Zalán Tibor
Papírváros
Egy lassúdad regény újabb fejezete
Azt már nem, hogyan jutott le
hogyan, le, oda
A lejutás kifejezés természetesen nem a lebuj
fizikai megközelítésének a módozatára vonatkozik, sokkal inkább az életformát
célozza meg, és mégis, mindez abban az időben történt, amikor végre olyan anyagi
helyzetbe került, amikor szinte mindent megengedhetett volna magának,
amit addig nem, történetesen a legdrágább kurváktól a legelegánsabb éttermekig,
történetesen, sőt együtt a kettőt, a legnagyobb pesti nőket vihette volna a
legelegánsabb budai vendéglőkbe, sőt előre, szállodai szobákba kérhette volna
ezeket a legdrágább madarakat, és a legdrágább ételeket szolgálták volna fel
körítésül hozzájuk, na persze, megtette ezt is néhanap, megtette régebben, és
keserű volt tőle a szája íze, nem, szó sem volt itt az ilyenkor elvárható
demokratikus érzelmekről, a tömegben élők helyzetét és főleg véleményét ő
magasról szarta le, egyszerűen nem szerette az emberszagot, sőt, kimondottan
undorodott az emberszagtól, mert azt emberektől, emberekből származónak
tartotta, sajátlagos emberi terméknek összefoglalólag, történt például, hogy egy
zseniálisnak tetsző színházi előadásról – volt persze a díszletek
tervezéséhez némi köze, különben miért megy az ember színházba, ha nem önmagát
viszontlátni – azért kellett kijönnie, mert a mellette ülők valamelyike
levedzett, vagy a híres rendező, vagy az akkor még éppen csak fölfelé kapaszkodó
jelmeztervező, ezt így mondta később, olyan sűrű, olyan ásványi szaga volt annak
a valamelyik embernek, vagy éppen olyan emberszaga annak az ásványnak, hogy
nyilván már nem légneműen áradt a szag, hanem szétfolyt, és elárasztotta a
termet, emelkedett, és fuldoklásra kényszerítette a közelben ülőket, és neki
talán túl alacsonyan volt a feje, menekült a szag és az ember elől, üres tereket
akart, és az üres terek hatalmas levegőmennyiségével tölteni meg a tüdejét,
kétségbeesetten ugrott fel, bukdácsolt át a méltatlankodó szakmai és kritikusi
térdeken, a büfébe tántorgott, ahol pár perccel később a falhoz vágott egy
ásványvízzel töltött poharat, amit sör helyett lökött elé a túlfestett, ráncos
kis öregasszony, na ne izélj már, baszd meg, én nem szeretem a balhét, morgott a
valaha jobb időket megélt aszott teremtés, miután előkandikált háttéri
kötögetéséből a pohárrobbanás hangjára, felidegesíteni azért nem hagyta magát az
elé táruló látványtól – jelesen egy poharát a falhoz vágó megvadult
nézőpolgár –, na, húzódj ide a sarokba, megkapod a sörödet, ha annyira
odavagy érte, tudod jól, hogy előadás alatt nem lehet szeszt forgalmaznunk, na,
fogd és idd, azután húzz el a picsába, fiacskám, ne nonkonformizáld ezt a
kellemes színházi atmoszférát, és tényleg elébe nyomott egy üveg jéghideg sört,
hát így, létformájává mégsem vált a drága és választékos élet, mint látható,
lépten-nyomon felugatott benne a prolimadár, így hívta magát, vagy talán csak az
attitűdöt azokban a ritka percekben, amikor szeretetben volt önmagával, na,
az a valaki, aki nem is igazán proli, csak elhanyagolt létállapot-termék,
inkább csak palimadár, azt a látszatot keltve, mintha valami magasabb
erkölcsiség itatná át a döntést, a döntést, hogy nem enged gyökereket a felső
tízezer eljegyezte világban, nos, ő éppen ebben az időben, a csúcs közelében, az
ő nagyonközelükben érzett leküzdhetetlen vágyat arra, hogy a szomszédban üzemelő
Két Korsóba leszokjon, mert a Két Korsó oly mértékben volt koszos és
elhanyagolt, hogy már-már kéjes borzongás fogta el, amikor először belépett,
majd később is, valahányszor, és kért egy korsó sört – az első kettőből
kérte az egyiket, akkor még rapszodikusan, a maga kedvére, nem szükségből,
passzióból csupán
ヘ ヘ ヘ
A havas eső lágyan lengedezett az ablakból kiszűrődő savanykás fényben, és hosszú, zsíros fing tekergőzött a Két Korsó söntéspultja fölött, szerfölött rossz emésztésről, leginkább gyümölcs és tömény ital, pálinka, legfeljebb vodka keveredéséről árulkodott, hatalmas és feldolgozhatatlan élmény volt a kocsma ilyen fokú elgázosítása, mert szimatolva felvetették rózsaszín orrlyukukat még a törzsvendégek is, pedig az öreg patkányok már hozzászoktak az évek során az összes hasonló megpróbáltatáshoz, most mégis gyanakodva méregették egymást, még nem fogalmazódott meg, de már körvonalazódott a bennük derengő gyanú, hogy valakit irgalmatlanul pofán vágnak, egyszóval állt a levegő, és a levegőben az elviselhetetlen szagú szellentmény, amikor belépett, belépett, és a kabátjáról lerázta a havat, úgy képzelte el, hogy a kabátját elborította a hó, pedig csak néhány elolvadt pihenyom pettyezte a zöld szövetet, ezért inkább őrültnek vagy még inkább rühesnek tűnhetett fel a helybeliek szemében, komótosan lerázta a nem létező havat, lassított mozdulatokkal a pulthoz lépett, úgy tűnt, lábujjhegyen jár, mert cipőtalpa nem hagyott koppanásokat maga után, arcán nem látszódott a joggal elvárható meglepődés, úgy ment, mint aki véletlenül sem érzékeli, hogy az orrát iszonyatosan csavarja a hatalmas fingszag, a pult fölött odahajolt a nagy mellű csaposasszonyhoz, egészen közel hozzá, hogy érezze az asszony nehéz verejtékszagát, már majdnem befészkelte orrát a két rettenetes emlő közötti csatakos völgybe, a nő pedig rémülettel vegyes szédülettel tűrte a nem mindennapos közeledést, így maradtak egy darabig, fényképezkedésnyi ideig talán, majd enyhe mosollyal a bajusza alatt azt dörmögte, suttogta, lehelte a mellek közé, hogy mindösszesen egy jéghideg korsó sört akar, egy korsót az olcsóbbikból, ami kőbányai világost jelenthetett, majd derűsen visszahúzódott, az asszony rázott egyet nem mindennapos felsőtestén, arcán alábbhagyott a pirosság, már csak az ezüstösen alágördülő verejtékcseppek árulkodtak iménti fölhevüléséről, a férfi állát most a pult hideg bádoglemezén támasztotta meg, a szentségit, de fingszag van itt, asszonyom, pedig ma hullócsillagos az ég, légüres térben beszélt, senkit sem szólítva meg, anélkül szólalt meg, hogy körülnézett volna, és az álló levegő ettől a pillanattól még inkább megállt, mert innentől irányt kapott az általános elégedetlenség a rettenetes bűz miatt, néhányan már emelkedtek is, hogy beverjék az ismeretlen tolakodó pofáját, de bizonytalanság is lehetett bennük, mert egymásra pislogtak, a másikat várták, az első pofon senkinek nem akaródzott, csak az első pofon hiányzott, a többi azután már megszámlálhatatlanul következett volna abból az elsőből, az idegen férfi pedig, kihasználva a többiek elbizonytalanodását, váratlanul megfordult, és angyali mosollyal a következő szózatot intézte a kocsma népes vendégseregéhez:
Barátaim, ami elő van írva számunkra a sors könyvében, azon változtatni vajmi kevés lehetőségünk van, mi több, erőnk meg egyáltalán nincs. Imigyen, bele kell törődnünk abba, ami számunkra rendeltetett, jelesen, hogy itt rettenetes fingszagot okozott valamely megtévelyedett kartársunk. E bűz megállítására, megfékezésére, enyhítésére avagy megsemmisítésére nincs földi fölhatalmazottságunk. E fingszag itt fog terjengeni mindaddig, amíg rá nem lelünk az okra, ami miatt e penetrancia megjelent, és életünket innentől kezdve tönkretenni látszik, s kellő alázattal és gondossággal a nyilvánvalóan elkövetett hibát ki nem javítjuk. Mivel sorsszerűnek látszik e rettenetes bűzcsík megjelenése, ahogyan az üstökösök is meghatározott ezredévente jelennek meg égboltozatunkon, nem definiálhatjuk senki aszociális tevékenységének végtermékeként, így az őt kieresztő társunk felmentődik a kollektívában elkövetett rusnyálkodás vétsége alól.
