![]() |
Keresztes József
Rókavadászat
Fogytán volt a tüzelőfa. Még néhány
nap, és nem lesz mit a gyújtósra rakni. Hiába hogy
lövöldöznek, ki kell menni az erdőre gallyat szedni –
döntöttek vacsora előtt.
Mindnyájan ott ültek a konyhaasztal körül,
ki támlás faszéken, ki hokedlin, ahogy megszokták, az üres
tányér fölött, míg az öregasszony görbe, vastag harisnyás
lábával le-föl szaladgált közöttük és a sparhelt
között, s be nem álló szájjal hadarta a magáét, hol az
"öregre", hol a lányára lövellve haragvó tekintetét.
Ráncibálta a lábast a platnin, mindig oda, ahol melegebbnek
sejtette, és közben a szemét forgatva
Jézus-keresztfájázott, hogy sose melegszik meg ezen a lángon
a nyúl, az utolsó, amit vághattak; az öregasszony
zsémbelése többfelé vágott egyszerre.
Ez utóbbi megjegyzése a vőnek szólt, a
"naccságos úrnak", aki bányaszivattyús létére nem hoz
haza szenet a táskájában, "mer’ derogál neki", és
klecnit sem hoz, pedig "kitellene nekije az idejébül
fűrészölni"; csak hát "nem szokta a cigány a
szántást".
Azaz, a naccságos úr elszokott a munkától,
mert a lőmester apja úrifiút nevelt belőle... a
hadifogságban eltunyult, az oroszok embere lett, nagy
pártember, amikor hazajött... aztán "annak se vót jó,
aminek megtették, mer’ semmiember"... az ő lányának a
fél karja többet ér, mint ő egészben... "agronómus" a
lánya, és mégsem engedi dolgozni, mert féltékeny; keresni
meg nem keres annyit, hogy eltartsa... még szerencse, hogy a
lánya életrevaló, az öreg meg még bírja magát...
különben megnézhetnék magukat.
Mindezt jelentette – és még többet is –
az az egyszerű mondat, ami az öregasszony fröcsögő nyálú,
hiányos fogú ferde szájából gyilkosan kiröppent. – Jól
van, anyukám, mind megyünk, csak maga meg az uram nem –
mondta Boriska, a lánya, békítőleg; a nagy termetű, óriás
keblű nő jól időzített közbelépéseivel mindig
megállította az öregasszony zsémbelő támadását; óriás
méreteivel az apjára ütött, aki békésen üldögélt a
hokedlin, a tányérja fölött mélázva, s nem hallott az
egészből semmit, ami körülötte történik. – Ugye, apus,
maga is jön? – kérdezte a lánya. – Mi? – kérdezte az
öreg. – Maga is jön az erdőre fáért, ugye? – Ja, igen...
– Gyerekek, ti is. – Ez kérdés is volt meg kijelentés is,
egyszerre.
A lány, a férje lánya maga sietett elsőnek
válaszolni: – Igen – mondta. Nadrágos, fiús,
temperamentumos lány volt. Tizennégy éves, a pusztai, osztott
iskola esze, s réme a lánygyűlölő, környékbeli
surmókoknak. A vastag pulóver csak jelképesen ereszkedett meg
alig-melle fölött. Csípőjén látszott, hogy egyszer majd
nőiesen kiszélesedik, s keskeny vállán, hogy mindig keskeny
marad. Legörbülő szája sarka makacsságról árulkodott.
Szőke copfját megrázta, amikor igent mondott, mintha zavarná
a válaszadásban.
A fiú, aki a forradalom miatt
kényszerszünidejét töltötte otthon a gimnáziumi kollégium
helyett, csak vonakodva szólalt meg; nem szerette a közös
munkát, azt meg pláne nem, ha nógatták. Valamit csak
hümgetett az orra alatt, nem lehetett érteni, hogy mit. – Nem
muszáj kimenned, apukám – gügyögte neki az öregasszony.
– Már hogyne kéne, anyukám! – mondta a fiatalasszony. – A
Bertus is jön. Akkor a Dusánnak is jönnie kell. Nem lehet
közöttük különbséget tenni. Ugye, Dusán, te is jössz?!
