Don Juan énekei

GOLIARD-DALOK

 

A test énekei

[1]
Csapda minden szó: póz a
            tettnek, nem több ennél.
Csak hangzásban él, bevált
            szerep szerint eszmél,
rabja a mért időnek,
            éltetője rest vér,
s nem tudja még, hogy nincs szebb
            értelem a testnél.

[2]
Izzás izzást hord magán,
            fülembe így vetül
a kongó szó a fojtott,
            vad szenvedély mögül,
illatát nem hozza más
            gondolat itt belül
vissza, csak a szférák
            zenéjével az űr.

[3]
S hogy tavasz van, kit éltet
            az éneklő madár?
Mit átélek, az nekem
            az egyetlen morál,
a sajátom. Lehetne
            ez élvezet akár,
ha nem volna mindenhez
            az életem az ár.

[4]
Te tájat látsz, én a test
            hullámait lesem,
megismerés vezet, mit
            magába vonz a szem,
birtokolni, mi nem lesz
            sohase más, hiszen
egy változat bennem az
            igen, benne a nem.

[5]
Hanyatt, hason fekszik a
            hegy, érdekel? Az út
hozzá követ, s végtelen
            mélyű, akár a múlt.
Mellein ott a világ, s
            a kicsiben kigyúlt
égi fény a tomporán
            ragyog be kék azúrt.

[6]
Úgy nézni, hogy teljesen
            beszívja őt agyam,
megragadni szívének
            véletlenét, ha van,
érzékein, köldökén
            átláttatni olyan,
mint tükrének tükreként
            bámulni meg magam.

[7]
Amíg kitart életem,
            kalandozom vakon,
az én terem az idő,
            időzik egy hason,
combja résén virrad ki
            reggelenként napom:
ezt gondolom. Miközben
            a pusztulást: tudom.

[8]
Benne lenni, ameddig
            a lélegzet remeg,
fulladozva merengni
            az áldozat felett,
ki én vagyok, s kit végül
            a másikban lelek,
mindig hozzám hasonlít,
            nézheti, hogy mi lett.

[9]
Csak remegj, ész! Izgalom
            már nem lehet nagyobb,
irgalom sincs, annyi az
            óriásra nőtt titok,
és egyre nő körötte,
            mellette úgy vagyok,
mint régóta üszkülő,
            húsába forrt halott.

[10]
Nedveivel tisztítom
            le arcomat: sebét.
Rám teríti szerelmét,
            a szerelmünk felét
a mozdulat: fordítja
            így önmagát a lét:
ketten vagyunk, s kettőnkül
            kettéhasadt az ég.

 

A szenvedély énekei

[11]
A testemből élhetek,
            ennyi az én hazám,
szűkös börtön, sóvárog
            a másik test után,
nem léphet be magáig
            soha a hús falán.
Győzni lenne jó, a test
            csak rombolást kiván.

[12]
Nincs középút. Isten vagy
            idő: ki mit vezet?
Szenvedélyén át kinek
            ki nyújthat majd kezet?
Nagy kérdés ez, hiszen ha
            választanom lehet,
nem Isten lesz, helyébe
            pusztán időt lelek.

[13]
Szívem száraz, így izzik,
            a semmiben dobog,
szám szerint vesz mindent,
            mi másnak szent dolog,
neki élet, valóság:
            az nekem mind kopott
nyűg, rossz szokás vagy kaland,
            mit másoktól lopott.

[14]
Eredményes akartam
            lenni mindig, merész
hódító, kit két dolog
            tüzel csupán, az ész
álma, tudat varázsa,
            ki hódítást lenéz,
s nagyon szabad, ha testen
            túl lévő test igéz.

[15]
Szeretkezés és halál:
            a körforgás örök.
Hajt előre, egyszer ez,
            másszor amaz a több.
Nincs egyensúly soha, csak
            a naptárlap pörög,
hol lesz holnap szerelmem,
            kihez időm ma köt?

[16]
Egész lényem szerethet,
            folytonosan, ha én
ekképp döntök, s miért ne?
            Mindegyik szép, szegény,
akit vétlen alkalom
            rosszkedve hord elém,
s hogy megválthat magamtól:
            már arra sincs remény.

[17]
Mit reméljek? Helyzetem
            végérvényes, adott.
Így kell élnem halálig,
            bármit is mond az ott:
kósza, nevem viselő,
            kinek e sors jutott,
mégse lesz más soha, csak
            az, ki végül: vagyok.

[18]
Határokat én szabok,
            mivel engem sodor
ezerfelé egyedül
            a rám szabott pokol,
én szóródom védtelen,
            én, a hát és az orr:
a színe és visszája,
            Janus-arcú szobor.

[19]
Úrrá lenni gyötrető,
            örök csömör felett,
hogy naponta éljem, mit
            rám bíztak az egek,
míg kívánok, s szerelmem
            új tárgyára lelek,
szívemben a vágy őrzi
            a hamvadó tüzet.

[20]
Szenvedély nincs harc nélkül,
            és győztes sincs soha,
át a gáton özönlik
            a vesztesek sora.
Szerelmünk úgy örök, mint
            halálunk egy oka,
életünk más, fesztelen
            felégető csoda.