tudnak, nem is akarnak kibújni a
bőrükből: vérrel mocskolt, hazugsággal és csalással
szennyeződött álarcukat időről időre naprakészen hófehér
maszkkal cserélik fel.
Ütemes tapssal kísért jelszavuk (hatvanéves
a kis kopasz gazember) 1952 márciusában: Éljen Rákosi!
Éljen a Párt!
Ütemes tapssal kísért jelszavuk (a szovjet
elvtársak épp kirúgták a hatalomból a terhessé vált
tömeggyilkos pártvezért) 1956 júliusában: Vesszen
Rákosi! Éljen a Párt!
Piaci simlisek kedvenc mutatványa: Itt a
piros, hol a piros...
A kommunisták rosszul összetákolt
erőszakszervezetük, a Magyar Dolgozók Pártja nevét 1956.
október utolsó napjaiban hirtelen átkeresztelték Magyar
Szocialista Munkáspártra; központi lapjuk, a Szabad Nép
(utolsó szám: 1956. október 29.) egy pillanat alatt lett
Népszabadság (első szám: 1956. november 2.).
Lenin Művei – harsogta a vezércikk
címe a pártlap október 22-i számának első oldalán. Az
elvhű, bolsevik, névtelenségét, személytelenségét a
kommunista hagyomány alapján gondosan őrző
szerkesztőbizottság a vörös zászlót másnap már Ady Endre
szellemében lengette: Új, tavaszi seregszemle.
1956. október 23-án éjszaka – történt,
ami történt – összeült a Magyar Dolgozók Pártja Központi
Vezetősége, és felhívással fordult a magyarokhoz: "A
dolgozó nép ellensége reakciós sötét hordája kihasználva
az egyetemi ifjúság békés felvonulását, kezet emelt a
magyar dolgozó nép államára, megtámadta a főváros fontos
középületeit és ellenforradalmi jelszavakat hangoztatva
gyilkolt, rabolt, gyújtogatott. [...] Az egészséges
kibontakozást akarja megakadályozni az ellenforradalmi hordák
aljas támadása. Az ellenforradalmárok piszkos rágalmaikkal
meg akarják ingatni népünkben a Szovjetunió iránti bizalmat,
el akarják szakítani országunkat a szocialista országok
családjától." (Dunántúli Napló, 1956. október 24.
Különkiadás!)
Alig egy nappal később a Magyar Dolgozók
Pártja új, a leváltott Gerő Ernő helyére szűk körben,
sebtiben megválasztott első titkára, Kádár János
árnyaltabb, többszólamú helyzetértékelése: "A
súlyos helyzetnek, amelybe kerültünk, az a jellemzője, hogy
különböző elemek keverednek benne. Ifjúságunk egy része
békésnek indult és a részvevők nagy többségének
céljaiban becsületes felvonulása néhány óra múltán a
bekapcsolódott népellenes ellenforradalmi elemek szándékai
szerint a népi demokrácia államhatalma ellen irányuló
fegyveres támadássá fajult.
Ebben a súlyos helyzetben kellett döntenünk.
Pártunk vezetősége teljes egységben
állást foglalt amellett, hogy a Népköztársaságunk
államhatalma ellen irányuló fegyveres támadást minden
lehetséges eszközzel vissza kell verni." (Szabad Nép, 1956.
október 26.)
A Központi Vezetőség október 26-án
délelőtt (vagy délután?) ismét tanácskozik, elemez,
értékel, állást foglal, és közread egy nyilatkozatot,
amelyben az ellenforradalom kifejezés már nem szerepel
– ami történt: testvérharc, vérontás, harc, szörnyű
megpróbáltatás –, és a kommunisták számára
legfontosabb feladatként a rend helyreállítását, a
fegyvernyugvás megteremtését hangsúlyozza: "Ennek első
lépéseként a rend helyreállítása után a szovjet csapatok
haladéktalanul visszatérnek támaszpontjukra."