– Persze hogy, mutter – mondta a fiú kelletlenül,
összehúzott szemét a tányérjára meresztve. – Jól van,
aranyom – gügyögte az öregasszony, s megrázta a lábast a
platnin a fülénél fogva, oda-vissza, ahogy a bográcsot
szokták, hogy a hús oda ne kapjon. – Csak szedjél fát a
nagyanyádnak! Tudtam én, hogy... – Jaj, nagymutter! –
húzta el a száját Dusán, félrebillentve a fejét, a szemét
is behunyva, fájdalmasan. – Haggyál mán! – Jól van,
aranyom, jól van! – békítgette az öregasszony
meghunyászkodva.
Az öregasszony fia, Dusán apja 1941-ben,
Újvidéken elesett egy csetnik puskagolyótól; a menye meghalt
szülésben, legalábbis így tudja a világ; valójában egy
angyalcsináló működése következményeként,
vérmérgezésben. Így ő – az öregasszony – lett Dusán
gyámja, lánya a keresztanyja. Az öregasszony elkapatta Dusánt
majomszeretetével. Dusán ügyes volt, ráállt a keze mindenre,
de csak azt csinálta, amihez kedve volt.
Most mintha a fogát húzták volna; de hát
enni szeretett, a nagyanyja jól főzött, csakhogy ahhoz fa
kell... ezért mondott Dusán végül igent a nagynénjének. –
Eriknek dolgozni kell menni – mondta a fiatalasszony, kimentve
a férjét, aki ezért hálásan pillantott rá, s bólintott.
– Éjjeles vagyok... – Korábban kell elindulnia, hogy
váltásra odaérjen – mondta a fiatalasszony, meglepően
elvékonyodott, kellemes hangon.
Bertuska mostohaanyjára pillantott, hogy hogy
jöhet ebből a vastag nyakból, erős állú, busa fejből a
megszokott érdes alt hang helyett ez a kellemkedő csilingelés
és az a gyöngyöző kacagás, amikor befejezi a mondatot... és
mintha az orrát is megszeleltetné, hallhatóan kitódul utána
tüdejéből a levegő; nagy arcát elönti a pír, óriási,
széles szája megnyílik, hogy megmutassa erős, hiánytalan
fogait. – Ugye, drágám? – Persze – mondta Bertuska
apja. S Bertuska most meg azon csodálkozott, miért süti le a
tekintetét az apja kisfiúsan mostohaanyja kutakodó, mohó
pillantásától a haja tövéig elpirulva, olyan halkan
nyösszentve ki az a "perszét", mintha félne, hogy ha
kimondja, leesik a földre az a szó, és eltörik, akár az
üveg. Bertuska most ismét a mostohájára pillantott, s
meglepődve látta, hogy annak hullámzó, óriási keble, mint a
kenyértészta, dagad, dagad, dagad, a mackófelső alatt alig
fér el. Mostohaanyja ellágyuló tekintettel simogatta apja
arcát. – Rápöffentek – mondta az öreg bizonytalanul,
vastag ujjaival a kiskabátja felső zsebében szivarvég után
kotorászva. – Jézus keresztfája, dehogy! – visította az
öregasszony. – Telefüstölné a konyhát. Meleg mán az
étel. – Jól van, no! – Az öreg megrántotta a vállát, s
békülékenyen magába süppedt.
A felmelegített nyúlpaprikás illata
betöltötte a konyhát. A család türelmetlenül várakozott. A
karéj kenyerek egy külön tányéron púpozódtak egymás
fölött. Kopott, levél- és virágmintás mélytányér volt
mindenki előtt. – Jó lesz az már, anyukám! – mondta a
fiatalasszony. Fölállt, ágaskodva levette a középső
gerendán az asztal fölött háromágú láncon lógó díszes
petróleumlámpa tejüveg cilinderét, a férje kezébe adta, a
köténye zsebéből gyufát vett elő, meggyújtotta a
lámpabelet, följebb csavarta a lángot, visszaillesztette a
rézkosárba a lámpaüveget. Barátságos világosság csorgott
végig a meszelt falon. Be volt ugyan vezetve a villany, de
átmeneti áramszünet volt a bányászok sztrájkja miatt.
Az öregasszony az asztal közepére
röpítette a forró öntöttvas lábast. – Oszd szét,
Boriska! – mondta a lányának.
