![]() |
Szalai Attila
Lengyelországi napló
(Részletek)
1980.
január 31., Varsó
Javában tartanak a LEMP VIII.
kongresszusának előkészületei – helyesebben: megy a jó
előre megírt forgatókönyv megvalósítása. A csapból is az
folyik, hogy ezt meg azt fogják megvitatni, miközben már
régen meg van vitatva minden, a színészek magolják a
szerepeket, a technikai személyzet fények, hangosítás, büfé
beállításával van elfoglalva. Úgy hozta a fordítói sors,
hogy nekem már nem kell újságot olvasnom, rádiót hallgatnom,
tévét néznem ahhoz, hogy tudjam, mi lesz a "dráma"
végkifejlete. Hetekig vertem az írógépet, méghozzá igen jó
pénzért: a még meg sem nyitott kongresszus anyagát
fordítottam a magyar sajtó számára. Mulatságos volt egy
eljövendő eseményről múlt időben írni: ilyen és ilyen az
ország helyzete, húzta alá, emelte ki, hangsúlyozta, tette
hozzá X elvtárs, Z elvtárs hozzászólásában kifejtette, Y
elvtárs nem egészen értett egyet az előtte szólóval, így
aztán parázs vita alakult ki. És ott van a vita, hogy ki mit
fog mondott benne – ehhez ilyen abszurd nyelvtan passzol. Mert
hát máris ismerem a szocialista demokrácia jegyében a még
össze sem ült kongresszus által megválasztott
tisztségviselők nevét, a kongresszus tanulságait,
határozatait, záródokumentumát. Ezekből az anyagokból
tudható például, hogy a kongresszus érdemei elismerése
mellett megköszöni Piotr Jaroszewicz miniszterelnöknek harcos
kommunista élete minden odaadását, áldozatkészségét, s
boldog nyugalomba vonulást kívánnak neki. Hát, "Fekete
Péternek", ahogyan a népnyelv nevezi, annyi. Vajon fiától,
a "kis hercegtől" is megvonják ezek után a
rallie-kocsikat? De minek is diózok ezen? Egyik komcsi jön, a
másik megy, Deákné vászna-effektus.
Naná, hogy alá kellett írnom az
Interpressben, fővesztés terhe mellett kussolok a munkáról!
Ha netán "kiszivárogtatnék", bíróság elé állítanak,
s elítélnek, hogy arról koldulok – figyelmeztetett a
cégnél egy rossz arcú, fekete műbőr zakós fazon, aki
átadta a fordítandó szövegeket. Alig álltam meg, hogy meg ne
jegyezzem: valóban bámulatos a demokrácia a létező
szocializmusban, ha egyszer előre tudni lehet, mikor mit és kit
fogunk volt megszavazni!
Táskámban a jókora paksamétával hazafelé
bandukolva méla emlékem támadt egy bizonyos Woland nevű
külföldiről, aki pepita zakós asszisztense, valamint egy
Behemót névre hallgató, ménkű nagy fekete kandúr
társaságában remek cirkuszokat szervezett egyszer hasonló
közönségnek. Igazán megérett a helyzet arra, hogy ismét
fellépjen mifelénk!
Ha én ezt otthon, a klubban (a Csarnokban)
elmesélem! Hanem a hazafelé úthoz előbb akkumulátort kell
szerezni. A kis Fityónk ugyan még garanciális, de a pár
hónapos kocsi akkuja zárlatos lett, és per pillanat nincs
lehetőség a cserére. A szervizben fel kellett iratkoznunk egy
várakozólistára, majd postán értesítenek, ha ránk kerül a
sor. A múltkor javíthatatlanul kilyukadt az egyik belső, két
hétig tartott, míg sikerült szereznünk újat, ám akkor is
kétszer álltunk sorba, mert egy személynek csak egy darabot
adnak el...
Lassan már semmi sincs.
A kenyér után a cirkusz is fogyóban.
Manapság a kulturális kínálat csökkenésével egyenes
arányban nő a rendőrök száma az utcákon. No meg az
államadósság. Nem is olyan régen még fél Magyarország ide
járt moziba, ha nyugati filmeket akart nézni, vagy kíváncsi
volt az avantgárd művészetre. Most számoltam össze a ±ycie
Warszawy melléklete alapján: nyolcvan szovjet, huszonkét
szocialista országbeli (köztük két magyar) játékfilmes
produkciót, hat NDK-krimit s három szakállas francia
vígjátékot vetítenek. A műsoron levő amerikai, angol, olasz
filmekből filmmúzeumot nyithatnának. A nagyszerű lengyel
rendezők – Wajda, Skolimowski, Zanussi, Borowczyk, Piwowski
és társaik – sehol. Úgy hírlik, nemsokára talán kijön
Zanussi új filmje, a Konstans. A beavatottak szerint
nagyon tökös alkotás, így aztán cenzurális gondok vannak
vele. Hát majd sterilizálják az ebadtát!
Még egyszer a LEMP kongresszusáról. Tegnap
este hallottam a Szabad Európán, hogy mi történt úgy tíz
napja Wroclawban. A város pályaudvarán ismeretlen tettesek
több tucat, menhelyről elcsent korcs kutyát engedtek szabadon,
mindegyikükön vörös mellénykével, amelyen a következő
felirat díszelgett: "A VIII. pártkongresszus küldöttje
vagyok". Csúcsidőben, délután négy és öt között esett
meg a dolog, amikor a vonatok és a helyiérdekű szerelvények
percenként érkeznek, indulnak. Zsúfolt peronok, egyik
kezükkel a sapkájukat, másikkal a gumibotjukat fogó
rendőrök rohangáltak fel s alá, a kidekorált ebeket
kergetve. Azok meg pánikban, vadul, eszeveszetten vágtattak a
csomagok és lábak közt, nyüszítve, ugatva, farkukat maguk
alá húzva pucoltak a zsaruk elől. A nagyérdemű
utazóközönség meg a hasát fogta a röhögéstől.
Ma elmentem a kerületi könyvtárba, hogy
visszamenőleg átnézzem a lapokat, vajon írtak-e az esetről,
s ha igen, mit. Egyetlen tudósítást sem találtam róla.
Gondolom, még várják a rendőri jelentést arról, hogy
miként látták el végül a kutya felforgató elemek baját...
Stefan Kisielewski írja egyik földalatti
jegyzetében: neki a kommunistákról mindig az az afrikai törzs
jut eszébe, amelyik úgy hiszi, hogy a kopulációnak semmi
köze a gyermek születéséhez. Azzal egészíteném ki a
gondolatot, hogy azt is hiszik: másokkal is el tudják hitetni
ezt. Ha valamibe valaha is belebuknak, akkor lehet, hogy éppen
ez lesz az.