1956. október 26-án az Országházban
folyamatosan izgatottan és idegesen tanácskozó, vitatkozó
kommunista funkcionáriusok azt még nem tudták, vagy nem
akarták, vagy nem merték tudomásul venni, hogy Budapest
utcáin "a rend helyreállítása" mindaddig lehetetlen,
amíg az országunkat gyarmatosító, Budapestet rommá lövő
szovjet páncélosok dübörögnek a fővárosi utakon, és
válogatás nélkül tüzelnek minden mozgó célpontra.
De a kommunisták, szokásukhoz híven,
ígérnek fűt-fát, toronyórát lánccal mindenkinek, aki
fenntartás nélkül hisz és szót fogad nekik. "A kormány a
harcban való részvételért amnesztiát ad a fegyveres harc
minden részvevőjének. Ennek egyetlen feltétele a fegyverek
azonnali, de legkésőbb ma este (október 26-án) 10 óráig
való letétele." (Szabad Nép, 1956. október 27.)
Ám hogy mindenki értsen a (többszólamú)
szóból, tíz sorral később arra kéri a Központi Vezetőség
a kommunistákat, "a néphatalom szilárd oltalmazóit", hogy
"azokat, akik népköztársaságunk államhatalma ellen
fegyverrel támadnak, ha a megadott határidőre nem teszik le a
fegyvert, kíméletlenül semmisítsék meg".
Alig hetvenkét órával korábban, október
24-én hajnalban, aki fél ötkor bekapcsolta Magyarországon a
rádiót, ezt hallotta: "Fasiszta, reakciós elemek fegyveres
támadást intéztek középületeink ellen, és megtámadták
karhatalmi alakulatainkat. A rend helyreállítása érdekében
további intézkedésig tilos minden gyülekezés, csoportosulás
és felvonulás. A karhatalmi szervek utasítást kaptak arra,
hogy a rendelet megszegőivel szemben a törvény teljes
szigorával lépjenek fel." A közleményt többször
megismétlik, a hangsúly mindig a fasiszta, reakciós elemeken
van, fél hétkor már arra is kéri a Belügyminisztérium
Budapest lakosságát, hogy "miután a fosztogató
ellenforradalmi csoportoktól való tisztogatás még folyik, 9
óráig csak feltétlenül halaszthatatlan ügyben közlekedjenek
az utcán".
Akkor már a Budapestre beözönlő szovjet
páncélosok "tisztogatása" következtében lángolt a
Nemzeti Múzeum tetőszerkezete.
Reggel háromnegyed kilenckor a már csak a
szovjet tankok országpusztító, forradalmat eltipró erejében
reménykedő, hazaáruló kommunista vezetés bejelenti a
rögtönítélő bíráskodást, három perccel negyed tíz után
a kijárási tilalmat. Ellenforradalmárok, reszkessetek!
Négy nappal később, október 28-án a Szabad
Nép vezércikke – új nap, új szél – meghirdeti a
kommunisták és a magyar nép: munkások, parasztok, haladó
értelmiségiek számára az új időszámítást. "Híven
az igazsághoz. Nem értünk egyet azokkal, akik az elmúlt napok
eseményeit sommásan ellenforradalmi, fasiszta
puccskísérletnek minősítik."
Régi kommunista bölcsesség: Elvtársak!
Mától kezdve minden másképp volt! Lásd Hruscsov elvtárs
nagy hatású (részben évtizedekre titkosított) beszédét
1956 februárjában, a Szovjetunió Kommunista Pártja XX.
kongresszusán.
És felvirrad az új nap, 1956. október 29.,
hétfő. A Szabad Nép szerkesztőségében dolgozó elvhű,
következetes, internacionalista, marxista, népbarát
pártkatonák már azt is igyekeznek elfelejteni, amit tegnap,
október 28-án írtak.