A fiatalasszony először a férjének, aztán
magának szedett a lábasból, majd valamiért visszaadta az
anyjának az osztás jogát: az Dusán tányérjába rakta a
megmaradt legjobb húsokat; Bertuskának is ő szedett, abból,
ami maradt, sok szafttal, hogy azt majd a kenyérrel
kimártogatja a tányérból. Az öregnek már csak csontos
részek maradtak. Az öregasszony úgy rakta az öregje
tányérjába, mintha manna lenne, azzal, hogy nem kell már neki
annyi, és van azokon a csontokon még szopogatnivaló. Neki
magának elég a lábas alján maradt szaft, mondta a szemét
forgatva, egyenek csak, neki az az öröm, hogy ők esznek.
Szaggatott, lihegő hangon, fröcsögő nyállal beszélt, a
sparhelt mellől nézve őket. Aztán, később, az öreg kiment,
hogy befogja a lovat, és hogy végre "rápöffenthessen".
Még világos volt, de ez a világosság már a
habos felhők mögött lemenő nap szürke fénye volt. A
november eleji hideg, tiszta levegőben érezhető volt a már
megtöppedt avar fanyar illata. Hiába volt a korai vacsora, már
nem sokáig lehetett világosságra számítani. A kanyargós
földút döccenőiben majdnem elharapták a nyelvüket a
szekéren. Váratlanul jéghideg szél támadt. Távol, mintha
már sötétségbe borult volna a táj, ólomszürke felhők
ereszkedtek alá. Hófelhőket húzott le a saját súlyuk
alacsonyra. Hideg volt a levegő, és olyan sűrű, hogy ha meg
lehetne markolni, a földre ejtve összetörne... Két-három
vékonyabb-vastagabb pulóver is volt rajtuk a kinyúlt, bő
mackófelső alatt, és mélyen a fejükbe húzták a
svájcisapkát; munkásbakancs vagy gumicsizma volt a lábukon,
kapcával és vastag zoknival bélelve. A szél pirosra fújta az
arcukat, és könnyet csalt a szemükbe. Sűrűn törölgették
az orrukat. A ló patái keményen koppantak a dermedt, agyagos
földúton. Egy kicsit tartottak az erdőtől, mert azt
hallották, hogy azok vették be oda magukat, akik
kézigránátot akartak belevágni a függőaknában a kasba,
hogyha a bányászok nem szállnak ki belőle, kikényszerítve
az elhatározott országos sztrájkot. Pufajkások vették
körül az erdőt. Többször meghajtották már, de azok
mindig kisiklottak a gyűrűből. Egy ideje csönd van. A
pufajkások várnak. Azok néha lejönnek éjszaka vagy
hajnalban a puszta széli házakhoz. A pusztaiak azt mondják,
szalonnát, kenyeret, vizet kérnek tőlük. A pufajkások azt
mondják, azért tudják azok tartani még mindig magukat,
mert ők kevesen vannak, s azok kisiklanak őközöttük;
élelmet kényszerítenek ki fegyverrel a lakosságtól. Olyanok,
mint a rókák. Sötétben bujkálnak. Ki kell őket füstölni
az erdőből.
Az erdő szélén leugráltak a szekérről, a
bevágásnál, ahol bemennek majd, és ahol kihordják a
széltől letördelt vastag ágakat; nagyobb rakományért majd
csak akkor jönnek vissza, amikor a "buli" véget ér, és
szabadon járhatják az erdőt. Erre engedélyük volt az
erdésztől. Az öreg hordta magánál mindig a vejétől való,
túl nagy méretű s ezért neki használatra átadott
bányászruha legombolható felső zsebében. Máskor kisbaltát
is hoztak, és az öreg végigkopogtatta a lábon száradt
fákat, s ki is vágták a vékonyabbakat, amikkel még
elbírtak; most csak kötelet és hosszú nyelű csáklyát
hoztak magukkal a szekéren. A vizesnyolcassá tekert kötelet
Bertuska vette pártfogásba, a padlásról szalmalehúzásra
használt kőrisfa nyelű csáklyát Dusán dobta vállra.