A szózat elzengése után visszafordult a pulthoz, minden
további magyarázat nélkül kortyolgatta a sörét, hátát mutatva az elképedt
embereknek, akik mégsem verhették le hátulról a szemétkedő alakot, a kocsmai
etikett az ilyesmit ugyanis a legszigorúbban tiltja, a hátulról leverést, s az
igazat megvallva, minden kétséget kizáróan rendelkezett a szónokok és látnokok
karizmájával, összevissza beszélt ugyan, de amit mondott, abban számukra nem
megláthatóan, de mindenképpen érezhetőn rendszer húzódott meg, gondolatmenet
véres vonalát vélték fölfedezni, és abban is bizonyosak lehettek, hogy a szíve
is a helyén van, kocsmában ugyanis nem szoktak hátat fordítani a frissen
érkezettek az őslakosoknak, ráadásul úgy, hogy előtte összevissza pofáznak, mert
itt pofonok még vétlenség esetén is könnyen csattannak el, összesen azzal a
tancélzattal, hogy a dolgok és a szerepek pontosan a helyükre kerüljenek
a megzavarodott csaposasszony pedig
a megzavarodott csaposasszony pedig már a második korsó sört tolta meggypiros képpel, hullámzó keblekkel a vendége elé, s ez is gondolkodóba ejtette a hely töltelékeit, mitől jött zavarba az asszonka, aki pedig már hallott egyet s mást csapbéli
tevékenysége során, sőt, még cifrábbakat is, ahogy az sem volt titok az állandó
vendégek között, hogy némely alkalmakkor, s hogy ezek az alkalmak mikor és miért
következtek el, megint nem tudta senki, az asszonka, aki magánosan pergette
otthon a naptára lapjait, arra is hajlandó volt, hogy a tehetősebb vagy
csinosabb vendégekkel zárás után elinduljon szerény, ám annál ígéretesebb
hajléka felé, ott folytatni az elszaladt idő miatt félbemaradt beszélgetést, az
asszonka pedig oda-odapislantott a jött emberre, nem találta szépnek, csúnyának
se nagyon, setétes haja őszbe vegyült már, arca kissé széles, de nem bántóan
bumfordi, szája fölött bánatos, lefelé csorgó bajuszt hordott, képe borostás és
színében kissé beteges, sok napot az idén se láthatott ez a kép, szemei, melyek
most is a két melle közötti titokzatos, kék völgybe lecsorduló ezüst
verejtékcsíkot figyelték, élénkek, de gunyorosak, az ilyen szemektől félni kell,
mert egészen biztosan gonosz emberéi, s ami külön megragadta már a belépésekor,
szemöldökének találkozásánál mély ránc húzódott meg, azt a látszatot keltve,
hogy tulajdonosa folyamatosan haragszik valakire, még akkor is, ha szája
mosolyra rándul, termetre amúgy nem volt hitvány, de nem is tehetős, olyan
méretes, már amit a bő, nadrágon kívül vetett fehér paraszting engedni láttatott
belőle, és az asszonka, aki már nagyon-nagyon régen nem élte át azt az érzést,
hogy az ő verejtékszagáért valaki belehajol a mellébe, immár végképp nem tudta,
hányadán álljon ezzel az emberrel, csak annyi fogalmazódott meg benne, hogy el
kéne mennie innen, mert ha marad, hosszú életet nem jósolhat neki senki,
parázslik körülötte, mögötte a kocsma, s maradás esetén még akkor jár a
legjobban, ha agyonverik, mert ahogyan a felhevült bikák az asztaloktól feléje
néznek, élve maradva többszörös nyomorékként tengetheti le hátralévő napjait,
mert hogy kezét-lábát kitörik, az már bizonyosnak látszott, kezdődött is a
mozgolódás, az asszonyok, mert voltak ők is szép számmal az asztaloknál,
megkísérelték visszatartani fölhorgadt uraikat, szeretőiket, a tüzelő és sértett
kanokat, de azoknak csak olaj volt a tűzre a megfeszülő izomra tapadó finom kéz,
nem gát, de megerősítés, itt rendet kell tenni, vetítődött az agy hátsó
vásznára, győznie kell az igazságnak, az igazság pedig, melynek lakhelyét csak
kevesen sejthették a jelen lévők közül, számukra az volt, hogy ebben az ő
kocsmájukban jöttment ember ne pofázzék, ne meresztgesse az ő pincérnőjükre a
szemeit, ne szagolgasson be a ruhája alá, ne prédikáljon, s főleg ne kérje ki
magának, hogy fingszag van, ha az van, hát az van, égett valamennyi férfiban
alaktalanul a megszégyenítettség, de leginkább a vadászterületükre behatolás
keltette lelkükben a legtöbb feszültséget és indulatot, így nem kellett sokáig
várni, hogy valaki felálljon, sőt, az is tudható volt előre, hogy a kocsma
legnagyobb verekedője, egy tagbaszakadt, lapos orrú veszélyes fickó emelkedik
fel elsőnek az asztalától, azt rebesgették róla, hogy valamikor bokszolt, sőt,
maga Papp Laci foglalkozott vele, csak aztán elitta az eszét és tehetségét, meg
valami aranycsempészés is volt, summa summarum, lejutott, estéket szemezett
végig az asszonkával, pontosabban csak ő leste minden mozdulatát, az meg
eltartotta magát tőle, így hát neki számlázódott a legnagyobb sérelme ennek az
embernek a betoppanásával, bizonytalan léptekkel indult meg a söntéspult felé,
látszott rajta, komor bika járásán is, hogy nem abban az órában kezdte meg az
ivászatot, elhaladt a rexasztal mellett, mire azok elcsendesedtek, és befejezték
a golyók lökdösését, érdekes, hogy ez a nem kevés intelligenciát követelő játék
milyen népszerű a kocsmákban, talán azt igazolva, hogy a részeg emberek
természetes adománya az intelligencia, ami azonban ebben a pillanatban nem volt
a csapszék felé tántorgó lapos orrú emberre jellemző, mert tekintetéből köd
gomolygott és csillagtalan, fekete éj, egy-két bámészkodót elsodort útja közben
sötét imbolygásával, hé te, dadogta gyűlölködve már messziről a háttal ülő
férfinak, hé te, ismételte meg, de az nem fordult meg még erre sem, eleresztette
a füle mellett a részeg számára egyértelműnek tetsző megszólítást, hé te,
ismételte meg harmadszor, a felháborodástól immár dörgősre kieresztett hangon a
verekedni készülő bokszoló, de ezzel együtt is hatástalan maradt a belépője,
mert az újonnan jött ember még mindig nem volt hajlandó megfordulni, pedig látta
a bajt, látta az asszonka szemében a rémületet, a könyörgést, hallani vélte,
hogy azt pihegi, menjen el, az ég szerelmére, ember, menjen el, az üvegekkel
bőségesen megrakott polc tükörkockáiban pedig látta a közeledő óriást, de nem
zavarta, állát ismét a söntéspult nedves bádoghidegébe támasztotta, mint aki
várja az első ütést, de még nem az következett, az erős kéz egyelőre megragadta
a vállát, s próbálta maga felé fordítani, de benne volt annyi erő, hogy ne tudja
