Hallod-e, Bill? Nagyszerű dolog ez a komputer. Ki sem kell mozdulnunk a
szobából, és mégis dől hozzánk a pénz. Hihetetlen, mennyi hülye van ezen a
világon! Lassan már eladjuk az egész Holdat. Mi lesz a következő? A Mars?
Vagy a Vénusz?
Arra még van időnk. Bill Garner gondterhelt volt, valamin
nagyon törte a fejét. Eltelt egy kis idő, mire folytatta: Hanem jobb
lesz, ha valamilyen formában legalizáljuk magunkat. Kerestünk már épp elég
pénzt ahhoz, hogy egy keveset visszafordítsunk belőle.
Arra, hogy a Regisztrációs Irodában bejegyeztessük az összes eladott
Hold-telket. Amúgy is akadt már néhány kétkedő. Egyik-másik túlságosan is
türelmetlen.
Nincs ez így jól! A Regisztrációs Iroda hivatalos szervezet, s ha
sikerül tőlük kicsikarni egy papírt, ami bizonyítja, úgy, ahogy kell,
dátummal, pecséttel meg miegymással az összes tranzakciót, akkor tényleg nem
lesz mitől tartanunk.
Mert így csak egy szélhámosság az egész. Annak az elismervénynek, amit
mi adunk, sehol nincs nyoma, csak a mi komputerünkben. Aki meg nagyon
kíváncsi, az másutt is érdeklődik.
Biztosra veszem. Márpedig az nem lenne túl előnyös számunkra. Úgy is
mondhatnám, kellemetlenségünk is származhat belőle.
John Kismer összeráncolta homlokát. Kettejük közül ő volt a tettrekészebb.
Legtöbbször azonban gondolkodás nélkül vágott bele hasznosnak ígérkező
dolgokba. Később aztán mindig volt ezért min rágódnia.
Bill Garner alaposabb ember volt. John szerint tutyi-mutyi, halogató. Mégis
kettejük közül ő volt az ész.
Nos, ha úgy találod helyesnek. Johnnak sohasem akarózott
belátni mások igazát.
Útközben még az is bosszantotta, hogy Bill szemmel láthatólag máris mindent
elrendezett. Tudta, hol találja a Regisztrációs Irodát, azt is, hogy hányadik
emeletre, melyik helyiségbe kell menni. Hiába járult hozzá, ez mégiscsak
nélküle hozott döntés volt. Csak abban reménykedett, elküldik őket az
irodából. Kis híján igaza lett.
A hivatalnoknő gyanúsan méregette őket. Hol a két fiatalembert vizsgálta
apró szemeivel, hol a pultra helyezett paksamétára nézett bizalmatlanul.
John Kismer lekicsinylő, egy kicsit mégis hálás pillantást vetett a nőre.
Hagyjuk mondta, s közben megragadta Bill karját. De Bill Garner
hajthatatlan maradt. Nem mozdult.
Szeretnénk bejegyeztetni ezeket a neveket és címeket, minden egyes
tranzakciót, hogy adott esetben hivatalos nyoma legyen.
Hold-telkekre nincs iktatókönyvünk jegyezte meg a nő maró
gúnnyal.
Akkor nyissanak meg egyet. Bill kezdett türelmetlenkedni. Alig
tudta lehántani magáról John erőszakos kezét. És még ez a nő is akadékoskodik.
A tisztviselőnő felsóhajtott. A reménytelen esetek a főnökére tartoztak.
Amikor visszatért, hitetlenkedve feszült az arcbőre. Rosszalló pillantást
vetett a pult másik oldalán várakozókra.
A felettesem azt mondta, rendben van, de maguknak kell állni a
költségeket.
És mire taksálnak ezek a költségek? kérdezte bátortalanul, mint
aki legszívesebben elszökne a válasz elől.
Hány tranzakció szerepel a listájukon? A tranzakció gúnyosan
csengett. Bill nem zavartatta magát. Higgadtan válaszolt.
A nő arcán nem látszott csodálkozás. Összeráncolt homloka mögött számvetést
csinált.
Hétezerötszáz dollár jelentette ki néhány másodpercnyi
gondolkodás után.
John felszisszent, még a szemeit is eltakarta, amikor Bill kimondta,
hogy nincs ellenvetésük.