Az öreg ment elöl. Nehézkesen, szuszogva,
óvatosan. A hideg ellenére is csak egy flaneling volt a
munkászubbony alatt rajta. Annyi engedményt tett a hidegnek,
hogy az ing és a zubbony felső gombját is begombolta a
nyakán. Őt követte, félig mögötte menve, Boriska, aztán
Bertuska és Dusán. A pufajkás a földből bújt elő. –
Álljanak meg! Hova mennek? – Csak amoda... az erdőre –
mondta az öreg komótosan, meg se rezzenve – fáér’. – A
pusztán lakunk – lépett előrébb a fiatalasszony, s nagy
melle le-föl hullámzott, ahogy izgatottan kapkodva a levegőt
beszélt, valamiféle kényszernek engedelmeskedve; mintha attól
félt volna, hogy ha nem siet az apja segítségére,
visszafordítják őket. – Elfogyott a tüzelőnk. Holnap már
begyújtani se tudunk. Engedélyünk van az erdésztől. Mutassa
meg, apus!... – A pufajkás egy intéssel jelezte, hogy nem
érdekli az engedély. – Miért nem szedtek előbb? Amikor még
nem voltunk itt. – Akkor még volt elég – mondta Boriska.
– Harmadik hete nem tudunk kijönni az erdőre. – Ez az
ellenforradalmárok miatt van. Lepuffantanák magukat. – A
fiatalasszony már az első mondat után közbevágott: –
Minket nem. – A pufajkás végigmondta a második mondatot, s
úgy kérdezte: – Voltak már maguknál? – Nem. – Ismerik
Hajagosékat? – Ott laknak a Gatyás-domb alatt. – Nem sokkal
odébb, mellettük. De ezt a fiatalasszony nem mondta. – Azokat
megtámadták. Kirabolták őket. Hajagost a géppisztoly
tusával leütötték. A feleségét megerőszakolták. – Csak
lánya van – szaladt ki Bertuska száján. – A bolond Elli.
– Elli harmincéves. Trampli. Hasig ér a melle. Egy hatéves
gyerek szintjén van az esze. Szereti a férfiakat. –
Megerőszakolták – mondta a pufajkás. Dusán kifújta az
orrát, csak a fejét billentve kicsit oldalra, a szabad keze
hüvelykujját nyomva az orrcimpájához. – Nem köll azt
megerőszakolni – mondta, csak úgy, maga elé. – Hogy?! –
A hang fenyegetően metszővé vált, és egy alaktalan vörös
folt tűnt fel az állánál, oldalt, ami lefolyt a nyakára a
füle tövénél. Olyan volt, mintha leforrázta volna magát
valamikor. Megnyúlt arcán látszott, hogy – ahogy mondják
– nem szereti, ha a bolha köhög. – Csak úgy – mondta
Dusán férfias megvetéssel. – Az Elli az egy kurva. – A
fiatalasszony, végzett agronómusként, fölismerte az ekcémát
a pufajkás férfi nyakán. Felkacagott Dusán gyerekes
kijelentésén a bolond Ellit illetően, és mintha a pufajkás
arcán is átfutott volna valami visszafogott mosoly. – Engedjen
tovább bennünket – mondta az öreg előrehajolva, próbálva
megérinteni a pufajkás vállát, de mégsem ért hozzá. –
Ismerjük az erdőt. Mindjárt sötét, de mi azért látunk. –
És ha magukba lőnek? Akár a mieink is. Kié lesz a
felelősség? – Tudunk mi vigyázni magunkra – mondta a
fiatalasszony. – És ha "azok"?... – Azok nem
itt vannak. – Az öreg csendes, nyugodt hangja, mint a mormoló
víz, nyugtatólag hatott. – Hát hol vannak? – Itt biztosan
nem, ahol maguk... nagy az erdő. – Ha maguk, akik ismerik az
erdőt, segítenének nekünk, kifüstölnénk őket. – Hát a
kezükben a fegyver. – Holnap meghajtjuk őket. Egyszer és
mindenkorra. – Mehetünk akkor fát szedni? Most.
A pufajkás nem válaszolt. Nézte egy ideig az
öreg szemét, az indulat egész skáláját villantva rá és
játszva el tekintetével és arcával, egész, visszafojtott
energiával teli testtartásával. Megfordult, füttyentett a
kivágás mélye felé. Fény villant. Talán gyufa. Talán
zseblámpa. A pufajkás felemelte, kicsit kitartotta, majd
hirtelen leengedte a kezét, és visszafordult feléjük. –
Mehetnek. Egy órát kapnak rá. – Az elég – mondta az
öreg. A pufajkás félreállt előlük. – Én baka voltam az
első háborúban – mondta az öreg kicsit később. –
Tudjuk, apuka – mondta a fiatalasszony. – Tudom, milyen a
bakatiszt. Ez nem az. – Hát? – Másféle. – Partizán –
mondta Dusán. – Tisztára, mint a filmekben. – A filmeken,
ott lehet – mondta az öreg csendesen. Kerülgette a
hófoltokat. Nem sokkal előbb hózápor lehetett errefelé, mert
a gyalogút mélyedéseiben megmaradt, amit nem fújt el a szél.