ezt megtenni, így a részegnek kellett szembekerülnie vele, ezt azonban csak
akkor tudta volna megtenni, ha behatol a söntéspult szemközti oldalára, amit az
asszonka haragosan villogó tekintetét látva meg sem kísérelt, üggyel-bajjal hát
felkapaszkodott ő is egy magas székre, így hajolt be a férfi arca elé, ehhez
fejét neki is a pult ragacsába kellett hajtania, bárki avatatlan szemlélő azt
gondolhatta volna, két gondterhelt barát beszélget bensőségesen sör melletti
részegségében, egy darabig fixírozta a másikat, de mert az még így sem nézett
rá, megragadta a haját, maga felé fordította az arcát, és belekiabált, itt senki
sem szokott fingani, nyilván te fingottál, csirkefogó, azzal diadalmasan el is
engedte áldozata üstökét, aki rögtön előző, szomorkás pózába helyezkedett
vissza, s látszólag ismét az asszonka domborzatának elmélyült tanulmányozásába
fogott, de ez nyilvánvaló álság lehetett a részéről, noha a domborművek valóban
számot tarthattak bármely ínyenc permanens érdeklődésére akár Odesszában azon a télen nem esett a hó, akkor legalábbis nem, amikor ott járt, az is lehet, Odesszában soha nem esik a hó, bár ez
elképzelhetetlen, ismervén a várost, amelynek kis utcái ugyancsak hóhullásosak a
romantikus járókelők számára, idegen városban a holdfény is havazás, a
Patyomkin-lépcsőn szerelmespárok és kimenős matrózok imbolyogtak, usankába
bujtatott fejek és szőkésen előlobogó szilaj tincsek, a kikötőben hatalmas
felderítőhajók parkoltak becsukott radargombákkal, távolabb, egy elkerített
tengerrészben komor tengeralattjárók várakoztak sorsukra és a bevetésükre, sötét
hátukat, szögletes púpjukat szemérmetlenül megmutogatva a bámészkodó civileknek,
mindez meglehetősen békésnek tűnhetett fel, annak ellenére, hogy a halálnak ezek
a gépei szörnyű rombolást tudtak volna véghezvinni egy bolond pillanatban,
mondjuk, ha parancsot kapnak rá, hogy kezdjék el lőni a saját városukat,
iszonyatos tűzerejük lehet ezeknek a halálköpőknek, ilyen parancs persze nincs,
tűnődött a lépcsősor tetején ülve, bár parancs az parancs, melyet valakinek ki
kell adnia, és valakinek teljesítenie kell, s ez alól általában csak akkor van
kibúvó, ha a két végpont közé egy harmadik vagy több harmadik szorul, ilyenkor
beszélünk megfontolásról vagy halálról, és akkor sok vért látott, mert arra
emlékezett, hogy egy katonatársa sorozatot engedett a tulajdon fejébe, őrök
között lépkedett a szemüveges, pattanásos kis fickó, egyszerre csak gondolt
egyet, lekapta az egyik őrszem válláról a géppisztolyt, elvigyorodott, egy
szemvillanás alatt kibiztosította a fegyvert, s mielőtt bárki meg tudta volna
akadályozni, homlokához rántotta a csövét, és meghúzta a ravaszt, agya, vére
szertefröcskölt a lépcsőn, falra ragadtak a szétvágódott
agyvelőkocsonya-darabkák, a parancsnoki épületben fölfelé indulók még napokkal
később is találtak koponyacsontokat a különféle szegletekben, a rapcsos műkő
pedig minden felmosás ellenére még hetekig makacsul őrizte a foltot, a fiatal
élet szétlocsolt nagy sötét foltját, véremlékét, akkortájt éppen ezzel a fiúval
barátkozott, depisek voltak mindketten, de azért tervezgettek, leszerelésük után
együtt akartak nekivágni a szeleknek és az utaknak, nevető szájú lányokat
álmodtak felszedni a Balaton partján, együttest alapítani és híressé válni, vagy
ahogy annak idején Guevara, nekimenni valami dzsungelnek, hogy ketten robbantsák
ki az igazi világforradalmat, akkor persze még nem tudhatták, hogy az általuk
oly szeretett és félistenként tisztelt Che félig balek, félig pedig üzletember
volt, aki a kubai kábítószeres utakat kellett volna megtisztítsa néhány
emberével Fidel Castróék biznisze számára, forradalom, lófasz,
lófasz-forradalom, persze más idők voltak azok a vérrel terjengősek, feküdt a
vaságy kényelmetlen, szúrós pokrócán, fejét a gyomrához leszorítva, s arra
gondolt, hogy a srác már tudja, milyen az ólom íze az agyban, ő már megzabálta
az első és utolsó ólmot, s ez neki még hátravan, az már tudja, milyen, ha
fejlövést kap az embert, milyen, ha belehal a fejsérülésébe, és nagyon kezdte
irigyelni a parancsnoki épület valamelyik szobájában mereven fekvő kis hullát,
mert neki megadatott valami, amit ő nem biztos, hogy át fog élni valaha is, s ez
a fegyver általi elveszés, ami férfias és magával ragadó, az oroszok hangoskodva
kerülgették a lépcső közepén ücsörgő fickót, kedélyesen legyintettek rá, csak
egy bolond külföldi, az oroszokban mindig megvolt ez a derűs lenézés a
külföldiekkel szemben, ugyanakkor egyfajta kisebbrendűségi érzés is keveredett a
túl jól sikeredett rálegyintésekbe,
a sapkánkkal verünk agyon benneteket,
ha
elindulunk rátok, mondta Vitya, az egyetemista,
amikor egyszer részegen összevitatkoztak valamin, arcát a szája sarkától a
szemöldökéig hatalmas vörös forradás csúfította el, ez az első pillanattól fogva
félelmetessé és kiszámíthatatlanná tette a nagydarab fickót, akit amúgy kenyérre
lehetett kenni, de nyilván csak amúgy, mert volt benne valami ravasz és
fenyegető, az asztalon halszeletek és vastag üvegben szamohon, így mondta,
h-val, tiszta szeszre emlékeztető, legalább hetvenfokos ukrán pálinka, az
anyjától hozta a hét végén, úgy bizony, testvér, erősködött az ukrán-orosz, de ő
akkor már nem nagyon törődött a részeggel, a szomorú lányt nézte, aki a sarokban
gubbasztott, ötvenhat kilós (később egy utcai mérlegre állítva lemérte, hány
kilót kell emelgetnie szeretkezés közben), szőke, nagy szemű, franciás alkatú
lány volt, állítólag van ilyen, hogy franciás alkat, nagyon fiatal, és Jelenának
hívták, természetesen a szomorúsága keltette fel az érdeklődését, Vitya azonban,
a vágott arcú ukrán-orosz mind erőszakosabban hadonászott hatalmas késével a
levegőben, melynek a végén egy fél hal lengedezett hervadtan, Jelena
Sznyegirova, Havas Ilona, ízlelgette a szájában később a lány nevét, hetekkel
később, amikor már ott állt az induló vonat ablakában, a lány lent sírt a
peronon, este volt, a délutánt még nála töltötte, húsában még nem hűlhetett ki
az utolsó ölelése, (osztány na vszegdá!) maradj itt örökre, (moj számíj