Neked elment a józan eszed! háborgott már odakint az utcán.
Ennyi pénzt kidobni!
Két héttel később mentek vissza az okmányokért. John még mindig zsörtölődött,
de Bill aznap nyugodtabban hajtotta álomra a fejét.
A teremben fülledt volt a levegő. A klímaberendezés nem győzte felszívni az
emberi testek izgalomszülte páráját. Sokan voltak, megannyi fáradt, csüggedt
arc. És minden szem a helyiség egyik falát teljesen betöltő képernyőre meredt.
Volt, aki alig titkolt rettegéssel, volt, aki lemondó beletörődéssel, s
volt, aki ideges pánikhangulatban figyelte a szeizmográfok kijelzéseit.
A képernyőn tűzvörös és méregzöld foltok kapaszkodtak egymásba, hol lassú
áradással, hol pedig hirtelen és erőteljes lökésekkel, mint ahogy a gomolygó
füstbe felcsap a láng.
Khao Nad nem figyelt oda. Lehunyt szempillái mögött egy másfajta képet
látott. Mennyei nyugalom lepte tájat, soha nem feledhető földi édent, ahol
mint tíz éves gyermek játszadozik a tengerparton, csiklandozó hullámok
szűrnek finom homokot lábujjai közé. Ebből az idillikus világból söpörte el
szüleit, otthonát, gondtalan gyerekkorát szinte percek alatt a félelmetes
cunami. Emlékezett a holtak ezreire, az élők jajveszékelésére, a csodálkozó
bénultságra, amelyből csak lassan, tapogatózva támadt fel a tenni és segíteni
akarás. Az az ötven évvel ezelőtti katasztrófa hirtelen jött, alattomosan
lepte meg a békésen fürdőzőket, készületlenül érte a szakembereket, akiknek
feladatuk lett volna a közelgő vészről időben tájékoztatni mindenkit.
Legélesebben azonban az amerikai orvosra emlékezett, aki kézen fogva vitte őt.
Vagy inkább talán ő húzta magával a férfit? Az amerikai véres volt, mocskos
és holtfáradt, napok óta szünet nélkül dolgozott egy sebtében összetákolt
menhelyen, de kimerültségében is volt még ereje magához venni azt a riadt,
félelemtől reszkető kisfiút, akinek akkorra már senkije és semmije sem maradt.
Ennyi év után most jött rá: attól az amerikai orvostól nyerte az erőt, hogy
kitartó szorgalommal világhírű tudós váljék belőle. Több nyelven beszélő,
nagy tudású professzor, aki most minden tapasztalata, tudása ellenére is
tehetetlen. Most újra látta az orvost műtét közben, amint lázasan, gyors
mozdulatokkal operál, még akkor is, amikor segítőtársai már feladnak minden
reményt, s nem hittel, csak megszokásból dolgoznak a keze alá. Úgy kell
elhúzni a műtőasztaltól, még akkor sem hiszi emberfeletti erőfeszítésének
hiábavalóságát, amikor a holttestet elszállítják.
Felnyitotta szemét, figyelme most a hatalmas képernyő jobb felső sarkára
irányult, ahol a digitális kijelző megállíthatatlanul működött. Mint
rakétafellövések előtt a visszaszámlálás. Másodpercre pontosan tudták, mikor
fog bekövetkezni a katasztrófa. De nem az a cunami, amit gyerekkorában
végigélt. Ezerszer erősebb, pusztítóbb, mint az összes hurrikán, tájfun,
földrengés vagy cunami együttvéve. A Föld fog kifordulni sarkaiból. És ezt
senki sem éli túl.
Felfoghatatlanul hatalmas kiterjedésű, változó színű és szagú gázok keveréke.
Az egyetlen szilárd pont a kiterjedéshez képest parányi Mag, amely valamilyen
furcsa elrendezés folytán nem középen, hanem alul és oldalvást helyezkedik
el mint ahogy a szív sem a test közepén található. A milliárdnyi
különféle gáz tágul, összehúzódik, kavarog és mozdulatlanná válik. Bűzlik és
illatozik, ködösen szürkül és fényesen csillog. Lassan lebeg és cikázik,
mint a villám. Óriási teret foglal el a világűrben, s mégis, még a
legérzékenyebb műszerekkel is alig észlelhető. Glórium.