Rövid fütty hallatszott valahonnan a hátuk mögül, magasból.
– Mi ez, madár, nagyfater? – nézett vissza a válla
fölött Dusán. – Ilyen madár nincsen. Ez olyasféle, mint
aki az imént volt. Nem lát semmit a fáról, hiába bújt oda.
Jeleznek egymásnak. Jelzi, hogy elmentünk mellette. Fölfele is
nézzetek, úgy jobban látni, ha valamelyik fán letört ág
lóg.
A szürkén derengő ég, foltokban, áttört
az összehajló fák tar gallyai között. Dusán hirtelen
nyekkenve a földre zuhant, elhajítva a csáklyát. Káromkodva
tápászkodott föl, a havat rugdosva, amibe belelépett, és
elcsúszott rajta. Újra vállra vette a csáklyát. – A lábad
elé is nézz – mondta az öreg. – A nyiladék fölött
világosabb az ég. Az mutatja az irányt. A talpaddal érezd,
hol kemény az út. Akkor rajta vagy. – Maga tudja, hol vannak?
– A fiatalasszony hangja fojtott volt. Az öreg várt egy
ideig. – Nagy az erdő – mondta aztán. – Fülesbagoly van
a közelben...
Látták a lövöldözést, amikor a
pufajkások szinte kaszálták a fákról a gallyakat
dobtárasukkal. Azok, akik előlük rohantak a kerítetlen
kertek gyümölcsfái között, sapka nélkül, kiskabátban,
egy-egy lövéssel, rövid sorozattal, spórolósan
válaszolgattak, mielőtt behátráltak a letöretlenül maradt
téeszkukoricásba. A pufajkások golyózáporában néha
vörösen izzó nyomjelző lövedék húzott ívet, vad erővel
csapódva összevissza a fák vastag ágai között. A kora
alkonyatban a résnyire félrevont, schuss-drótra fűzött
konyhai függöny mögül nézték végig a gyilkos
lövöldözést. Se legeltetni, sem fát gyűjteni nem mehettek
ki azóta; a kirakott hurkokat nem tudják megnézni, hogy
fogott-e nyulat. Ez is hozzátartozott a szabad élethez: ez a
tilos és mégis édes, bocsánatos bűn, amit az erdész elnéz
nekik, amíg nem viszik túlzásba, amíg csak a
szükségletüket enyhítik vele. Volt egy ki nem mondott,
érzett határ, amit nem léptek át, ameddig elmehettek: és
ezt, mint ami jár, a pusztai ember jussának érezve,
becsületcsorbítás nélkül el is vették.
Az ősöreg Telefunkent sötétben és
végtelenül lehalkítva, a fejüket összedugva hallgatták a
tilos sávon, mintha a vályogfalra tapasztott füllel
ellenőriznék őket, kívülről. Az idegent a kutya úgyis
megugatná. És mégis... A félelmet saját maguk keltették
önmagukban, azzal, hogy féltek.
Az Európát bejáró kísértet láncait
otthagyta azokon a népeken, ahová betette a lábát; a
bányaszivattyússá lett egykori gazdatiszt igazat adott
azoknak, akik munkástanácsokat alakítva átvették a bányák
igazgatását. A bányát nem kirabolni, hanem művelni kell.
Lőmester apja gyakran kesergett azon a barmoláson, amit a
"széncsaták" csináltak a bányával. A bányászok
éhségükben összeestek a szénfal mellett. Hogy a szemüket
bekössék, kitalálták nekik, hogy ők a széncsaták hősei...
ahelyett hogy megfizették volna; hogy ne jutalomként kapták
volna a disznót, a fürdőkádat, a mosógépet – és minden
mást, ami kell a normális élethez –, hanem a pénzükért.