1980. március 24., Varsó
Tegnap szavazott Lengyelország. Tele volt
a város illegális röplapokkal, hogy ne adja a voksát senki a
Nemzeti Egységfront (FJN) – a mi Hazafias Népfrontunk
megfelelője – jelöltjeire. Végigkérdeztem pár tucat
ismerőst – mind azt vallották, hogy féltek távol maradni az
urnáktól, de a fülke függönye mögött áthúzták,
összefirkálták a szavazólapokat. Magyarán: érvénytelen
szavazatokat adtak le. Az imént pedig a késő esti hírekben
közölték, hogy a 25 millió szavazásra jogosultból
félmillió híján mindannyian részt vettek a választásokon,
s mindössze 13 ezer volt az érvénytelen voksok száma. És
"természetesen" a választók 99,52 százaléka igennel
szavazott az FJN jelöltjeire. Olybá tűnik, hogy ha egyetlen
lélek sem ment volna el szavazni, a hivatalos eredmény akkor is
hasonló lenne. Az ország gazdasága a végét járja, ám a
bolsik cseppet sem zavartatják magukat – "the show must go
on!"
1980. április 20., Varsó
A Lapkiadó Vállalat vezetői
küldöttsége vendégeskedett a RSW Prasa-Ksi¨Żka-Ruch lengyel
pártkonszernnél, én voltam a tolmácsuk. A
vezérigazgató-helyettest két középkorú nő kísérte. Az
egyik a személyzeti osztály vezetője, a másik a
szakszervezeti titkár. Hatalmas elvtársi bulik sorozata
következett: Varsó, Bydgoszcz, Torun, Gdansk, Olsztyn, közben
Golub-Dobrzyn késő középkori várában egész estés
tobzódás.
A magyar elvtársakat – becsületükre
szóljon – már az elejétől fogva némiképp feszélyezte a
feudális pompa, a magabiztos hencegés, hogy milyen remekül is
mennek a dolgok, hiszen mást láttak az utcán, s mást
"beljebb". Az RSW emberei nem győztek dicsekedni, mennyi
kiadójuk van, mily sok mindennel foglalkoznak, sokezernyi kioszk
az országban mind hozzájuk tartozik, s ezekben a
sajtótermékeken, könyveken, brosúrákon túl a fogpasztától
az óvszerig, a hajtűtől a mosóporig minden kutyagumit
árulnak, s hogy ebből hány milliárd zloty folyik be. Aminek a
haszna szinte teljes egészében a LEMP kasszáját gazdagítja
– tették hozzá cinkos hunyorítással. A magyarok némiképp
irigykedtek, de maguk között fejcsóválva kommentálták a
lengyelek helyzetét, az apparatcsikok alig leplezett
arroganciáját, természetesnek tartott előjogaikat. A
vezérnek nagyon nem tetszett már a varsói Centrum Áruház
legfelső emeletén működő különleges, a nagyközönség
elől elzárt bolt sem, ahová elvitték a delegációt
vásárolni, s ahol minden kapható volt, aminek nyomát sem
láthatták a városi üzletekben. "Nálunk az ötvenes
években volt ilyen" – mormogták, de azért vásároltak
ezt-azt. Később, északra tartva, ugyancsak meglepetten
tapasztalták, hogy a vajdasági határokon fekete Volgákból
helyi népviseletbe öltöztetett asszonyok és férfiak
szállnak ki, hogy kenyérrel és sóval, no meg az
elmaradhatatlan kupica vodkával üdvözöljék a társaságot.
"Nem vagyunk mi miniszterek vagy hasonlók!" – dörmögte a
magyar igazgató, s igyekezett jó pofát vágni az egészhez.
Így ment ez pedig egyfolytában, érdemi
tárgyalás, beszélgetés szinte semmi, nagy ebédek és
vacsorák, blikkfangos városnézések. Az RSW vajdasági
vezetői, a lokális nómenklatúra "krémje" remek
alkalomnak tekintette a magyar küldöttség látogatását arra,
hogy vaskos tobzódásokat szervezzen.
A legvadabbra Golub-Dobrzyn várában került
sor. Torunból indultunk, beesteledett, mire megérkeztünk. A
sötétben igen romantikus kép fogadott: a várkapu előtt két
lovas vitéz állt őrt, fáklyákkal a kézben. A vármúzeum
igazgatója talpig vasban csörömpölt elő, "ólengyel"
nyelven üdvözölte a delegációt és elvtársi kíséretét,
majd a kezében vízszintesen tartott hatalmas, kemény kötésű
kódexet előrenyújtotta, mondván, hogy csakis az lépheti át
a vár kapuját, aki beírja nevét e könyv lapjaira, mert ez
itt "kulturális hagyomány". A fáklyafénynél kissé
tanácstalanul pillogtak egymásra a magyarok, meg is jegyezték,
hogy itt nehéz lesz írni, mért ne lehetne odabent. Az
igazgató lovag elvtárs hajthatatlan maradt: itt és most kell
elvégezni a feladatot, anélkül nincs belépés! Azzal
felütötte a kódex fedelét. Kiderült, hogy tulajdonképpen
kis rekeszekre osztott dobozról van szó, ahol minden sorban
más és más színű vodka díszelgett. A "kulturális
hagyomány" tehát abban állt, hogy ki kellett inni legalább
egyet belőle mindenkinek.
Szegény keresztes lovagok, akik építették
ezt a várat a XIV. század elején! Szegény Anna hercegnő,
III. (Waza) Zsigmond lengyel király húga, aki reneszánsz
elemekkel bővítette ki az 1600-as évek első felében! Ha ezt
hallanák! Hogy a kulturális hagyomány itt elvtársi
vodkaivásban merül ki! Talán még Bonaparte Napóleonnak sem
tetszene, aki tábori kórházat rendezett be e helyt a maga
idején... S vajon mit szólna hozzá az absztinens Adolf Hitler,
aki meg a Hitlerjugend egyik oktatási központjaként
használta?
No, bejutottunk. A várudvaron
terüljasztalkám, elképesztő kínálat százféle
felvágottból, halakból, füstölt csemegékből, fürtökben a
kabanos is. Csupa olyan dolog, amit hosszú évek óta csak
hírből vagy még úgy sem ismer a közlengyel. Az egyik
sarokban hatalmas ürü forog nyárson, mint megtudjuk, benne
pulyka, a pulykában kappan, a kappanban galamb sül már
másfél napja. A lenyűgöző pecsenye alatt parázshalom, a
sütés művészetét egy darócruhás, amolyan jobbágyszerűen
felöltöztetett, lötyögő, rossz protézissel csemcsegő, ezer
ráncba gyűrött arcú, nyolcvanas éveit taposó bácsika
míveli. Kísérőink felvilágosítanak: szerte a környéken ő
az egyetlen, aki ért az ilyesmihez, mert még a háború előtt
az itteni uraság alkalmazottja volt.