Az üveg-acél palota előtt hosszú sorokban álltak az emberek, mint ahogy a
világ számos más pontján, hasonló épületek bejáratánál kígyózott a
végeláthatatlan tömeg.
Az épület egyik helyiségében, ahol a messzenyúló sorok véget értek, Joe
Kirkgard fásultan nézett fel az előtte álló nőre. Fásultsága ellenére
szánakozva hallgatta a követelést, immár ki tudja hány ezrediket.
Maga talán nem tudja kivel beszél sipákolta a középkorú hölgy,
s közben Kirkgard orra előtt hadonászott valamiféle igazolvánnyal. Kirkgard
szemei előtt csillogó gyűrűk táncoltak fárasztó szikrákat szórva. Több gyűrű,
mint ujj. Igaz, Bernard? fordult a hölgy a mellette álló tömör
bajuszos, sápadt arcú, idősebb férfihez, aki bizonytalan egyetértéssel
bólogatott, de nem szólt semmit. Az úr nem tudja, hogy kivel beszél.
Sajnálom tárta szét kezeit Kirkgard. Nézzen csak körül,
asszonyom. Ez a rengeteg ember mind arra vár, hogy tegyünk értük valamit. Itt
mindenki menekülni szeretne, és mindenkinek van valami nyomós oka a
kivételezésre. A lehetőségeink azonban nagyon korlátozottak.
A hölgy megemelte eddig is bántóan magas hangját, arca kivörösödött, két
füléből hosszan lelógó arany fülbevalói halkan csilingeltek, ahogy az
idegességtől reszketni kezdett a feje.
Engem nem érdekelnek a lehetőségeik. A maga módján senki nem tett
annyit a Hold-utazás megvalósításáért, mint annak idején az én férjem. Jogunk
van arra, hogy az elsők között legyünk. Ha maga nem tudja elintézni, hogy a
következő űrkompra feljussunk, akkor hívja ide a főnökét. Követelem! Ő majd
megérti, kivel áll szemben.
Kirkgard rezzenéstelen arccal hallgatta végig a szóáradatot. Az idősebb,
bajuszos férfi bocsánatkérően nézett rá.
A főnökömnek temérdek dolga van. Egyszerűen képtelenség most idehívni.
Aztán meg ő sem tudna többet tenni magukért.
A nő ismét kiabálni akart, de valaki rászólt a háta mögül.
Hagyja abba asszonyom. Értse meg, amit az úr mondott. Nincs
kivételezés. Ha netán mégis van, akkor az csak a gyerekekre vonatkozhat.
A hölgy villámgyorsan megfordult, hogy felmérje és lehengerelje a támadót.
Maga ne szóljon bele. Különben is, ha tudná, mennyit tett magukért a
férjem, akkor most maga követelne nekünk helyet.
Egy szikár, ideges férfi is közbeszólt. Ingerült volt a hangja.
Itt most nem érdemek alapján döntenek.
Úgy van! kiáltotta egy testes asszonyság.
Mögötte egy fiatal, törékeny nő, kisbabával a kezében, sírva fakadt.
Az én kislányomnak még nem lehetnek érdemei. Pusztuljon el maga miatt?
Nem is élt még szegény!
Én se! csattant fel egy kamaszkorú fiú.
Igen, mi mindannyian élni szeretnénk! Kivétel nélkül.
Elszabadultak az indulatok. Az emberek előbb csak veszekedtek, egyik a másik
igazát bizonyította vagy cáfolta, aztán már egymásnak is estek, lökdösődtek,
kitört a verekedés. Kintről is hangos, türelmetlen kiáltások hallatszottak.
A hosszú, rendezett sor felbomlott.
Mit veszekszenek ott elől? Azt hiszik, azzal többre jutnak?
Teremtsen már valaki rendet! Így aztán soha nem kerül ránk a sor.
Tartóztassák le a rendbontókat!
Kirkgard, bármennyire szerette volna elkerülni, kénytelen volt megnyomni a
riasztógombot. A rendőrök pillanatok alatt odaértek. Körbefogták a
veszekedőket, egyik másik rendőrnek a gumibotját is használnia kellett.