Vezércikk, 1956. október 29-én: "Ha csak a
szívünkre hallgatnánk, akkor most – Nagy Imre nyilatkozatát
ismerve – csupán egyet mondhatnánk: miért nem engedtek neki
lehetőséget erre már előbb, miért nem történt meg mindez
előbb, miért nem lehetett megérteni, hogy az egész nép
akarja, forrón, évek óta elfojtott, de most már
visszafojthatatlan szenvedéllyel akarja, hogy Magyarország
valóban Magyarország legyen, hogy nemzeti címerünk legyen,
hogy március 15. az egész nép hatalmas ünnepe legyen, hogy
kivonják hazánk területéről a szovjet csapatokat, hogy a
munkásság jogos követelései megvalósuljanak, s ígéretek,
szóvirágok helyett jobb életet biztosítson számunkra a
kormány, hogy megszűnjenek a zaklatások, hogy véget érjen az
erőszakos kollektivizálás, a tagosítások és így tovább,
és így tovább. Miért nem lehetett előbb? Miért merhette a
Rákosi-klikk maradványa még e szörnyű napokban is
akadályozni, nehezíteni a kibontakozást? Mennyi vért, mennyi
igaz magyar hazafi vérét kellett feláldozni..." (Szabad
Nép, 1956. október 29.)
Pálfordulni sem könnyű. A szovjet-szerelmű
internacionalizmusba gárgyult, tegnap magát még hivalkodóan
kommunistának valló szerkesztőség másnap már nemzeti
címerünkért lelkesedik, és krokodilkönnyeket hullatva
álságosan csodálkozik, hogy a tegnapi kommunista vezetők
miért nem engedték meg már korábban, hogy a másnapi
kommunista vezetők szemen köpjék a tegnapi –
"tébolyult" – kommunista vezetőket.
(Vesszen Gerő, éljen a párt?)
A szerkesztő a Szabad Nép felirat alá
tördeli a Kossuth-címert, amely hivatalosan nem az ország
jelképe, de a Világ proletárjai, egyesüljetek! jelszó
is ott virít még a rossz emlékű Szabad Nép felirat
fölött.
Tökéletes a zűrzavar.
A Kossuth-címer mellett vastag betűs cím: Nagy
Imre rádiónyilatkozata – Azonnal kivonják a szovjet
csapatokat Budapestről – Tárgyalások kezdődnek a szovjet
haderők hazánkból való teljes kivonásáról – Megszűnik
az Államvédelmi Hatóság – Emelik az alacsony fizetéseket,
a nyugdíjakat, rendezik a bér- és normakérdést.
És a Szabad Nép felirat mellett –
igaz, apró betűvel szedve – a Magyar Dolgozók Pártja
Központi Vezetőségének nyilatkozata, amely hangsúlyozza,
hogy "a Központi Vezetőség helyesli a Magyar
Népköztársaság kormányának mai nyilatkozatát. Felhívja a
párt minden szervezetét és minden tagját, hogy segítsék
elő a nyilatkozatban foglaltak megvalósítását."
Nem lehetett könnyű hithű, pártfegyelmezett
kommunistának lenni 1956. október 29-én.
A (nacionalista) Kossuth-címer
jegyében a Világ (internacionalista) proletárjai,
egyesüljenek?
Éljen a most éppen újra felszabadító
szovjet hadsereg, vagy azonnal hagyja el Budapestet és
záros határidőn belül az országot is?
És mit csináljon az a sok ezer hétpróbás
államvédelmi tiszt, aki eddig pártutasításra akasztott, most
meg pártutasításra vált kitaszítottá, kegyvesztetté, és
retteghet (talán) a fölakasztástól is!?
Miért hívták be a párt bölcs vezetői a
szovjet hadsereget, ha most kiküldik?
Kádár elvtárs szerda este, október 24-én a
rádióban még "népellenes, ellenforradalmi elemekről"
beszélt, most meg "a magyar ifjúság fegyveres harcáról"
zeng ódákat a kommunista pártlap!
1956. október 29-én a hithű,
pártfegyelmezett kommunisták arról természetesen semmit sem
tudhattak, hogy – Mikojan és Szuszlov elvtársaknak a
Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának
küldött, 1956. október 27-én, Budapestről keltezett
telefontávirata szerint – "Kádár elvtárs felvetette azt a
kérdést, nem lehetne-e megnövelni a szovjet csapatok
létszámát".