A magyar küldöttség, mint említettem, egy
férfiból és két asszonyból állt, plusz én, a tolmács,
valamint az RSW protokollfőnöke, egy minden hájjal megkent
harmincas figura, afféle vörös playboy. Együttesen öt ember.
A helyi potentátok viszont vannak vagy harmincan, szinte mind
hímneműek. Összeverődtek, mint dögkeselyűk a jó büdös
hullára.
Az est következő attrakciója a helyi népi
együttes fellépése volt. Vagy húsz szemrevaló nőci, s
ugyanannyi legény. Taps, ivászat, taps, bárgyúbbnál
bárgyúbb, rutinos pohárköszöntők sorozata. És egy
kellemetlen közjáték. Az ökörsütő bácsikát egyszer csak
visszakézből szájon kapja az egyik rendész, amolyan
ávósképű alak, aki maga nincs több, mint harmicéves.
Szegény öreg protézise kirepül, bele a parázsba – annak
annyi. Kiderül, hogy a bácsi elcsent az urak asztaláról egy
szál kabanost, a darócköntöse alá rejtette, de az éber
ifjúgárdista rajtakapta. Az öreg fogatlanul pöszögve,
sírósan mentegetődzik: soha semmit nem lopott még életében,
most is csak azért, mert az unokája még sohasem kóstolt
kabanost, és hát ízt, aromát elmondani nem lehet. Az egyik
lengyel főelvtárs jóságosan megígéri, hogy pótolják majd
a fogsorát, s elviheti a lopott kabanost is. A buzgó
kisávósnak sutyorog valamit a fülébe, mire az görbe
mosollyal a szája sarkában visszavonul. Az elképedt
magyaroktól elnézést kérnek, mehet tovább az egyébként
nagyon is operettszerű néptáncbemutató.
Evés, ivás, pohárköszöntők, tapsok, egyre
sötétebben részeg mindenki. A magyarok már egy ideje csak
mímelik az ivást, láthatóan sok nekik. Nekem könnyű dolgom
van: minden újabb kínálásnál arra hivatkozom, hogy munkában
vagyok, nem rúghatok be. Aztán látjuk: a tánccsoport civilbe
öltözött férfi tagjai távoznak, a nők – népviseletben
– maradnak. Huncut vigyorral az arcán hozzánk támolyog a
vajda elvtárs. "Mondja meg a vezérigazgató barátunknak,
hogy választhat magának a csajok közül... Vannak rendes
apartmanok a várban, úgyis itt alszunk" – reszeli
cefreszagot lehelve az arcomba. Kissé zavarba jövök, mert
bármit is mondok, a magyar nők is érteni fogják. Mivel már
tudom, hogy néha oroszul is kommunikálnak egymás között, nem
merek félrefordítani, belecsapok a lecsóba. Vezérkém
felkapja a fejét, ő is zavarban van, a nők szeme villog,
összenéznek. S a személyzetis már mondja is: "Micsoda
diszkrimináció?! És nekünk nem kínálják fel a fiúkat?"
Ridikülök kattannak, a nők már állnak is fel, látszik, hogy
gúnynak szánták a szöveget. Vezérigazgatónk
pofaalapállást vesz fel, és kimérten közli: "Akkor most
itt a vége mára. Hozzák elő az autókat, megyünk vissza Torunba.
Holnap is van nap, utazunk tovább, úgyhogy aludni is kell." A
vajda rettenetesen csalódott, s jól számítottam a pontos
fordítással: oroszra vált, úgy próbálja győzködni tovább
a vendégeket, hátha nem értettek valamit. Hanem azok
hajthatatlanok. A lengyel elvtársak sértődötten kísérnek ki
bennünket. S másnap reggel csak az RSW helyi vicefőnöke
búcsúztat. A nagyobb fejesek nyilván nem bírták abbahagyni a
tivornyázást, s most merevrészegen alszanak. No meg nyilván
vérig is vannak sértve.
Gdanskot viszonylag nyugalmasan megússzuk.
Hanem aztán Olsztyn! Már az feltűnő volt, hogy a
"rogatkán", azaz a vajdasági határvonalon nem várt
bennünket a kutya se. Vörös playboy barátunk rádiótelefonon
próbál értekezni a vendéglátókkal, de sikertelenül.
Gördülünk be a városba, egyenesen a pártházhoz. A
vajdasági első titkár irodájában remegve toporog a
titkárnő. Nagy nehezen kinyögi, hogy Olsztyn egész krémje
vadászni ment tegnap, és még nem jöttek vissza. Playboyunk
sík ideg, hívja a rendőrkapitányságot – annak a főnökét
sem látták tegnap óta. Nyilván ő is vadászik. A magyar
delegációt kiterelik a városba, kapunk idegenvezetőt,
sétáljunk vele. Egy óra múlva jönnek a fekete Volgák.
Szabadkozás, hogy most már minden rendben lesz, menjünk
ebédelni. A város szélére visznek, egy halászcsárdába. A
hely kívülről nem valami biztató, a nagyterme is áporodott,
amolyan harmadosztályú utasellátó szinten vegetál. Vezetnek
hátra a konyhán át egy különterembe.
No, itt legalább olyan terüljasztalkám vár,
mint Golub-Dobrzynban volt. A csemegéktől roskadozó asztalok
mögött hatalmas akvárium, benne pontyok, csukák, süllők,
mindenféle hal. Aki idáig bejut, az választhat közülük a
tányérjára.
A helyi potentátok már itt vannak, mind a
nagy éjszakai vadászat után. Jobbára merevrészegek, nem sok
sikerrel igyekeznek uralkodni magukon. Vezérigazgatómat
playboyunk és közém ültetik, az akvárium elé, mögöttünk
a halak, szemben velünk a vajdasági párttitkár, mellette két
oldalról a magyar nők. Párttitkár elvtárs
csemcsegő-szörcsögő állapotú részeg, mozdulatai
lelassultak, szeme álmatlanságtól véres, életviteltől
táskás, kora nehezen állapítható meg, éppúgy lehet
ötvenéves, mint hatvanöt. Sovány, alacsony, szesztől
marinált ember. Tőlem jobbra kettővel a vajdasági
belbiztonsági főnök kap helyet. Szép derék nagy marha ember,
mondaná atyai nagymamám. Ő sem kevésbé italos, pedig a
méretei után ítélve sok kell neki. Hiába, minden máj
feladja egyszer, még akkor is, ha KGB-műhelyben edzették.