Kirkgard sajnálkozva nézte az egyenruhások munkáját, ám gyorsan helyreállt a
rend. Most már csak a megfélemlített arcokat, a könyörgő szemeket látta. Arra
gondolt, bárcsak a hatalmában állna mindenki számára szabad utat biztosítani.
Glórium gázainak halmazállapota bár alapjában véve légnemű volt
örökösen változott. Lazult, ahogy az izmok lazulnak frissítő masszázs után,
tömörré vált, mint gyermek szorító kezében a gyurma. Térfogatuk tágult, ahogy
a tüdő gyors, hosszú futás után, vagy összeszorult, ahogy a torok a
félelemtől. Egyik a másikba szivárgott, tágítva-szűkítve annak terjedelmét.
Aranysárga keveredett az almazölddel, bíborlila a gesztenyebarnával. Kifakult,
amelyik eddig élénk színben pompázott, sűrű köddé vált az, amelyik eddig csak
áttetsző pára volt. Némelyik elnyúlt fényévnyi távolságra is, míg mások csak
parányi pontot alkottak a gázok hullámzó tengerében.
Ha létezne szem, amely ezt a kavargást képes lenne áttekinteni és huzamosabb
ideig figyelni, könnyen megállapíthatná, hogy a színeknek, illatoknak,
állapot- és helyváltozásoknak ez a lenyűgöző forgataga nem nélkülözi a
harmóniát. Sőt, azt is észrevehetné, hogy mindez célszerűen, egy ismeretlen
törvény szabta keretek között történik.
Az űrkompok szünet nélkül közlekedtek a Föld és a Hold között. A pilótákra,
az utaskísérőkre és a szerelőkre óriási felelősség nehezedett. A Holdon eddig
csak kísérleti telepek létesültek, a szállítás nem számítva a temérdek
mennyiségű építőanyagot, alkatrészt, élelmiszert a két bolygó között
emiatt csak az ott dolgozó szakemberekre, s persze egy jónéhány fizetni képes
turistára korlátozódott. S most egyszerre tömegével özönlöttek az emberek az
űrkikötőkbe. Komoly gondot okozott a rendfenntartás, de az alkalmazottak
zokszó nélkül, bár egyre fáradtabban és türelmetlenebbül végezték munkájukat.
Nem tudtak rájönni, hogy a hivatalok emberei, a sok arctalan ügyintéző, mi
alapján állítja össze a sorra kerülők jegyzékét. Lett volna mit mondaniuk
erről, de a véleményformálás nem tartozott feladataik közé, így csak egy-egy
utas enyhén durva vagy szembetűnően figyelmes kiszolgálásával fejezték ki
azt, amit gondoltak.
A nehezebb, kötélidegeket igénylő munka az elosztókra hárult. Nekik kellett
csodát csinálniuk. Az egész Föld lakosságát, több mint nyolc milliárd embert
kellett volna néhány nap leforgása alatt a Holdra szállítani. A rendelkezésre
álló százvalahány űrkomp ennek töredékére sem volt elegendő. És a Hold
befogadóképessége sem volt korlátlan. Ahogy múlt az idő, úgy lett egyre
feszültebb a hangulat a lakosság és a menekítést végzők között. Úgy tűnt, az
emberek kiválasztásában nincs semmi logika, úgy működött az egész, mint a
lottóhúzásnál alkalmazott sorsolás.
Khao Nad parancsokat osztogatott az Irányító Központban. Gépiesen tette,
hiszen sohasem parancsolt, sohasem rendelkezett, beosztottjait munkakörüktől
függetlenül munkatársainak, s nem alárendeltjeinek tekintette. Ráadásul most
még értelme sem volt a parancsoknak. Négy komputer volt előtte, egyetlen
mozdulattal láthatta, hallhatta azt, amit kért. Közvetlen kapcsolata volt az
űrkutatókkal, a megfigyelőkkel, a meteorológusokkal, mindenkivel, akinek csak
köze lehetett a munkájához. Mégis percenként adott ki újabb és újabb
utasításokat.
A Planetáriumba menjen!
Hozzon hírt az adóvevőktől!
Kérjen jelentést a meteorológusoktól!