Már nem az "átnevelt" vakság és gőg beszélt belőle
vitéz apósával szemben; már jóval korábban meghasonlott ő
egykori énjével, de sokáig önmagának sem vallotta be. Pedig
a termésbecslői munkából is azért szállt ki (itatták a
parasztok, és ő elfogadta, ivott, mert nem bírta a
feszültséget, csalódott és elkeseredett ember volt már
akkor; egyszer, részegen, elesett egy dűlőúton a
motorkerékpárral, és eltörte a kulcscsontját), mert látta,
hogy a jelentéseit használják föl, hogy az egyéni
gazdákból többet préseljenek ki, mint amennyit a saját
családja megkárosítása nélkül be tud szolgáltatni az
államnak. A szakszervezeti ÜB-titkárságot ugyanilyen
kiábrándultan adta fel, és ment le a bányába: a
szivattyúkamra falát ropogtatta a föld- és víznyomás; nagy
darabokban mállott le a főtéből a beton idomkő, és
placcsant szét a szivattyún vagy a villanymotoron. Rettegett,
és a rettegés miatt újra csak ivott. Kitartott, mert nem akart
találkozni a rendszer régi embereivel. Oda le, a mélybe, nem
mernének utánanyúlni amúgy sem.
A rádióban már ellenforradalomról
beszéltek; a pufajkások huligánoknak nevezték az elűzött
sztrájkőröket; ez sem volt igaz; a tűz- és vízőrt, a
szivattyúst leengedték a bányába: ők is tudták, hogy a
bányának élnie kell. Csak a sztrájktörőket riasztották el.
Lám, ő is lejárt a bányába, akkor is, és a haja szála sem
görbült.
Az invázió Románia felől megpecsételte a
fegyveres ellenállás sorsát. Annyira volt katona, és
beleszagolt annyira a politikába, hogy ezt tudja. Reggel, amikor
az éjszakás műszakból hazafelé jött a bányából, már
látta az orosz katonai teherautókkal érkező pufajkás
erősítést. Még akkor reggel meghajtották az erdőt. Első
álmából ébresztették, hogy érte jöttek. A Hajagost
küldték át a tanítólakból, hogy oda kell átmennie, a
jegyzőkönyvet aláírni. – Miféle jegyzőkönyvet?! –
kérdezte, bódultan az álomtól. – Hát a pufajkásokét –
mondta halkan, gyorsan a felesége. Mackóruha volt rajta, s
felül még egy bekecs is, amit a nagy melle miatt nem is
próbált meg begombolni. – Nem írok alá semmit – csuklott
el Erik hangja idegességében. – Gyere, apukám, muszáj! –
kérlelte a felesége, és leült az ágy szélére.
Megérintette a férje vállát a dunna fölött. – Minden
családból a férjnek vagy a feleségnek be kell menni
hozzájuk. – Erik felmordult. Lerántotta magáról a dunnát,
és két lábbal, a fenekén elfordulva, a földpadlóra ugrott.
Pizsamára rángatta magára az utcai ruhát. Az inget a
nadrágjába gyömködte. Dobtáras géppisztolyos pufajkások
lézengtek az út mentén és a tanítólakban is. Az
előszobában, az ablak alatt, tömzsi Makszim géppuska állt.
Pálinkaszag úszott a levegőben. Cigarettázgattak,
ráérősen.
Egy alacsony, fél arcán vörös égésfoltos
ember ült a nappaliban az íróasztal mögött. Előtte
papírok. Azok között keresgélt valamit. – Neve? – Erik
megmondta. A foltos arcú fölnézett. – Ismerem magát a
bányából – mondta. – Én is... – Erik ismerte a bánya
párttitkárát látásból. A vörös foltos arcáról könnyű
volt megjegyezni. A szivattyúsokat a Vízemelés telepítette,
ők nem a bánya állományához tartoztak. A párttitkár
függetlenített vezető volt: néha leszaladt a bányába,
bekukkantott a kamrafejtésekbe; leginkább azonban egyik
irodából a másikba nyitott be, totómeccsekről vitatkozva
mindenütt, nagy hangon. – Jöjjön velem! – mondta Eriknek.
Előrement, Erik követte. Bementek az udvarról a kazánházba.