Nehezen indul a beszélgetés, pedig playboyunk
apait-anyait belead, hogy ne üldögéljünk kínos csendben.
Dobálja a témákat, a magyarok vennék is, de a kis
citromképű párttitkár ahhoz van szokva, hogy ő parancsol.
Rájön a történelmi visszatekintés kényszere. Mondja is a
nagydarab ávósnak: "Ezredeském, meséld csak el a magyar
elvtársaknak, hol vannak most! Hadd tudják meg, miféle
földön! Hogyan is tért vissza ez itt szocialista hazánk
kebelére!" Úgy fogalmaz a majom, mintha Kelet-Poroszországot
a németek a komcsi Lengyelországtól hódították volna el,
vagy legalábbis mintha Warmia, Mazúria, Pomeránia és
egyáltalán, a tengermellék elvesztése a büdös feudális
banda egyik megbocsáthatatlan bűne lett volna. Bezzeg a
szovjetizált népi társadalom alatt ilyesmi sohasem
következhetett volna be!
Amaz nem kéreti magát. Feláll, és mesélni
kezdi, hogy a mocskos fasiszták ugyan szinte egy lövés
nélkül feladták a várost, de aztán az oroszok nem hittek ám
nekik! Végigkajtattak mindent házról házra, és szó szerint
kifüstölték a rohadt németeket innen. Magyarán: civilek
kifelé; amit lehetett, elzabráltak, a többit felgyújtották,
szétlőtték. Költői kérdés fogalmazódik meg bennem: ha
egyszer nem volt már a városban német katona, nem lőtt vissza
senki, akkor mi a fenének lőttek és gyújtogattak?
A belbiztonságis folytatja. Mondja, hogy ő is
ott volt ám előőrsként, végigharcolta egész
Kelet-Poroszországot, mert hát helyet kellett csinálni a
nemsokára betelepülő lengyeleknek. "Volt, hogy a mocskos
germán ott mutogatta nekem az állítólag beteg csecsemőjét,
hogy hát ezzel menjen ki a semmibe, a hidegbe?! Nem
lacafacáztam ám, hanem azt tettem, amit ők is velünk:
elkaptam a szaros kis hitlerfióka lábát, a falhoz csaptam,
akár a macskát, aztán kész! Mars ki, mert szétlőlek
benneteket, a náci istenit az anyátoknak!" Rettentően
belejött a szövegelésbe, fröcsögött belőle a gyűlölet
meg a nyál. Playboyunk meg a vezérigazgató háta mögött
átnyúlva idegesen rángatta a zakómat: "Le ne fordítsd,
amit mond, mert nem fizetünk neked semmit! Értetted?"
Próbáltam mellébeszélni, de a magyarok
azért érzékelték, miről van szó, s milyen stílusban.
Nyugtattak, hogy mondjam csak pontosan, ők nem fognak reagálni
rá, nem buktatnak le. Nagy komoly képpel bólogattak, mint akik
szívvel-lélekkel értik, azonosulnak a hallottakkal.
Alig fejezi be "hőstörténetét" az
ávós, alig ittak rá az elvtársak mindkét lábukra megint, a
magyar nők egyike rezzenéstelen arccal, csendes
határozottsággal kéri: "Attila, mondja meg a titkár
elvtársnak, hogy vegye el a mancsát a combjainkról, mert
botrányt csapunk!" Mit volt mit tennem, lefordítottam a
dolgot, amilyen óvatosan, udvariasan csak tudtam. Erre a
citromképű fagyosan rám mered: "Mit hablatyolsz te itt
összevissza, baszd meg? Nem is azt mondták!" Átsiklottam a
tegezésen, és szenvtelenül megismételtem a kérést. A
párttitkár erre hunyorított egy cinkosat, majd intett, hogy
bizalmasan akar valamit a fülembe súgni, ugyan hajoljak már
át az asztalon őfeléje. Megtettem. Ekkor alattomosan elkapta a
nyakkendőmet, és megrántotta, hogy a lábam kicsúszott
hátul, egyensúlyom vesztve előrebuktam, s teljes
mellszélességgel beletoccsantam a köztünk levő nagy
franciasalátás tálba. "Fogsz te nekem itt hazudozni, szarházi!"
– röhintette el magát diadalmasan a citromképű, s egy-egy
kedélyes csapást mért a két magyar nő combjaira. "Nézzék
már, hogy néz ki ez az alak, hehehe! Így jár, aki
melléfordít!"
A nyakkendőhúzás kiverte nálam a már
amúgy is izzó biztosítékot. Hirtelen minden mindegy lett,
elegem volt. Megvetettem a lábamat, átnyúltam az asztalon,
elkaptam a részeg kis szemét zakóját, áthúztam az asztalon,
s ugyanazzal a mozdulattal belefejeltettem a nyitott akváriumba.
Még szinte el sem engedtem, amikor fémes csattanást hallottam.
Az ávós főnök pisztolyának a závárzata volt az. Amint
látta "támadásomat" a párttitkár ellen, fegyvert
rántott. Szerencsére többen lefogták. Elengedtem a
citromképűt, és félresodorva mindenkit, aki az utamban volt,
kimentem a mosdóba, hogy rendbe hozzam magamat. Félmeztelenül
mostam az ingemet, amikor belépett az RSW-s playboy.
Céklavörösen sziszegte: "Azt tudod, hogy most dolgoztál
utoljára nálunk?! Mit képzelsz te, baszd meg? Fizetés nuku,
örülj, ha nagyobb balhé nélkül megúszod!" Csendesen és
jeges nyugalommal azt mondtam neki: "Nyald ki szépen a seggem,
ha hagyom. Nem vagyok én a lábatok kapcája, faszikám."
A magyar küldöttség már kint várt, mintegy
védelmezően álltak mellém. "Nyugi – mondta a vezér. –
Nem hagyjuk annyiban, ne félj! Mit akarnak veled?" Mondtam.
Erre ő odafordult a playboyhoz, és oroszul közölte vele, hogy
nagyon nem szeretné, ha a tolmácsnak akár csak a haja szála
meggörbülne, kifizetik, ahogy kell, s békén hagyják,
rendben? És kikérik maguknak a várban történteket, az egész
gusztustalan kalandsorozatot. Az kényszeredetten bólintott. A
vezér aztán Varsó felé autózva megjegyezte: "Na, apám,
ebben az országban nemsokára rettentő balhé lesz, majd
meglátod. Gyere haza, amíg nem késő."
Fogalmam sincs, mit csinált negyvenötben, az
ötvenes években, ötvenhatban és utána, de komoly aggodalmat
éreztem a hangjában. Nagy nehezen megálltam, hogy ne mondjam
neki: én alig várom azt a balhét...