Közvetlen beosztottjai értetlenkedve hallgatták, de ellenvetés nélkül
teljesítették az utasításait. Tudták, még el sem indulnak, a kért jelentés
vagy információ már ott van Khao Nad valamelyik komputerének képernyőjén.
Talán megértették, mi zajlik le a világhírű tudós lelkében: hogy nem hisz már
a saját és mások tudásában sem... hogy amit igazából hallani akar, az már egy
olyan csoda lenne, amelyet egyetlen komputernek sem lehetne elhinni. Azt csak
emberi száj mondhatja ki: érkezik segítség!
De a jelentések, akár komputerről olvasta le, akár személyesen hozták neki,
nem adtak semmi biztatást. Az űrbe küldött S.O.S. jelekre sehonnan nem jött
válasz.
Glórium rendezett és békés világában nem voltak viharok. A gázok bármilyen
változása, mozgása meghatározott rend szerint ment végbe. Minden egyes
gáz ha látszólag szertelenül is határozott feladatot hajtott
végre, mindennek oka és célja volt. Semmi és senki nem kutatta, hogy az
okoknak és céloknak van-e valami értelme. Az értelmet a viszonylagos
szabályszerűség, a gázok kapcsolata közötti, súrlódásmentes érintkezés
határozta meg.
Minden gáznak volt egyénisége, s az, lett légyen bármennyire kitisztult
és erőteljes, sohasem hatott erőszakkal egy másik gáz esetleg gyengébb
karakterére. A gázok összeolvadása és szétválása minden esetben úgy
történt bár egyik a másikra nyilvánvaló hatással volt , hogy az
alig hagyott azonnal észrevehető nyomot.
Voltak erősebb gázok, amelyek fenntartották a rendet, biztosították a
többi gáz zavartalan együttműködését. Mindezt olyanformán tették, mint a
gondos és szerető szülők, akik fenyítés alkalmazása nélkül, figyelemmel és
megértéssel hatnak gyermekeikre.
Charles Pernier nem akart lemondani az életről. Két bátortalan kísérlet után
belátta ugyan, hogy esélye sincs. A sok százmillió ember közül miért pont ő
lenne szerencsés? A sorban állás, a tülekedés, a heves viták vagy akár a
verekedés, nem vezetnek sehova, még egy halvány reménysugárt sem adnak. De
csodában még bízhatott, a tudósok tévedésében, a technika hiányosságában.
Hogy legalább a két gyereket és az asszonyt kegyeibe fogadja Fortuna!
Téblábolt a házban, fiókokat húzogatott, szekrényajtókat nyitogatott, pár
percre elidőzve egy-egy kiemelt emlék fölött. Édesanya Bibliája, fénykép az
esküvőről, megannyi kép, tárgy, relikvia, s mind a gyerekekkel kapcsolatos.
Kísértést érzett átkapcsolni a kivetítőt, s az egyre rosszabb hírek, az
egymást és önmagukat marcangoló emberek látványa helyett végignézni saját
életüket. Ha tovább folytatni nem lehet, újra átélni még van egy kis idő.
François, a kisebbik fiú lépésről lépésre követte apját. Képtelen volt
felfogni, megérteni mi zajlik a világban bármennyire élethű volt is a
háromdimenziós kivetítés , a valóságos események semmiben nem különböztek
egy lejátszott filmtől. Olyasvalami történik, érezte mégis, ami veszélyt rejt
magában, mint a rúgós kés, ha véletlenül megnyomják a gombját. Bajban pedig
nincs biztonságosabb az apa oltalmazó közelségénél.
Ha Charles kihúzott egy fiókot, fia kihúzta a mellette levőt. Amikor az apa
kinyitott egy szekrényajtót, François mászott be a szekrénybe. A férfi két
kazettát emelt ki az egyik fiókból, a gyerek a szomszéd fiókot turkálta fel.
Apa! Ez micsoda? emelt ki a kicsi egy megsárgult papírlapot a
fiók mélyéről, ahol Charles őrizte elhunyt édesapja csekély hagyatékát. A
papír aljára préselt zöld pecsét felébresztette a gyermek kíváncsiságát. Az
apa ismerni vélte a fiók tartalmát, ezért csak fia megnyugtatására vette kézbe
az okiratot. Ahogy beleolvasott, érdeklődése feltámadt, izgatott lett, még a
fiának is elfelejtett válaszolni, hiába állt mellette a gyerek kérdő
arckifejezéssel.