horoscsij muzs) én legjobb férfim, olvasta le a szájáról, pergett a könnye, nagy
kendő volt a fején, igazi orosz téli kendő, végigterült a fehér kelme a vállán,
a hátán is, madárka, most öregnek látszott és megszomorodottnak, szegény kis
madárka, kék a lába, törött a szárnya, jaj, de gyöngén állt ott az ormótlan
hálókocsi ablaka előtt, most akkor megint iszunk, ordította a vágottarcú,
vizespoharakból itták a szamohont, amely annyira erős volt, hogy nem bírta a
nyelvük, ezért a fenékig kiivott poharak után nyomban haldarabokat kaptak a
szájukba az italozók, ilyenkor némán rágtak, és a verejtéküket törölgették,
legalább hatan ültek az asztal körül, ismeretlen, furcsa tekintetű, bizarr
öltözetű oroszok, valamennyi seftelt valamivel, általában farmerrel, női
bugyikkal, nőkkel, fűvel, nyugati szappannal, valamennyi teli volt pénzzel, és
kurvára unta, hogy Európa még messzire van, és nem mondta meg nekik, hogy Európa
onnan is messzire van, ahonnan ő érkezett, csak bólogatott részeg
egykedvűséggel, és itta egyik pohár után a másikat, tetszik, mi, tetszik neked a
mi Lénánk, fészkelődött Vitya közelebb hozzá, arcában érezte a másik nehéz
pálinka- és hagymaszagát, két véres, részeg szem táncolt bele a horizontjába,
bólogatott, hát persze, hát persze, erre a vágott arcú ukrán-orosz a fejével
átintett a lánynak, aki nyomban felkelt, s mintha előre megbeszélték volna,
táncolni hívta őt, na, menj, bátyuska, ne félj tőle, vigyorgott a sebhelyes, nem
lepődött meg azon, hogy a lány kérte fel, errefelé ebben nincs semmi különleges,
hiszen azokon a házibulikon is, ahol megfordult, leggyakrabban lányok kértek fel
lányokat, s ezt ő azzal magyarázta, hogy a háború után, amikor rettenetes
férfihiány lehetett az országban, kialakult egyfajta szégyen- és erotikamentes
kétneműség az orosz nőkben, nehezen állt fel, ráadásul valaki hátulról röhögve
meglökte, rázuhant a lányra, aki jámboran tartotta meg zuhanó részegségét, nem
lépett, csak beletámaszkodott partnere forróságába, egy darabig ebben a különös
összekapaszkodottságban imbolyogtak, érezte, hogy kívánja a másikat, a nyakába
tolta az orrát, fiatal testszag és még valami tartózkodóan finom illat áradt föl
orrán át a szemébe, jó kölnit használ a lány, hunyta le a szemét, így ismét nem
vehette észre, hogy a vágottarcú újra int a lánynak, immár a kezével mutat az
ajtó felé, arca kemény, és nyoma sincs rajta az előbbi gyermekes részegségnek,
gyere, suttogja a fülébe, s ő hagyja magát kivezetni a folyosóra, sötét,
zegzugos lépcsőházban mennek, azután benyitnak egy ajtón, ott két ember ül,
rakosgatnak, talán pénzt számolnak a koszos asztalon, a lány mond nekik valamit,
amit ő nem ért, mire gyorsan és mentegetőzve elpucolnak, kulcsra zárja utánuk az
ajtót, s a félig összecsuklott sráchoz megy, átöleli, és végigdől vele az ágyon,
kék szeme van, ujjong fel benne a ráismerés, kék, kék, kék ég, égkék, részegen
és mohón csókolja a lány meleg és jó illatú, vastag száját, keze türelmetlenül
markol bele a mellébe, a hasába, meglepődik, hogy amaz hagyja, de csak egy
pillanatig tart a meglepetése, már a hátát fogdossa felhevülten, ő pedig húzza a
részeg fiú kezét az öléhez, tenyerét betolja a bugyija alá, részegségében is
csodálkozik ezen és fél ettől, még nem volt dolga így nővel, ott a keze a
lány szőrös szeméremdombján, de nem tudja, mit kell ilyenkor tennie, érzi, hogy
süllyed és forog a másik elviselhetetlenül fülledt és verejtékes sötétségében, a
lány magába vezeti az egyik ujját, ettől megijed, meleg és nyirkos, nedvesek már
a szőrök is, érzi a tenyerében a ragacsos nedvességet, ez most nem jó, bárgyún
nyitja ki a szemét és néz az arcába, de a keze már bent van, és ettől boldogság
és riadalom verődik össze az agyában, köd, forgás, amaz eltolja az arcát,
kapkodás a lélekben, most a saját ágyékánál érzi meg a lány kezét, becsúszik a
félig lehúzott farmer nyílásán a keskeny, hűvös tenyér, ujjai kitapogatják, majd
szégyentelenül megragadják veszettül ágaskodó férfiasságát, szorítja a faszomat,
és ez nagyon jó, hasonlót persze már tapasztalt, de csak nadrágon keresztül, így
jobb, a tenyér bőrének a finomsága az más, más melegben lennie, a másik meleg
tenyerében lüktetni, a lány húzza magára, ő durván lerántja a melltartóját, de
érezhetően örömet szerez a másiknak a hirtelen mozdulattal, föltárulnak a fehér
mellek ágaskodó vörös bimbóikkal, most gyöngéden odahúzza a fejét, és hagyja,
hadd csókolja őket, az pedig, mint aki az eszét veszítette, csókolja-harapdálja,
tépi-szaggatja, most a lány, minden ködön és forgáson keresztül, pontosan
megérzi, odailleszti magához, bele a pinájába, harsan a fölismerés benne, most
belemegyek, benne leszek egy pinában, és óriásit lök, amekkorát csak bír, és
benne van, a lány feljajdul, nem érdekli, ha fáj neki, ő okozza a fájást, s ez a
fontos, érzi, hogy bent van, meleg, sötét, forró, nedves és szoros ragyogás
veszi körül, egy darabig mozdulatlan gőggel áll ott benn, őbenne, a lány
önkéntelenül kezdene bele a himbálódzó mozgásba, de nem veszi át a ritmusát,
nagyokat lök rajta, részeg tudata azt súgja, úgy a férfias, ha hatalmasan beveri
neki, szét fogom baszni, a lány hátrafeszíti a fejét, hangosan liheg és kiabál,
és neki is egyre jobb, egyre melegebb, mintha viszketne, de nem tudja
megvakarni, mert benn van, belül, egy igazi nőben igazán, és mintha növekedne is
a vesszeje és feszítené szét a másik testét, már alig fér el benne, de csak egy
pillanat még, és döbbenten érzi, hogy kezdi elveszíteni a merevségét, hiába
lökdösi mind nekikeseredettebben, egyre csak hitványul, zsugorodik, majd egy
újabb nagy lökés után lankadtan és szánalmasan ki is csúszik, a lány nevet és
átöleli, ő pedig megrettenve menekül a vállába, menedéket keres a mellén, hasába
fúrja az arcát, nem akarja, hogy amaz lássa a könnyeit, pontosan nem tudja, mi
történt, hogy miért lankadt le ilyen szánalmasan, csak csuklik a sírástól, akár
egy kisfiú, akit meglestek pisilés közben, biztosan impotens vagyok, a kurva
anyámat, az vagyok, impotens, szakad ki belőle a kétségbeesés, és míg fekszik a
kimerült, boldogan mosolygó lány meleg hasába temetkezve, eldönti, hogy meg