Másnap kifizettek a szerződés szerint, az
RSW elnöke személyesen kért elnézést a magyaroktól az
olsztyni intermezzóért, a nők hatalmas csokor rózsákat
kaptak fájdalomdíjul. A reptéren, amint a vendégek eltűntek
a VIP-váró elé beállt buszban, playboykám gúnyos mosollyal
hozzám fordult: "Ezt most megúsztad, komám. De mivel gyenge
idegzetű s ennélfogva alkalmatlan vagy ilyen szinten a
tolmácsolásra, többé ne számíts ránk. Most pedig azzal
mész be a városba amivel tudsz." S otthagyott.
Kicsit sem bántam. Eszembe jutott a
citromképű kis párttitkár, amint bugyborékolt az
akváriumban. Majdnem hangosan felröhögtem... Legalább egynek
közülük megmutattam, hol a határ.
1980.
július 9., Varsó
A hónap elejétől már megint
felemelték – a jobbára nem létező! – hús és
húskészítmények árát. A munkásosztály válasza:
sztrájkok a varsói Ursus Traktorgyárban, a sanoki Autosan
Buszgyártó Vállalatnál és a tarnówi Ponarban. A hatalom
megriadt, másnap közölték, hogy félreértés történt,
"csak" részleges, némely cikkre kiterjedő az áremelés. A
munkások nem veszik komolyan a párt handabandázását,
keményen tartják magukat. S terjed a "métely": leállt
már ‡widnik, aztán sorban a többiek, a sajtó hazudozik, a
SZER azt mondja, áll például egész Lublin. Mai hír, hogy a
şwidniki telekommunikációs üzem sztrájkolóinak
követelései között már a családi pótlék felemelése is
szerepel, méghozzá olyan szintre, amilyet a rendőrök és a
katonák kapnak.
No, úgy tűnik, a lengyeleknek elegük lett a
hátrálásból. Megfogadták volna pápájuk tanácsát, aki
első hazai földön tartott szentmiséjét azzal kezdte, hogy
"ne féljetek itt, ezen a földön"? Hogy az Írással
folytassam: hallhatta, akinek van füle... Hiszen a hatalom csak
addig erős, amíg félünk tőle. Ha lekezeljük, kinevetjük,
legyintünk rá, azzal nem tud mit kezdeni. A lengyelek most
megállni látszanak, s mintha valóban nem félnének.
Kíváncsi vagyok, meddig bírják. S vajon elindulnak-e előre?
És persze kérdés, meddig hátrál majd a hatalom, mikor kezd
lövetni. Jola mondogatja is: érdekes időkben akartál élni,
hát most itt van! Forró nyár ígérkezik...
1980.
augusztus 4., Varsó
Lassan egy hónapja sztrájk sztrájk
hátán. A PB-tag Mieczyslaw Jagielski, ez a pókerarcú,
nyájas-nyálas apparatcsik bejárta Lublin összes vállalatát,
szinte mindenütt fizetésemelést ígért, amnesztiát a
sztrájkolóknak, az üzemi tanácsokkal kapcsolatban új választások
kiírásával kecsegtette őket. Mi több: kötelezte magát a
párt nevében arra, hogy a központi lapokban elnézést fognak
kérni a sztrájkolókat mélyen sértő hangnemű, mocskos
kommentárokért.
Naná, hogy nem történt meg. Én legalábbis
sehol nem olvastam ilyesmit. Annál többet arról, hogy az
egyetlen út a gazdasági konszolidációhoz a munka
hatékonyságának növelésén, a minőségi mutatók
javításán, a munkafegyelem fokozásán, a jobb
munkaszervezésen keresztül vezet. Azt, hogy miért is jutott az
ország idáig, még véletlenül sem hozzák szóba. Gondolom,
egyelőre. Idővel majd kicserélik egymást a posztokon az
elvtársak, kiállítanak néhány bűnbakot (akiket nagyköveti
megbízással, hasonlókkal büntetnek, s tüntetnek el szem
elől), s kezdődik minden elölről, illetve folytatódik. A
kommunizmus ugyanis – a hülye is látja – sajnos elég
széles rétegeket kötött a hatalomhoz így vagy úgy; s az
örökös hiánygazdálkodásban ez nem is olyan nehéz,
elegendő játszani a privilégiumokkal. Mondogatják is,
például nálunk, Magyarországon, hogy ne pattogjatok, emberek,
mert még azt a keveset is elveszítitek, amitek van. Már itt is
egyre gyakrabban hallani hasonló "jótanácsokat".
Persze hogy el kell őket takarítani, csakhogy
cseppet sem könnyű! Hiszen a kommunista párt nem az eszme
embereinek szerzetesrendje, hanem igazgatók, hivatalnokok,
katona- és rendőrtisztek, fizetett és önkéntes ügynökök,
provokátorok, kilóra megvásárolható értelmiségiek,
kiváltságos brigádvezetők, tanács- és kolhozelnökök,
párttitkárok és bizalmiak, kisvárosi és falusi
nómenklaturisták a maga nemében jól működő érdekvédelmi
(szak)szervezete. Ha a fejükre olvastatik, ilyen-amolyan
bűnösök, akkor menten rikácsolni kezdenek. Igen?! Ha ők
bűnösök, akkor bűnös az egész ország, hiszen mindenkinek
van valamennyi vaj a fején, jobb hát, ha nem ítél, hogy ne
ítéltessen. (Őrület, tudom, de az Írást a Polityka
főszerkesztőjétől, Rakowskitól idézem, akinek volt képe a
szájára venni.) Az embernek hánynia kell, mit
összeszövegelnek hazafiságról, állampolgári
felelősségről az ország iránt. Ők, az ő rendszerük cseszett
el mindent, s még nekik áll feljebb, ők tartanak erkölcsi
prédikációkat azoknak, akik az áldozataik.
Mindig egy klasszikus vicc jut eszembe róluk.
Ül a disztingvált polgár a villamoson, szemben vele
tajtrészeg, gyűrött, gusztustalan, mocskos fickó támolyog
még ültében is. Egyszer csak combvastagságú sugárban kitör
belőle a cefre, telibe okádja a szemben levőt. A
felháborodott polgár szidja, mint a bokrot, hogy ilyen,
amolyan, gazember, undorító alak, hogyan viselkedik, mit
képzel, egyáltalán, hogy néz ki?! Erre a piás megvetően
rávigyorog: "Maga beszél?! Bagoly mondja verébnek!"
1980.
augusztus 16., Varsó
Túl vagyunk egy többnapos varsói bulin:
a fővárosi közlekedési vállalat három napra leállt.
