Kalász Márton
Querela pacis
1
Újévi utamra korábban ráesteledett,
mint a hideg nap fényében beláttam volna. Föld, országhatár
alig mögöttem, fázni s félni kezdtem, betértem
kis szánommal S. sértett városkájába. A fogadó
utcaközről nyílt; de meglepetésre fönt a tág szobából
gótikus térre láttam, havas templom a tér közepén.
Tanúskodnék, pihegnék – akkor én is kibújtam a
s z ű k a b l a k o n, h o g y a t o r o n y
magasáig fölpillantsak. Nyakam kiszegve kezdett arcomba esni a hó.
Több köd szitált, hogy meglátszott volna, zászló, kakas, kereszt
őrzi-e tornyod gombját – prédán a templom ablakai lent sötétek.
Belül a terecske polgárházai sorra kihunytak, s húzódva világítanak.
S a sűrűsödő havazásban őr járt, árvák elé
bebongyolt lélek siet.
Üljek, nézzem az éjfélt, s szorongjak. Vénen itt
arra gondolj,
bármelyőnk Ura odabent. Ne súgd: Poklomé
az én lelkem, Istenem.
2
„Öröklét, gyapjú ujja: itt lelkünk kifejtik –
tél jön, a lenyaklottat újjá kötnék.
Új lesz vagy sem; s melegít, se jobban, se másképp.
Megérzik manap korholt szálát rajta a juhok,
s nem kívánkoznak térdedhez; készségesen
súnyik vissza a falba két patkány a holdas homályban.
Hajnalra csöndesen fülel, s előjön,
megjártatták rossz ínyükkel a koraszülött bárányt.
Félve az egész nyáj riad, fölhördül s öklel ily szagra a kos.
Ugyan mihez kellenék pásztor; hályog zörren, a féreg
majd hozzá rándul át. Úgy cselekszel, mint régi álmod –
fagyott sík, járnod kellene, te meg kerülsz,
s csak álmod, hogy figyelmezel. Nyálunk ökrendő keserű,
benne csak szánk mélye hasad. Másról a gyapjú válik.”
Elhagyott parókiakertben
S ki félni nem akart: enélkül egyik,
ugyan kellett-e lélekkel a másik
padfélbe férnie? S azután legjobban váltva lehet
fújni rózsák közt a dicséretet. Bent aki eszme-
jámbor, belül húzódott; rég szemben a táblák
intései ropogtatták meg képük, szent offertórium
karlengése véste kívánat szerint mások
elméjébe – kicsinyes mái haragunk, s letéteményesünk az Úr.
Aki a tenger hosszú szelét csak átvezeti
télen az alvó síkságon – mint régen Mózes árváit sószegeken.
S amint a tengert hárítá, úgy nyitja meg újfent a szívet, gabonát
csillag s éltető friss után: e forró s nagyobb szélhadak elé.
Bent viszed árváid, Uram? Éltették őket nevedben – s hiszen
erkölcsünk ne határozzék. Javítják rajtuk törvényeidet.