Az irat arról tájékoztatta olvasóját, hogy id. Charles Pernier jogos és
kizárólagos tulajdonosa a Hold 23.546. számú, egy acre kiterjedésű telkének.
A telek ára teljes összegben kifizetve: 2005. augusztus 2-án. Az adásvételi
szerződés két héttel később lett beiktatva a Regisztrációs Iroda (itt
olvashatatlan aláírás következett) jegyzője által, hitelesítve az iroda
pecsétjével.
Az apa felkapta fiát, aki nem tudta mire vélni a csókokkal kísért hirtelen
örömöt. Charles átrohant a másik szobába, s a felfedezés felett érzett
izgalmában kis híján feldöntötte feleségét.
Megmenekültünk! lengette a papírt az asszony orra előtt. A
nőnek hátrálnia kellett a váratlan támadástól.
Megmenekültünk! Itt a bizonylat, hogy jogunk van... Ez az okirat az
útlevelünk! Ez a...
Be sem fejezte, már fordult is kifelé. Az ajtóban foghegyről kiáltott vissza a
meglepett asszonynak.
Majd megmagyarázom.
Glórium gázai nem csak egymásra voltak jó-, vagy nagyon ritka esetben rossz
hatással. Belső rendjüket nem zavarta ugyan, de érzékenyen és érdeklődéssel
reagáltak mindenre, ami a Glóriumot körülvevő világmindenségben történt.
Mintha csak figyelemmel kísérték volna a legtávolabbi égitestek mozgását,
száguldó meteorok útját, galaxisok átrendeződését vagy akár a Semmi
mozdulatlan csendjét.
Joe Kirkgard meglazította nyakkendőjét. A heves vitában kidagadt a nyaka. Úgy
érezte, a nyakkendő szorításának enyhítésével temperamentumán is változtatni
képes. Bosszantotta, hogy a megbeszélés veszekedéssé fajult, s mindenki
makacsul kardoskodik az igaza mellett. Legjobban mégis az bántotta, hogy
mindenkinek van egy kis igaza, mint ahogy neki is van igazsága, de kis vagy
részigazságokat védeni, mégoly hévvel is, nagyon nehéz. Túl sok a támadási
felület.
A gyerekeket kell legelőször.
Ez világos, de kik legyenek a gyerekek mellett? A szülők? A nevelők,
tanárok? Vagy az utaskísérők?
A szakembereknek kell biztosítani az elsőbbséget. Nélkülük csak teljes
káosz lenne a Holdon.
Terhes anyák mindenki más előtt!
Az anyagszállításról sem szabad megfeledkeznünk. Még ha csak a
legszükségesebb dolgokat szállítjuk is, kitesz néhány fuvart. Természetesen
az emberek rovására.
Az emberek, az emberi életek fontosabbak!
Megfelelő ellátás hiányában nem lesz lehetőség az élet folytatására.
Az ellátás mennyiségét arányba kell hozni a feljutatott emberek
számával.
Mennyi legyen, mennyi lehet a feljuttatott emberek száma? És mi
alapján döntsük el, ki legyen a szerencsés? Életkor? Képesség? Érkezési
sorrend? Sorshúzás?
Így ment ez órákon át. Közben riasztó hírek érkeztek a fokozódó csalásokról,
visszaélésekről. Sőt, már nem egy gyilkosságot is jelentettek. A híreknél is
gyorsabban terjedt a pánik. A félelem a fény sebességét meghaladva ért utol
kivétel nélkül mindenkit. A Földön már nem volt erő, nem volt működő
szervezet, amely képes lett volna fenntartani a rendet, megőrizni a
nyugalomnak legalább a látszatát.
A teremőr lépett be, és szemrehányásra számítva, mentegetőzve mondta:
Nem tudtam visszatartani mutatott a mögötte tolakodó emberre,
aki már el is haladt mellette, s mielőtt bárki megakadályozhatta volna, ott
termett Joe Kirkgard előtt.
Nem tudom, ki Önök közül az illetékes hadarta Charles ,
ezt döntse el Ön uram, de ennek az okmánynak a birtokában jogot formálok magam
és családom távozására.