Kellemes meglepetés, hogy a népek nem dühöngtek, hanem jókat
sétáltak, tele lett a város biciklistákkal, a
magángépkocsik szívesen vettek fel stoposokat, ha tehették.
Taxit égen-földön nem lehetett kapni, legfeljebb maszekot,
mert az állami MPT is sztrájkba lépett. Afféle
fesztiválhangulat uralkodott, soha ennyi mosolygós arcot nem
láttam az utóbbi években.
Közben hallani, hogy egy sor más városban is
áll a bál, a párt már nem győzi apparatcsikokkal a tűzoltó
munkát.
Tegnapelőtt délután a SZER közzétette:
reggel óta sztrájkol a gdanski Lenin Hajógyár. A
sztrájkbizottság követeli, hogy vegyék vissza állásába
Anna Walentynowiczot és Lech Walesát. A két munkás már 1970
óta "sáros": mindketten tagjai voltak a tragikusan
végződött akkori munkabeszüntetések idején a
sztrájkbizottságnak, és kezdeményezői a földalatti Szabad
Szakszervezetek létrehozásának is. Most meg olyanokat
követelnek, hogy emlékmű állíttassék a Jaruzelski tábornok
vezényelte sortüzekben mártírhalált halt áldozatoknak,
természetesen téma a béremelés is, a családi pótlék azonos
szintre emelése a rendőrökével.
A tegnapi éteri hírek szerint a gdyniai
Párizsi Kommün Hajógyár és más gdanski üzemek is
beszüntették a munkát, ma meg már azt halljuk, hogy a
Hármasvárosban (Gdansk–Sopot–Gdynia) üzemközi
sztrájkbizottság alakult, s ennek vezetőjéül is Lech Walesát
választották.
Érdekes, hogyan jutnak el a hírek ide-oda...
Tegnap déltől ugyanis a hatalom megszakította a telefon- és
telexkapcsolatot Gdanskkal és környékével. Valami
disznóságra készülnek az elvtársak megint. Istenem, csak ne
úgy, mint ’70-ben!
Ki ez az ember? Ez a Walesa? Honnan veszik az
erőt, a merszet, a bátorságot az ilyen emberek? Múltja van
pedig, nem ma kezdte, mint a kommentárokban halljuk. Új,
megjegyzendő nevek: Lech Walesa, Anna Walentynowicz, Bogdan Lis,
Andrzej Gwiazda. A hasonlók írják ma a történelmet!
Úgy hírlik, hívő emberek, különösen Walesa.
Ha Isten vele, ki ellene? Így már érthetőbb a dolog. Az
elvtársak meg újra tanulhatják a leckét: gondolom, nemigen
tudnak mit kezdeni azzal, hogy munkás érdekvédelmi
szervezetet, szakszervezetet hívő emberek hozzanak létre.
Nyilván nem fér a fejükbe, hogyan gondolhat valaki
szakszervezetre, ha egyszer nem baloldali, nem kommunista. Hogyan
is? Hát csak úgy, hogy Marx úr maga sem lépte át soha
egyetlen gyár vagy üzem, proletárlakás küszöbét se. Így
aztán valódi fogalmai nem is lehettek a munkások
lelkivilágáról. És ezt a mókust követték olyanok, mint
Lenin! Ilyen beképzelt entellektüel majomból született
filozófiai irányzat, "-izmus"! A tanítvány sem volt
rosszabb a mesterénél e tekintetben: Iljics állítólag
életében nem dolgozott sehol egy napot se. Elgondolkodom néha,
hogy mégis, ki a fészkes fene pénzelte ezeket a tagokat, hogy
kereső foglalkozást nem űzve, vagyont, életjáradékot nem
örökölve, tulajdonképpen polgári létfeltételek mellett
lázadozhattak a polgári világ ellen. Amelyik meg volt olyan
gügye, hogy nem csukta le őket életfogytiglanra. Mennyi
mindent megúszhatott volna a világ!
1980. augusztus 18., Varsó
Nem minden nap tudok jegyzetelni, pedig
bűn kihagynom akár csak egy napot, egyetlen órát is.
A gdanski hajógyár kapuja előtt a Szent
Brigitta-templom papja, Henryk Jankowski atya szentmisét
celebrált tegnap. A misét követően ott, ahol 1970-ben a párt
golyói munkások életét oltották ki, jókora fakeresztet
állítottak, mint ideiglenes emlékművet. Az Üzemközi
Sztrájkbizottság, amely immár mintegy harminc vállalatot és
mintegy százezer dolgozót képvisel, 21 pontban foglalta össze
a munkások követeléseit. Felhívást intéztek a hatalmi
szervekhez, hogy a sztrájkok idejére alkoholtilalmat vezessenek
be. Ugyanakkor biztosították a városi közlekedés és az
egészségügy dolgozóit, a városi szolgáltatóüzemek
személyzetét, hogy az ő nevükben is fellépnek, de ne
sztrájkoljanak, ne bénuljon meg a város. Ezalatt vastagodik
és szűkebbre zár a tengerparti városok körül a belügyi
alakulatok gyűrűje. Sztrájkol az olajfinomító is, egyre nő
az üzemanyaghiány. Varsóban is hosszú sorok állnak a
benzinkutaknál. Kannákba elvileg nem adnak el, de mint minden,
ez is némi kenéssel elintézhető. Egyelőre.
1980.
augusztus 18., Varsó
Hamisított röpcédulák a városban.
Állítólag Gdansk is tele van velük. A munka felvételére
szólítanak fel. Árulkodó a fogalmazás: állampolgári
felelősséget emlegetnek. A belbiztonságiak hülyének néznek
bennünket – a Trybuna Ludu stílusa ez.
Ma este Gierek locsogott a tévében. Az első
titkár elvtárs "elítélte" a munkabeszüntetéseket,
"anarchista és felelőtlen, szocializmusellenes elemeket"
emleget, amelyek vagy akik "megtévesztik a becsületes
munkásokat". Némi önkritikát is gyakorol végre: "a
gazdaság irányításában hibákat követtünk el", mondja,
bírálja a bürokratikus és a "tömegektől elszakadt"
központi szakszervezeteket, ám ugyanakkor keményen elutasítja
a szabad szakszervezetek létrehozásának még a gondolatát is.
A munka felvételére szólít fel, bizalmat kér a pártnak,
mert úgymond "az országnak belső nyugalomra van
szüksége", csak így építkezhetik.
Ha a sztrájkolók nézték a tévét, kinyílt
a bicska a zsebükben. Nekem is kedvem volna elővenni azt a
régi pártkiadványt, amelyben többek között Gierek
beszédeit közlik, ama 1970-est is, amikor a tengerparti
vérengzések után a párt nevében önkritikát gyakorolt, és
bizalmat kért az új vezetésnek. Az a gyanúm, hogy egyes
paneleket szó szerint onnan ismételt meg. Baromi hiteles, annyi
szent!