fogja ölni magát az asszonka sejti, hogy neki kéne itt rendet tennie, de nem szólalna meg
az istennek se, tudja, csak rontana a helyzeten, ha kinyitná a száját, erőt vesz
magán, és megpróbál kívül maradni az eseményeken, visszahúzódik a legtávolabbi
sarokba az üvegei közé, és a sehová sem nézést vállalja, a bokszoló imbolygó
ültében egyfolytában tölti magába a sört, a másik meg továbbra is csak a melleit
bámulja, feltűnően és vállaltan ostobán, gunyoros tekintetében nem látszik sem
félelem, sem kihívás, még csak beletörődés se, mintha minden jó lenne így, vagy
éppenséggel így lenne igazán jó, mintha nem lenne torkához szorítva az a nem is
annyira képzeletbeli kés, mintha nem készülnének apró darabokra törni a
csontjait a körülötte várakozó, feszülten figyelő vadak, minek van ez még mindig
itt, áll belé a kétségbeesés, ha már nem is iszik, elmehetne, motyogja maga elé,
de nem megy, állát a pult nedves bádogpereméhez szorítja, és bámulja őt, én voltam az, kérem,
tépi ketté a kocsma megsűrűsödött csöndjét egy öreg hang,
mindenki a váratlan irányba fordul, a magát a pulthoz támasztott fickó
kivételével, aki változatlanul a saját szomorúságával és az asszonka bájaival
foglalkozik, én voltam, na, ismétli meg az öreg, gyönge kis sziluettje ott
imbolyog az utcai ablak előtt, mindenki ismeri, egyike az állandóan itt kártyázó
részegeseknek, inas, borotválatlan kis öreg, most meg dacosan bámul körbe, és
senki sem érti, mit akar, mit mond, miért avatkozik bele a történésekbe, de
makacsul csak áll tovább, kihívóan méregetve a nála többnyire nagyobb és
fiatalabb férfiakat, ebben a kihívásban van persze félelem is, annak a félelme,
aki nem szokott felállni, és nem szokott belekiabálni a baljós csendbe, pedig a
kis öreg akár kiabálhatna is, mert bár nem látszik, valójában kemény legény, ő
megjárta mindkét világháborút, volt vöröskatona és fogoly a fehérterror alatt,
átélt néhány ölést és megöletést, csak az első mellébe volt nehéz belevágni a
bajonettet, legyintget néha, a torkát elvágni az más, abból rögtön fröcskölt a
vér, megvan az eredmény, réved vissza a szerb frontra, ahol egy Huszelin
Rancsics nevű fickóval voltak sokáig sorstársak, mindketten tisztiszolgák,
különös alak volt ez a Huszelin Rancsics, szép, magas, fekete férfi, török vagy
albán vagy más talán, mindenesetre belevaló legény, annyi szent, akivel minden
balhét el lehetett vinni, ő javasolta például az emberünknek, aki akkor még
szintén délceg fiatal legényke volt, hogy a szájában vigye fel a hadnagynak a
reggeli kávéját, az elöljárót ugyanis az első emeleten kvártélyozták be, Brod
mellett vagyunk ez idő tájt, a hegyekben, a konyha pedig az alagsorban
találódott, reggelenként azután, ha az ember álmosan viszi felfelé a lépcsőn
tányérkán egyensúlyozva az aprócska csésze kávét, óhatatlanul kilöttyen abból
valamennyi, általában a teteje, barnára festve az alátétet, amiért a tiszt ordít
és fenyítést emleget valahány alkalommal, nos, a Huszelin Rancsics gondolta ki,
hogy emberünk a konyhából kilépve a csészéből szippantsa föl a szájába a kávét,
tartsa meg benne, amíg fölér, s a hadnagy ajtaja előtt eressze vissza a fekete
löttyöt a csészébe, s lám, nincs az alátéten kilöttyenés, lesz dicséret, akárki
meglássa, fontos azonban, hogy véletlenül se nyeljen ez idő alatt, mert akkor
vége a kávénak és az akciónak is, dobogó szívvel próbálta ki, persze, miért ne
próbálta volna meg, önnön bátorságába és szemtelenségébe beleszédülve lépett az
első ilyen alkalommal a hadnagy szobájába, aki azonnal az alátétet vette szigorú
vizsgálat alá, forgatta, megtapogatta, nem nedves-e valahol, de nem talált
gyanús jelet, erre már széles mosolyra szaladt szét a szája, derék, nyugtázta
fennhangon is, derék, édes fiam, látod, meg tudod te ezt csinálni, amikor
odafigyelsz, nos, ha ilyen igyekvő leszel továbbra is, és nem lesz folt,
gondoskodom az előléptetésedről, és ettől kezdve természetesen minden reggel a
szájában vitte fel az ajtajáig a kávét, és hamarosan a csillagjai is gyarapodtak
a váll-lapján, nyugalo_ ilyenkor a legjobb a tisztiszolgáknak, semmi dolguk,
egész nap ténferegnek, udvarolgatnak a helybeli asszonyoknak, mert egy
tisztiszolga mégsem egyszerű proli baka, annak az udvarlását másként fogadják a
nők, és főleg elfogadják, aztán a törékeny idill szerencsétlenül ért véget
azzal, hogy egyik délután a Huszelin Rancsicsot két órára kikötötték, a
procedúra úgy zajlott, hogy előbb derékig lemeztelenítették, a kezét
hátracsavarták és szorosan összekötötték, majd egy hosszabb kötelet dobtak át az
udvari fa magos ágán, erre húzták fel a hátrakötött kezénél fogva a Huszelin
Rancsicsot úgy, hogy a lába nem érte már a földet, lógott, himbálódzott furcsán
hátraficamodott kézzel a szerencsétlen, egy ideig ordított a rettenetes
fájdalomtól, majd annak rendje és módja szerint elájult, ekkor parancsra vödör
hideg vizet loccsantottak rá, s ismét megéledt és ordított, amíg újra el nem
ájult, erre megint jött a vödör hideg víz, ez így ment egy darabig, azután
váratlanul elfáradt és elcsendesedett, nem lehetett tudni, ébren van-e, vagy
ájultan lóg a kötélen, ez volt számára mégis a legrosszabb talán, mert
verejtékben ázó testét megszállták a legyek, dagadtra marták-csípték a
szerencsétlent, nem kímélve a száját, fülét, szemét sem, körülötte settenkedő
szánakozó társai alig ismertek rá a rettenetesen nagyra és alaktalanra
földagadt, eltorzult arcban a férfi megnyerő, örökké ravasz és vidám vonásaira,
a két óra elteltével valaki újabb parancsra levágta, krumpliszsákként zuhant a
földre, nyekkent és kiáltásszerűen nagyot nyögött, de nem tért magához,
hátravitték az istállóba, lemosdatták, arcára nedves, ecetes rongyot tettek,
felsőtestét ugyanilyen lében fürdetett törülközőkbe csavarták, és sok erős
pálinkát töltöttek makacsul összeszorított fogai között a szájába, igyekeztek,
életre kellett hozniuk, hiszen este már ismét neki kellett a tisztnek a vacsorát
szervíroznia, közben az is kitudódott, hogy valami helybeli menyecske és
bizonyos elkésés van a büntetés mögött, azt beszélték, a Huszelin Rancsics addig
