Kalász Márton

Más öröm

"Eléhallunk a gondolatainknak" – ha elfogadom,
máig még? Vagy évtizedeken át
bennünk s köztünk se kikezdhetetlen nonszensz  (más mai
szemmel nézve): barátság – szemernyi gyanakvás,
ránk, túlnövő derűnkre? Gyanú akkor létünkre s a ránk váltó
                                véletlenekre. Távol
közben, leszámítva a későbbi találkozást,
tudva, odafönt északon, ahol, úgy sejthettem, nem kívánt lenni
                                mégse – másutt
élni ugyan (reflex fordítja): lenni bárhol, élni épp amúgy se.
S ha még választhatnánk ("köztetek, Berlinben"): Sarah, mások is,
                                M.-mel ismét kimozdíthatatlan onnan – ti is?
Ez az ország, versnek se ütve gépbe, lehet szóhalmaz. Valami
                                mélyről, önkéntelen
megtörő mentegetőzés, sajgás – csak véletlen hírre: hírünk kérdhetik,
sejtik hogylétem itt. De kétkedünk manapság; gyanakvón azt kérdjük-e –
ha még kétkednénk: igen. Nézzek régi levélen szálkás kézírásunkkal
                                hajdani érveket,
találkozásról volt szó, verseinkről. Szorongva az örömöt szépítsem
                                érvünkben hirtelen.