Hibázunk, hazudunk, hibázunk, hazudunk, de
azért csak mi lehetünk az élcsapat, kuss, disznók, ide
nekünk a bizalmat!
1989. auguszus 20., Varsó
Szent István ünnepe, az új kenyér
szentelője mifelénk.
Itt meg Gierek keménykedő beszédét –
hála Istennek! – nem követték gyors és ugyancsak kemény
rendőri intézkedések. Az erős kéz politikája csak
szólamnak látszik, vagy... vagy a hatalom elkezdte a
bújócskát, és ez a látszólagos káosz és gyengeség
hosszabb forgatókönyv része. Mert azért történik ez-az, nem
egészen hiányzik a represszió. A minap visszatoloncolták
Varsóba a Munkásvédelmi Bizottság (KOR) egyik tagját, a gdanskiakhoz
csatlakozni igyekvő ellenzéki értelmiségieket el-elkapják.
Többek közt lekapcsolták Jacek Kuront és Adam Michniket.
Időközben Gierek szűkebb hazája, Szilézia
is leállt, szolidáris a gdanskiakkal, akiknél hiába tárgyalt
immár napok óta Pyka miniszterelnök-helyettes, úgyhogy vissza
is jött dolgavégezetlenül Varsóba.
A rendőri és katonai fenyegetés
erősödését érzékelhették a tengerparton, mert Walesa
amúgy meglepő nyilatkozatot tett: kijelentette, hogy a
sztrájkmozgalmat nem a KOR irányítja, el is határolódott
tőle látványosan. A KOR azonban tudta, miért tesz így, és
kezdeményezésére Varsóban hatvannégy élvonalbeli
értelmiségi aláírásával adott ki felhívást, amelyben az
Üzemközi Sztrájkbizottság elismerését és az érdemi tárgyalások
megkezdését szorgalmazza. Számomra most derül ki, hogy milyen
sok földalatti társadalmi-önvédelmi kezdeményezés van itt:
hol a Paraszti Önvédelem Bizottsága, hol az Egyéni Gazdák
Független Szakszervezete s más hasonló tömörülések
jelentkeznek támogató nyilatkozataikkal.
Este a SZER-ben hallom, hogy megint
letartóztattak egy tucat aktivistát a KOR tagjai közül, és
bekasztlizták az egyik szamizdat folyóirat, a Munkás
(Robotnik) teljes szerkesztőségét is.
1980. augusztus 23., Varsó
Minden jel szerint közeleg az igazság
pillanata, az országban forr a levegő, Szczecinben is már vagy
száz üzem szüntette be a munkát. Gdanskban pedig egyenesen
pattanásig feszültek az idegek. Tegnap Mieczyslaw Jagielski
miniszterelnök-helyettes, aki Lublinban már szerzett
gyakorlatot a sztrájkolókkal való pókerezésben, első ízben
találkozott a sztrájkbizottsággal. A hajógyár kapuján
kívül, nem engedték be. A munkások addig nem hajlandók
érdemi tárgyalásokba kezdeni a hatalom képviselőivel, amíg
a Hármasváros és az ország más régiói között helyre nem
állítják a telefon-összeköttetést. Jagielski pedig Anna
Walentynowicz és Lech Walesa s még néhány "radikális"
aktivista eltávolítását jelölte meg feltételként, velük
nem hajlandó szóba állni. Követelte azt is, hogy az
időközben mégiscsak leállt tömegközlekedésiek fejezzék be
a sztrájkot. Naná, rögtön lehetne látványos eredményként
tálalni a központi médiumokban! A sztrájkbizottság nem
hátrál, keményen kitart a maga követelései mellett. Patt.
Ma esti hír: a gdanski Üzemközi
Sztrájkbizottság mellett szakértői tanácsadó testület
alakult. Olyan neves ellenzéki figurák jelentek meg ott, mint
Bronislaw Geremek, Tadeusz Mazowiecki és többen a százszor is
elátkozott KOR és a katolikus értelmiségi társaság, a
Tapasztalat és Jövő (DiP) tagjai közül. Bekövetkezett az,
amitől a komcsik talán a legjobban tartanak: kezet fogott a
munkás és az értelmiségi, no meg a paraszt. Annyit fecsegtek
nemzeti egységfrontról, hát most itt van, nesze nektek! A
simlis technokrata quislingek bandája, amely a
"munkásosztály élcsapataként" szereti aposztrofálni
magát, immár nem tud visszaélni a melós naivitásával s
tájékozatlanságával. Ha ez a szövetség tartós marad, soha
többé nem tudják kiénekelni a sajtot senkinek a szájából
sem.
Kínjukban végül estére engedtek az
elvtársak. Mire tárgyalóasztalhoz ültek, újabb, közel
négyszáz üzem csatlakozott a sztrájkbizottsághoz.
És nemcsak a szavak pengéje villog, a gdanskiak
cselekszenek is. A hajógyár egyik tervezőmérnöke, Bogdan
Pietruszka előállt az 1970-es áldozatok végleges
emlékművének a tervével. Igazuk van: ha sikerül egykettőre
felállítani, akkor egy erős, szimbolikus pont keletkezik,
amelyet csatavesztés esete után sem lehet csak úgy
eltüntetni, mint a jelenleg álló ideiglenes, egyszerű,
fából ácsolt feszületet, amelyet – ugyebár –
"ismeretlen tettesek" vagy "huligánok" is ledönthetnek
egyetlen éjszaka alatt. A vasbetonnal más a helyzet...
1980. augusztus 27., Varsó
24-én tízvalahány-ezer ember vett
részt a Lenin Hajógyárban és az üzem főkapuja előtti
téren celebrált szentmisén. Micsoda látvány lehetett!
Mondom, lehetett, mert a tévé semmit sem mutatott belőle. Nagy
ügy, akkor is tudjuk! És lelki szemeinkkel látjuk!
Összeült a maga miséjére a LEMP KB is:
amint volt szerencsém megjósolni, személycseréket hajtottak
végre a kormányban és a pártvezetésben is. Mintha ettől
bármi változna! A plénum a munkásokkal való tárgyalás
mellett döntött, és pártkormányos tárgyalóstábot
állított fel Pinkowski vezetésével. A gdanski
sztrájkbizottság újfent attól tette függővé a
tárgyalások folytatását, hogy visszakapcsolják a telefonokat
a tengerparton. A "szervek" megint KOR-osokat tartóztattak
le: Seweryn Blumsztajn, Miroslaw Chojecki, Wieslaw Kecik, Jacek
Kuron, Jan Litynski, Zbigniew Romaszewski, Henryk Wujec és Adam
Michnik nevét mondták be a rádióban. A munkások erre azonnal
a politikai foglyok szabadon bocsátásának követelésével
álltak elő. Működni látszik az értelmiségi–munkás
szövetség!