hancúrozott egy itt összeszedett asszonnyal, míg lekéste az ebédidőt, tisztje
pedig, aki türelmes és következetes ember volt, csak várakozott, csak
várakozott, azután, amikor a legény jó tízperces késéssel és az ebéddel
megérkezett, már nem fogadta el a felvitt ételt, egykedvűen csak annyit mondott
a vele készenlétben várakozó legényeknek, kikötni ezt a gazembert két órára, és
amikor beesteledett, és mindketten lehordták a vacsoraedényeket, és mindkét
tiszt megvált tőlük reggelig, ami azt jelentette, hogy feltöltekeztek itallal,
és megérkeztek hozzájuk a számukra szervírozott asszonynépek, a Huszelin
Rancsiccsal elindultak fel a hegyre, nem tudta, hová, de mert a barátja kérte,
elkísérte titkos útjára, fürgén és biztos léptekkel haladtak a rengetegnek
tetsző sötét erdőben, legalább fél órája mehettek, amikor végre pár házból álló
településhez értek, az egyik ablaknál megálltak, a Huszelin Rancsics csendben
megkocogtatta az üveget, egyszer, kétszer, végre egy fekete hajú, vékony arcú
asszony kinézett bentről, csak egy villanás, s már el is tűnt, de szinte azon
nyomban kinyílt a bejárati ajtó, csak a Huszelin Rancsics ment be hozzá,
egyedül, ő távolabb ült le egy sziklára, és a csillagokat számolgatta, meg arra
gondolt, ha hazaérkezik, neki is lesz majd kedvese, ilyen fekete hajú, vékony
arcú talán, akinek az ablakán csak kopogtat, s az rögtön be is engedi,
irigységet érzett, milyen jó lehet a társának ott bent, a meleg asszonyágyban,
úgy igen, úgy el lehet felejteni a kikötést is, remek fickó ez, délután még
félholtan hever az istállóban, most meg szerb asszonnyal cicázik odabent, csak
azt nem értette, miért hozta őt is magával, jó idő eltelt már, amikor ismét
résnyire nyílt az ajtó, és kiintegetett rajta a Huszelin Rancsics fekete keze,
hívta, menjen be, amit ő nem értett meg igazán, egy újabb miért, akarattalanul
engedelmeskedett a hívásnak, a félhomályban szegényes szoba tárult elé, mintha
mindent kézzel faragtak, fabrikáltak volna, az asztalon petróleumlámpa
pislogott, a földön rongyok széthányva, a falon képkivágatok, naptárképek, csak
később vette észre az iménti nőt, a durva ácsolású ágyon feküdt a sarokban
meztelenül, kísérteties mozdulatlanságban, arcát állati rémület torzította el, ő
erre kérdőn nézett a másikra, baszd meg, mordult rá türelmetlenül a Huszelin
Rancsics, ennek már úgyis mindegy, baszd meg te is, de ő képtelen volt
megmozdulni, nézte a nő kiszolgáltatott aranyló meztelenségét, kerek, mellyes,
faros kis asszony volt, kemény húsú, rengő mellű, amikor észrevette, hogy a fiú
milyen vágyakozva bámul széttárt combjai közé, a számára még ismeretlen
feketeségbe, könyörögve és hívogatón tárta feléje a karját, cédán, mint a
kurvák, és kiszolgáltatottan, mint aki az életéért nyújtózik, ő pedig már
végképp semmit sem értett, félelmet érzett és szörnyen zavarban volt, megrettent
a nőtől, a beavatódás lehetőségétől, makacsul rázta a fejét, nem, nem kell, nem
akarom, pedig szörnyen megkívánta az ágyon fekvő aranyasszonyt, aki valamit
hadart a maga ismeretlen nyelvén, amit megint csak nem értett, annyi volt
világos mindössze a számára, hogy nagyon izgatott, és nagyon fél valamitől ez az
asszony, de az ő szerepe mi ebben a játékban, erőltette az agyát, szép nő, jó
vele, vigyorgott botladozó nyelvvel a Huszelin Rancsics, csak ekkor vette észre,
hogy üres üveg áll az asztalon, olyan, amilyenben pálinkát szoktak a helybeliek
tartani, ez részeg, villant át az agyán, de a gondolkodás helyét gomolyogva
elfoglalták a roppant erős érzetek, a női meztelenség felkavaró látványa, a
kívánás, melytől szinte a ruhája is összerázkódott, nem, mondta mégis gyáván,
nem lennék képes rá, kár, nevetett túl hangosan a Huszelin Rancsics,
előrehajolt, és kettőt villant a keze, mindkétszer a duzzadt mellek közé szúrt,
a nő még dobálódott egy darabig, szájából véres nyál bugyborékolt elő, fröcskölt
a vére, rá a bajonettet szorító kézre, a fehér vászonnal letakart ágyra, rossz
szúrás volt, állapította meg magában, mindkétszer elvétette a szívét, a szívét
nem akartam, magyarázta a Huszelin Rancsics, mintha csak elértette volna a
gondolatát, a szíve az enyém, csak az enyém, és véres kézfejével megtörölte a
homlokát, többé nem fogok elkésni miatta, bólogatott maga elé elégedetten, én
figyelmeztettem, hogy megölöm, ha elkések miatta, na, most megöltem, s
szórakozottan paskolta nehéz, véres kezével a halott asszony combját, némán
ültek fölötte egy ideig, azután kiparancsolta a szobából, nyilván el akar
búcsúzni tőle, gondolta, ismét kint üldögélt a sziklán, megpróbálta megkeresni
az időközben elfordult csillagképeket, szegény kis féreg, járt az eszében az
asszony, talán még most is élne, ha lett volna bátorsága befeküdni a combjai
közé, lám, az ő gyávasága siettette a halálát, milyen kár érte, szép asszony
volt, kerek és feszes, az isten is szerelemre teremtette, zajt hallott,
hátranézett, s azt látta, lángokban áll mögötte a ház, futás, vetette oda neki
az árnyként felbukkanó és az erdő feketeségében azonnal el is tűnő Huszelin
Rancsics, rohantak lélekszakadva, ő vakon a másik zörgése után, mert látni nem
látott semmit, végtelen ideig rohantak az örök éjszakában, azután valahogy csak
reggel lett, ott álltak megint a konyhában, a Huszelin Rancsics meg ő, már épp
készült a szájába venni a kávét, amikor a másik cinkos mosollyal intett, hogy
kövesse, ment utána, bár ez most nem volt az ínyére, be a Huszelin Rancsics
sötét hálókamrájába, egy dobozkát vett elő, megsimogatta, gyöngéden
elmosolyodott, a szíve, itt van benne, elhoztam a szívét, és elétolta a kicsiny
lőszeresdobozt, akarod, hogy megmutassam, még akkor délelőtt érte jöttek, és soha többé nem látta senki a századból
a Huszelin Rancsicsot, én voltam, én fingtam, tette hozzá önérzetesen a kis
öreg, eloszlatva a maradék gyanút a mondandója körül, s hogy kellő hangsúlyt
adjon a szavainak, komótosan behörbölte a maradék sörét, száját megtörölte az
inge ujjában, s úgy maradt, virtuskodóan állva, mintha önmaga korai emlékművét
mintázná meg, a kocsma lakói láthatóan nem voltak felkészülve erre a fordulatra,
nyomban a teljes tanácstalanság lett úrrá rajtuk a bejelentést követően,