A pufajkás a vasajtó mellett elfordított egy kapcsolót. A
girbegurba vezeték végén lógó csupasz villanykörte
fényében a férfi meglátta a cementpadlón a három, egymás
mellé fektetett embert. Alvadt vér szaga csapta meg az orrát;
az arcukra még sokáig fog emlékezni: mindegyikre rádermedt a
halál előtti fájdalom. Ott kapták el őket, ahol a második
világháborús német ágyúállások és géppuskafészkek
voltak az erdőben; ruházatuk golyó szaggatta, véres
foszlányai émelyítő látványt nyújtottak – még neki is,
aki pedig látott egyet s mást Sztarij Oszkolnál, 1943-ban,
amikor az erdőből rájuk zúdulva lerohanták őket sítalpas,
fehér álcaruhás szibériai katonák, akik folyamatosan
tüzeltek, s dobtáras géppisztolyuk torkolattüze kísérteties
fényében mintha elmozdultak volna a fák is.
A dermedt, fagyos vér most kezdett kiengedni a
széltől védett kazánház langyos légterében, édeskés
szagot árasztva, és a halottak ruházata mélyéről valami
más, igen, bélsárszag is belekeveredett,
eltéveszthetetlenül. Erik majdnem elájult. A pufajkás látta,
hogy a férfi elsápad. – Ismeri őket? – kérdezte. – Nem.
– Ezek terrorizálták a környéket. Két jó elvtársunkat
megölték a mai tűzharcban. Aszszony, gyerek maradt utánuk...
Ki fogja felnevelni, eltartani őket: te vagy én?!
– Erik csak félig figyelt oda. – Én nem – mondta. – Én
éjjeles vagyok. – A pufajkás megdermedt egy pillanatra. – Basszon
meg téged az Isten! – Alig bírta visszatartani a
vigyorgását. – Menjünk vissza. – Visszamentek a nappaliba,
a férfi elé tett egy néhány soros gépelt lapot, amit a
tanítónő íróasztalának egyik sarkára félretolt öreg,
fekete Remingtonján írhattak. A töltőtollat a papírra
koppantotta: – Írd ezt alá, aztán elmehetsz aludni. – Erik
nem nyúlt a töltőtollért. – A lányod jövőre tovább akar
tanulni, igaz? – Erik megrémült. Honnan tudják?! Csak a
Hajagostól tudhatják. A pufajkás barátságosan Erik vállára
tette a kezét. – Írd alá, és elmehetsz aludni... a lányod felől
pedig ne aggódj – tette hozzá. – Erik még most sem nyúlt
a töltőtollért. A pufajkás lecsavarta a kupakot, úgy
kínálta oda neki a töltőtollat. – Írd alá – mondta, s a
hangja szinte csöpögött a barátságosságtól. –
Toborzottak ezek mind – mondta tovább. – Egy se rendes
ember. Nem szerettek ezek dolgozni. Az ilyenek csinálták az
ellenforradalmat. – Hangot váltott. – A többiek már
aláírták... Tudjuk, hogy az öreg ennivalót adott nekik...
Fegyverrel kényszerítették, no... Ez nem bűnpártolás; ha mi
mondjuk.
Erik a tollért nyúlt. Maga felé fordította
a papírt: tette, mintha olvasná, de nem is látta a gépelt
szöveget. – Írja alá! – A hang sürgető, parancsoló
lett, mintha a gazdája elveszítette volna a türelmét. Erik
látta a szeme sarkából, hogy a pufajkás feléje akart lépni,
talán önkéntelenül, idegességében: a mozdulattól a
kigombolt pufajkakabát fél szárnya beleakadt az íróasztal
sarkába, felfedve alatta a sárga, libacombforma
pisztolytáskát. Ezeknek már úgyis mindegy, gondolta
Erik. Olvashatatlanul írja alá. Senki nem tudja majd
kisilabizálni. Védekező önreflexe – mintha saját
lábnyomait törölné el a porban söprűvel – azt súgta
neki, hogy ez az egész úgysem érvényes. – Hova írjak? –
kérdezte. A pufajkás a megfelelő helyre bökött.
Erik látása lassan kitisztult, míg a nevét
olvashatatlanul a szaggatott vonal fölé firkantotta. Tekintete
a nevébe ütközött alatta. Az öreg Remington eltömődött
betűi mintha sziklába vésve néztek volna vissza rá. Nem ért
semmit az ő ravaszkodása. Ezek ravaszabbak nála. A sav
fölszaladt a nyelőcsövén összerándult gyomrából a
torkába. Menekült. Ágak, tüskék csapódtak a szemébe a
gyalogúton...
Pedig csak a könny dermedt a bőrére, ahogy a
metsző szél az arcát karmolászta.