És mit ad Isten, tegnap visszakapcsolták a
telefonokat, így aztán folytatódhattak a tárgyalások. A CFDT
francia szakszervezet valami tízezer frank segélyt küldött a
gdanski Üzemközi Bizottságnak. Na, kezdhetik az elvtársak az
egyik kedvenc mondókát a "beavatkozásokról a
belügyekbe". Közben áll már az egész tengerpart a
Hármasvárostól Szczecinig, sztrájkolnak Felső-Szilézia
bányászai és kohászai, ugyanezt teszi a Krakkó melletti Nowa
Huta 10 ezer munkása s a lódzi üzemek dolgozói is. Magában
Gdanskban 500 üzem és vállalat szüntette be a munkát.
Stefan Wyszynski prímás szentbeszédét
közvetítette ugyan a tévé, de csak részleteket adtak
belőle, miközben az előzetes megegyezés úgy szólt, hogy
cenzúra nélkül megy le az adás. A TASZSZ moszkvai
hírügynökség éles hangú nyilatkozatot közöl, amelyben a
"szocializmusellenes erők" kifejezés szinte refrénként
ismétlődik a lengyel helyzettel kapcsolatban.
A munkások nem rettennek meg, kemények,
következetesek. Egy engedményt azonban tettek: nem "szabad"
szakszervezeteket alapíthatnak, hanem csak
"önigazgatásúakat". Persze, hiszen szerintük a
szocializmusban igazán szabad az ember, hát hogyan is néz ki,
hogy egy szervezet külön annak minősíti magát? Akkor a
többi nem szabad? No jó, egye fene, legyen az elvtársaknak!
1980. augusztus 30., Varsó
II. János Pál pápa lengyel
zarándokokat fogadott tegnap, akikkel együtt imádkozott
Lengyelországért. Levelet is írt nemrég Wyszynski
prímásnak, amelyben kifejezi reményét, hogy a püspöki kar,
a lengyel egyház, mint a múltban oly sokszor, ez alkalommal is
segítséget nyújt a nemzetnek a mindennapi kenyér, a
társadalmi igazságosság és a méltó élet elérésére
kifejtett igyekezetében. Csak úgy sugárzik a pápa soraiból:
álljatok a nemzet mellé, ne hagyjátok magára nemes
küzdelmében, tartsátok benne a lelket! Csodálkozom is, hogy a
komcsik nem sikoltoztak azonnal holmi szekularizációról,
egyházi reakciós elemekről, amelyek felelőtlenül
beavatkoznak a politikába. Sebaj, aligha mulasztják el, ha
kapnak egy kis levegőt.
Szczecinben ma már aláírták a kormány és
a sztrájkolók közötti megegyezést. Gdansk, ahová
időközben megérkezett a világhírű fimlrendező, Andrzej
Wajda is, üdvözli ugyan az aktust, de Walesa kitart amellett,
hogy a politikai foglyok szabadon bocsátása nélkül nincs
alku. A LEMP PB is hezitál még: vajon mi várható, ha
megadják magukat? A munkások diadala mennyire csorbíthatja a
párt tekintélyét? Ilyesmiken morfondíroznak, amikor már
mindenki látja, hogy meztelen a király.
A LEMP KB késő délután végre áldását
adja az egyezménytervezet szövegére. Jagielski mehet vissza a
tengerpartra aláírni.
Nem tudom, Gdanskban és egyáltalán, az
országban ezt hogyan fogadják majd. Végül is örömmel
kellene, hiszen sikerült a szörnyeteget alkura kényszeríteni.
Csak az a bibi, hogy a bolsik soha semmilyen egyezményt be nem
tartottak eddig pusztán azért, mert aláírták. Abban a
pillanatban, amint megszűntek a közvetlen kényszerítő
körülmények, mindig és azonnal a sutba vágták, fütyültek
rá. Magyarán: csak akkor lehet számolni azzal, hogy betartják
az ígéreteiket, ha folyamatosan nyomás alatt tartják őket.
Lehet ezt tenni, de baromi fárasztó. Amit ők is tudnak. Ezért
aztán igyekeznek nem tenni semmi érdemlegeset, mindenfélére
hivatkozva odázgatják majd el azt, amire kötelezték magukat,
jönnek az "objektív nehézségek" a megvalósításban, a
nemzet elfárad, s akkor szépen odacsapnak.
Adná az Úr, hogy most az egyszer végre ne
így legyen!
1980. augusztus 31., Varsó
Hát, megtörtént a lehetetlen!
Aláírták Gdanskban a megállapodást!
Istenem, de jó lehetett látni, hallani,
amint Jagielski a szépen, sorban felolvasott 21 pont
mindegyikére rávágta, hogy "elfogadom, aláírom"! A
végén meg is tette. Walesa is: hatalmas, giccses, de most
mégis felemelően jelképes, II. János Pál pápát ábrázoló
tollal kanyarítja oda nevét a dokumentum alá. Zeng a himnusz,
a szemek csillognak, a politikai foglyok szabadok, megvannak a
szabad szakszervezetek, készülhet az alapszabályuk, indulhat a
bejegyzési folyamat.
Az ország ünnepel, de mintha kissé el is
lenne szontyolodva, hogy eztán megint jönnek a szürke,
küzdelmes hétköznapok. Hiszen ha a párt be is tartja az
ígéreteit, amire semmi garancia, akkor sem változik egyik
pillanatról a másikra semmi. Most valóban különleges szerep
vár az egyházra: éltetni az emberekben a reményt. Mert hinni
nemcsak lehet, hanem kell is.
Te jó ég! Mi lesz ebből, ha lesz? Vajon
Moszkva le tud nyelni ilyesmit? Hiszen a dolog nem áll meg –
az erjedés átterjed(het) a többi – Miloszsal szólva –
rabul ejtett értelmű országra. S ha a rabtartók összefognak,
s ha a Nyugat megint kussol, akkor...
Erőnek erejével hessegetem el a sötét
gondolatokat. Csak azért is hinni fogok a sikerben! Aki
félelemmel száll ringbe, az már félig vesztett is. II. János
Pál intő szavait ismételgetem, azokból próbálok erőt
meríteni: "Ne féljetek! Ne féljetek itt, ezen a földön!"
A szerző 1976 és 1990
között Lengyelországban élt. Magántörténelemnek nevezett
személyes élményeit naplójegyzetek formájában rögzítette.