izgatottan kezdték volna tárgyalni, akkor most mi is a teendő, de egy újabb nem
várt esemény borította fel a már-már megtalálni vélt egyensúlyt, a pultot
állával támasztó fickó ugyanis lassan megfordult, lassan lecsúszott a valaha
bárokban szolgált magas székről, lassan és szertartásos komolysággal –
félig kiivott korsóját maga elé tartva – a kis öreghez vonult, előbb csak
a kezét ragadta meg, s szorongatta valószínűtlenül sokáig, azután meg is ölelte,
arcát két oldalról háromszor megcsókolta, hát akkor te vagy a kiválasztott,
bátyuska, ölelte ismét a csókok után magához, ti asszonyok és leányok,
vendégeljétek meg a kiválasztottat, nézett körbe az asszonyokon és lányokon, ti
pedig, férfiak, serrel és minden neki tetszővel köszöntsétek e jeles férfiút,
intett szemtelen vidámsággal a dolgára várakozó kivégzőosztagnak beillő
férfitársaság felé, s jó példával járván elöl, a maga félsörét nyomban a kis
öregbe erőltette, de nem mozdult senki, hogy a példáját kövessék, sőt, egy jól
öltözött fiatalember idegesen felállt, és azt kérdezte, honnan ez a nagy
magabiztosság itt a kiválasztottság kérdésében, mert… sajnos azonban nem
volt ideje kifejteni a véleményét, a bokszoló ugyanis – később sem
megmagyarázható indíttatásból – részegségét megszégyenítő gyorsasággal
felállt (elmondható lenne, az est igazi csodája mégiscsak ez a felállás volt),
nem kisebb intenzitással az illetőhöz nyomult, útközben egyszer sem tévesztve el
az irányt, nem sodorva le semmit az asztalokról, nem döntve fel senkit a rexezők
közül, megragadta a gallérjánál fogva, és kipenderítette a nyitott ajtón át az
utcára, majd megfordult, visszaballagott a helyére a pulthoz, és csak annyit
mondott a döbbenettől elkerekült szemű asszonkának: egyszer meg kellett neki
is érkeznie
a lépcsőkön mégiscsak tél volt, mert a tenger felől érkező szél gyilkosan
borotválta a homlokát, átsütött a csonton és agyáig fölcsapódott, ilyen időben
voltak Maríjával színházban, azaz mégsem volt teljesen ilyen, mert a hideg mellé
az eső is esett, Bulgakov-darabot néztek meg, az előadásból már csak arra
emlékezett, hogy sokat műhavazott szegény Puskin fejére, míg végre sikerült
agyonlövetnie magát a színpadon, élesebb emlék, szünetben kaviáros szendvicset
majszoltak a lánnyal, Maríjá zongoraművésznek készült, hosszú, érzékeny ujjai
voltak, futamosak, a lelkében állandóan
szólt a zene, még oroszabb lelke volt, mint az oroszoknak, pedig ukrán volt ő
is, mint a vágott arcú Vitalij, persze nem ismerték egymást, honnan ismerték
volna, Maríjába egy állófogadáson botlott, pontosabban a lány őbelé, különös
figurák voltak ott, mindenki zabált és hangoskodott, leginkább egy Szimonov nevű
költő maradt meg benne, aki ősz volt és öreg, és tátott szájjal, csámcsogva ette
a virslit, a kísérete pedig ájult tisztelettel figyelte – és nyilván
jegyezte – a mester szavait, azt mondták, ő írta a Várj reám s én
megjövök kezdetű verset, de nem ismerte, tehát a bejelentés nem okozott
számára túl nagy érzelmi kavarodást, miért kellett volna pont ezt a lehetetlen
című verset ismernie, ráadásul magányos volt és idegen, leginkább talán éhes,
el-elcsippentett egy-egy apróbb falatkát a pincérek fürge tálcájáról, de a
jóllakás lehetőségétől, látván az összeverődött társaság szilaj étvágyát, egyre
messzebbre került, ezért radikális lépésre szánta el magát, megállított egy
fiatalabb felszolgálót, és felszólította, hagyja ott neki az egész tálcát, majd
ő magamagát kiszolgálja, merthogy éhes, a pincér természetesen megrémült ettől a
forradalmi, egyben parazita ötlettől, s főleg a tálcáját a kezéből kirángatni
akaró elvadult fickótól, szégyenlősen vallotta be, neki nem lehet a kezéből
kiadni a tálcáját, rendben van, hadonászott a szerencsétlen orra előtt még
ingerültebben, akkor álljon itt mellettem, amíg azt nem mondom, hogy elmehet,
azzal leült egy ablakmélyedésbe, kibújt a cipőjéből, zoknis lábait maga alá
húzta, és a tréfa ízére közben ráérző – bár az is lehet, valamelyik
homályos sarokból a mindent látóktól és figyelőktől bátorító jelet kapott
– pincér hathatós segítségével nekilátott az immár komolyabbnak ígérkező
vacsora eltüntetéséhez,
a hosszú barna hajú,
fekete nagyestélyibe öltözött lány ekkor állt meg mellettük, egy darabig nézte a
burleszkbe illő jelenetet, azután finnyásan elhúzta a száját, s mint aki menni
készül, lassan maga elé rakta az egyik lábát, anélkül azonban, hogy egy centit
is elmozdult volna előző helyzetéből, mire a férfi rászólt, rossz oroszsággal és
elég durván, hocses eszty szo mnoj? (akarsz enni velem?), s ez a szemtelenség
úgy felháborította, hogy innentől kezdve képtelen volt megtenni az első igazi
lépést, maradt, s ellentámadásba lendült, gúnyosan levett egy sajttal töltött
virslit a tálcáról, lassított mozdulattal a szájába tolta, rágott kettőt-hármat,
mint a reklámban a manökenek, és kényeskedve azt csicseregte, já hocsu pity sto
nyibugy (inni akarok valamit), de a gúnyos mondattal nem a várt hatást érte el,
mert a pincér lóhalálában hozta a behűtött pezsgőt, ráadásul egy egész üveggel
kettőjüknek, nem volt visszaút, az utazás elkezdődött, érezte meg zsigereiben a
lány, Maríjának hívnak, nyújtotta megadóan és békét keresően a kezét a férfi
felé, aki két markába zárta a keskeny, finom kézfejet, majd egyenként vizsgálta
meg, becézte titkos simogatással a hosszú ujjakat, és legnagyobb
megrökönyödésére csak annyit nyögött ki végül, u menyá nyet imenyi (nekem nincs
nevem), neve pedig mindenkinek van, erősködött megharagudva a lány, de én nem
vagyok mindenki, fogadjunk, hogy ezt egy rossz amerikai filmből lested el,
bosszankodott Maríjá, lehet, de akkor sem tudsz mit kezdeni azzal, hogy nincs
nevem, hogyan szólítsalak, ha meg kell szólítanom téged, ha majd kell, hívj a
szerelmednek, és amikor Maríjá végre szerelmemnek szólította, akkor éjjel,
színház után, olyan érzés fogta el, mint aki megérkezett, elernyedt a lelke,
hagyta, hogy szétömöljék párnán, lepedőn, szőnyegen, az odesszai ég összes
feltúrt kárpitján, majdnem egy hónapig finom idegenekként jártak egymás mellett,