És természetesen a hithű, pártfegyelmezett
kommunisták arról sem tudhattak, hogy Kádár János november
1-jén a Magyar Rádióban majd így fog nyilatkozni: "Népünk
vérével bizonyította, hogy rendületlenül támogatja a
kormánynak a szovjet erők teljes kivonására irányuló
követelését. Nem akarunk több függőséget!" (Szabad Nép,
1956. november 2.)
Amikor ezek a mondatok – hangfelvételről
– Kádár János szájából elhangzottak, az első titkár
elvtárs már a szovjet hadsereg vendégszeretetét élvezte, a
mátyásföldi repülőtér felé robogott, később Moszkvába
röpült. (Kádár amúgy élete végéig szemrebbenés nélkül
tagadta ezt; a cárizmuson edzett szovjet rendszer irattára
azonban gondosan megőrizte az eredeti, Moszkvában, 1956.
november 2-án és 3-án a tárgyalásokról készült
jegyzőkönyveket!)
Pártjuk vidéki lapjában alig néhány napja,
október 24-én olvasták a hithű, pártfegyelmezett
kommunisták, hogy "az ellenforradalmárok piszkos
rágalmaikkal meg akarják ingatni népünkben a Szovjetunió
iránti bizalmat", és most, október 29-én a Szabad Népben
Molnár Miklós (1950-ben az Irodalmi Újság felelős kommunista
szerkesztője Budapesten, 1968-ban a politikatörténet tudós
egyetemi tanára Svájcban) éles hangon utasítja vissza a
szovjet pártlap állításait. "A Pravda legutóbbi számában
tudósítójának cikkét közli a magyarországi eseményekről.
A cikk címe: »A népellenes kaland összeomlása
Magyarországon«. Ez tévedés. Ami Budapesten történt, nem
volt sem népellenes, sem kaland, s nem is omlott össze. [...] A
cikk továbbá azt állítja, hogy a pesti nép megmozdulását,
a felkelést az angol és amerikai imperialisták aknamunkája
váltotta ki. Nyugodtan elmondhatjuk: Budapest egész másfél
milliós lakosságát bántja és sérti a Pravdának ez a
megállapítása."
Percről percre változik a helyzet.
Aki tegnap még fasiszta ellenforradalmár
volt, ma már nemzeti hős.
Nagyon kell kapaszkodnia annak, aki érteni
akarja a kommunista vezetők logikáját.
Az üdvözítő jelszó ma: Éljen Nagy
Imre!
(Hogy meddig, arról majd később döntenek az
elvtársak!)
"A kormány javaslatot terjeszt az
országgyűlés elé, hogy az ország címere ismét a
Kossuth-címer legyen, s hogy március 15-ét ismét nemzeti
ünneppé nyilvánítsák" – olvasható a Szabad Népben a
kormányfő, Nagy Imre bejelentése. A Magyar Dolgozók Pártja
első titkára, Kádár János aznap ezzel egyetértett. "A
Központi Vezetőség helyesli a Magyar Népköztársaság
kormányának mai nyilatkozatát." Novemberben már nem így
gondolta. Kádár János hithű, pártfegyelmezett kommunista
funkcionárius volt, tudta, mikor kell a régi álarcot újra
cserélnie.
Mesélték a bennfentesek, hogy 1956
novemberében, megpillantva a felsőházi ülésteremben az újra
látható, koronával ékített, angyalokkal díszített régi
magyar címert, Kádár a titkárához fordult: "Holnap szólni
kell Dobinak, új címer is kell, de persze nem szeretném, ha
ezt visszatennék!" Rég volt, talán igaz se volt. Az
elvtársak mindenesetre kotyvasztanak a már megtagadott
sztálinista és a majd megtagadott Kossuth-címer helyett egy
félig bolsevik, félig magyar, címernek nem nevezhető valamit.
Jó három évtizedig az virított hazánk jelképeként
mindenütt.
A Szabad Nép utolsó, Kossuth-címerrel
díszített, 1956. október 29-én megjelent számát olvasgatom.
Próbálok nem eltévedni a kommunisták labirintusában.
Szigethy Gábor