költészetről, építészetről, természetesen legfőképpen zenéről beszélgettek, a
lányt meglepte a tájékozottsága a modern zenékben, s ő örült, hogy imponálni tud
neki, szó sem volt közöttük kimondott szerelemről, kért vagy felajánlott
testiségről, már az első este egykedvűen bevallotta neki Jelena létezését
(Jelenának is Maríjá felbukkanását, némiképp ködösebben, köhécselve), és a lány
finom női ösztönnel megérezte, a legjobb, ha meglebegteti kicsit a dolgot, néha
kézen fogva jártak az utcán, koncerteken ültek egymáshoz bújva, mozikban,
színházakban keresték az alkalmat, hogy a másik leheletét érezzék a nyakukon,
arcukon, mégsem lépték túl azt a bizonyos határt, a Bulgakov-darab után azonban
valami megtörtént, nem is megtörtént, inkább bekövetkezett, ő a ruhatárban
felejtette az esernyőjét, és nevetve indultak vissza érte, amikor váratlanul
zuhogni kezdett az eső, pillanatok alatt bőrig áztak, a színház pedig,
természetesen, már bezárt, álltak egymással szemben, ronggyá ázva, csatakosan,
és nevettek, nevettek, majd összenéztek, és mindketten ijedten ébredtek fel,
véget ért a történet első fele, itt ért pontosan véget, az addig visszafojtott
összes vágy és elhallgatás egyszerre tört elő belőlük, vadul csókolták,
harapták, marták egymást, botrányos karolásban kóvályogtak el a lány lakásáig,
még be sem csukódott mögöttük az ajtó, már egymáson, egymásban voltak,
boldogtalan szomjúsággal és szenvedéllyel ölelkeztek, szaggatták a másik
ruháját, húsát, szívét, s amikor nem tudtak már többet ölelni, Maríjá odaült a
zongorához, Chopint játszott, halkan és szomorúan, őt pedig lenyűgözte a
látvány, derengő meztelen lánytest hajladozik a zongora fekete hangjai között,
fölötte a sötétítő függöny mély bíbora parázslott, akárha egy barokk festményhez
lenne berendezve a jelenet, hosszú haja leomlott egész a fenék
szétdomborodásáig, anakronisztikusan szép és harmonikus volt a látvány, szédülés
fogta el, háta mögé tömte az összes párnát, hogy ülni tudjon, de nem tudott,
végigdőlt az ágyon, köhögőroham tört rá, légszomjtól görcsösen rángatózott a
teste, a lány riadtan hagyta abba a zongorázást, és hozzáröppent, ölébe vonta a
fejét, de orrát csiklandozták a hosszú, göndör szeméremszőrök, ráadásul a
lányból kiáradó erős és agresszív szagban felismerte saját belélövellt anyagának
a bűzét, hazugság minden művészet, dadogta logikátlanul, magára kapta a ruháit,
és búcsú nélkül kirohant a szélbe, az esőbe, az utcán öltözködött, és gyalog
botorkált el a szállásáig, fröcsköltek a taxik és a nagy Volgák, menjetek a
picsába a kibaszott világító vörös csillagaitokkal, dühöngött, mert mindenhol a
szemébe ötlöttek a korszak parázsló jelképei, végre elérte a kaput, csak
hosszadalmas próbálkozások után sikerült kinyitnia, ebből érezte, hogy
berúghatott akár, ez a Szimonov, ahogy tátott szájjal zabálja a virslit, hogy ez
mekkora egy fasz, méltatlankodott, aztán belebotlott, az ajtaja előtt ott
kuporgott Jelena, kékre fagyva, akár egy kupac koldusasszony, ugye, máskor nem
mész el hozzá, emelte felé könyörögve a kezét, legszívesebben leköpte volna a
szerencsétlent, vagy belerúgott volna, talán meg is tette, később egyáltalán nem
emlékezett erre, a váratlan fordulattól összeszedte magát, elsőre beletalált a
zárba, s az állapotából kitelő teátrális mozdulattal tárta ki az ajtót a lány
előtt, eredj, fürödj meg, mordult rá, ugye nem mész el többé hozzá, ígérd meg,
megígérem, engedte, hogy a lány megragadja a kezét, és ragadós csókokkal
borítsa, nem megyek el, mert holnap elutazom, a lány, komor arcától és feltámadt
szomorúságától megriadva, szorosan és kétségbeesetten ölelte, még mindig
reszketett a hidegtől, szomjasan itta magába a másikból áradó részeg melegséget,
túlforróságot, arcát odanyomta az övéhez, mennyi időre utazol el, kérdezte
reszelős hangon, na vszegdá (örökre), mondta nyugodtan, na ja, útra kelünk,
megyünk az őszbe, mondta egy idegen nyelven, majd lányostól, zongorástól
végigvágódott az ökörvérszínű szőnyegen rám másként esik a fény magyarázta a bokszolónak, aki gyulladt szemekkel bólogatott, láthatóan egyetlen szó sem hatolt el már a tudatáig, nem tudta, hol van és ki beszél hozzá, csak a korsójáig látott el, azt járatta aritmikusan a bádog és a szája között, körülöttük a kocsma idillikus képet mutatott, nagy szeretet munkált a részeg alom melegében, az asztalok képviselői sorban a
kis öreghez járultak, sört vagy fröccsöt vittek neki, ő pedig, a kiválasztottak
méltóságával, nem válogatott az italokban, nem bírált, hanem jutalmazott azzal,
hogy mindent elfogadott és mindent megivott becsülettel, ha úgy adódott, egy-két
kedves szót is mondott némelyiknek, hogy majd közbenjár a gyermekük
gyógyulásáért, imádkozik, hogy sikerüljön új lakáshoz jutniuk, s a jutalmazottak
hálás áhítattal hallgatták, jóllehet nem volt gyerekük, vagy eszük ágában sem
volt új lakás után kepeszkedni, de tisztában voltak vele, a kiválasztottaknak is
megvannak a kötelező terminus technicusai, némely asszonyokat még a kocsma
hangos tetszésnyilvánítása közepette meg is csöcsörészett, a férjek szeme
láttára, akik vagy vakbuzgalomból, vagy béketűrésből szemet hunytak a dolog
felett, úgyis öreg már, veszélytelen, hadd legyen jó neki is, lassan be kéne
zárnia, kezdek álmosodni, mondta az asszonkának éjfél táján, aki ellenségesen
vicsorította felé a fogát, ha álmos, akkor miért nem megy haza, de az az állát
ismét a pult bádogához támasztotta, nem válaszolt, ellenben újra csak a mellei
tanulmányozásába fogott, a bokszoló hangosan hortyogott a vállán, a kiválasztott
hasonlóképp, félúton fönnakadva az asztala és a széke között, de kibasztál
velem, ember, vakkantott fel néha álmában, ha nem viszel el, meg fogok fagyni
valamelyik villanyoszlop tövében, nézett az asszonka szemébe, és ha én nem
lennék, kérdezett vissza az vékonyan, derengő gyanúval, a fene sem tud
kiigazodni ezen az emberen, a férfi nem válaszolt, de érte nyúlt, tenyerébe
vette az arcát, sokáig nézte a sokat szenvedett, valaha szép vonásokat, majd
félig nyitott szájába suttogta bele, mintha madár etetne fiókát, ha nem lennél,
abba én most biztosan belehalnék, ezt azért tudjad, kis bolondom