A megsárgult, lepecsételt okmányt a megilletődött Kirkgard markába nyomta. A
többiek hitetlenkedve néztek a betolakodóra. Az incidens azonban frissítő
hatással volt rájuk. Nem kérték, de jókor és jól jött.
Joe Kirkgard tiltakozni akart, de az előtte álló ember határozottsága,
erőszakossága, az egész lényéből áradó elszántság lehengerelte. Olvasni
kezdte az okiratot. Mikor végzett az olvasással, feltekintett Charlesra,
végigmérte tetőtől talpig, mintha csak egy álmot látna maga előtt valóra
válni. Körbenézett a kollégáira, majd felállt, s majdnem ünnepélyesen
mondta:
Uraim, ez a dokumentum itt a kezemben megoldani látszik problémáink
egy kis részét. Adják körbe, nézzék át, addig én intézkedem, hogy járjanak
utána az Adattárolóban, ellenőrizzék hitelességét. Ezzel átadta az
iratot a mellette ülő embernek.
Mire az értekezlet utolsó részvevője is elolvasta az okmányt, az eredmény is
megérkezett az Adattárolóból. Majdnem ötvenezer hasonló bizonylat lett
bejegyezve, a birtokpapírok megfelelnek minden formaságnak. Egyedül az
örökösödési eljárás okozhat nehézséget. Az eredeti tulajdonosok közül nyilván
már egy sem él, de kideríteni, hogy az okirat melyik örököst illeti, túl
hosszadalmas.
Úgy tűnt, a váratlan fordulat nem old meg semmit. Rögtön akadtak ellenvetések.
Egy dús szakállú, vastag szarukeretes, sokdioptriás szemüveget viselő
fiatalember felháborodva kiáltotta:
Nem igazságos dolog kedvezményt adni csak azért, mert valaki abban a
kivételes helyzetben van, hogy rendelkezik egy tulajdonjogi papírral. És a
többi szerencsétlen? Akiknek a szülei álmodni sem mertek volna ilyen kétes
előnyökről? Ez a megoldás szóba sem jöhet!
Maga milyen alapon formál jogot a házára? A helikopterére?
replikázott késedelem nélkül egy idősebb, kopasz úr. Mert megvette?
Mert fizetett érte, és ezért most a magáé? Ne akarjuk visszahozni a
kommunizmust! Tiszteletben kell tartani minden ember tulajdonát.
Végül csak dűlőre jutottak. Megszületett a határozat, miszerint
természetesen figyelembe véve bizonyos megkötéseket a birtoklevelet
felmutatók zöld utat kapnak.
Charles Pernier rohant haza. Határtalan boldogságot érzett, mint aki egész
életében most először tett valamit a családjáért. Bármennyire igyekezett is,
nem tudta nem észrevenni az utcákon tolongó embereket, akik arcukon a rettegés
ráncaival, a kétségbeeséstől fegyelmezetlenül és céltalanul sodorták egymást
ide-oda.
Sajgó lelkiismeretfurdalása volt.
Egyes gázok, gázcsoportok időnként eltűntek, elhagyták Glóriumot. Ilyenkor
leheletfinom könnyedséggel járták be a világmindenség tájait.
A galaktikákat látogató gázok megmagyarázhatatlan, de jelentős szerepet
töltöttek be a világegyetemben. Ahol a fény visszaverődött a szilárd
anyagokról, ott a gázok játszi könnyedséggel szivárogtak be a legapróbb résen
is, és ha kellett, belülről hűtötték vagy hevítették az égitesteket. Így
jelentős, mindenre kiható befolyással voltak a legkülönbözőbb bolygók életére,
hiszen hőhatásukkal befolyásolni, alakítani tudták azok belső szerkezetét.
Az újonnan hozott határozatnak villámgyorsan híre ment. A világ legkülönbözőbb
pontjain aggastyánok és gyerekek, nők és férfiak kezdtek lázas kutatásba.
Padlásokat és pincéket forgattak fel, ládákat és szekrényeket ürítettek ki,
régi ruhák béléseit szakították fel. Sokan még a szeméttelepek turkálásába is
belefogtak. Szerte a világon értéktelenné vált papírokat sodort a szél. Csak
az az egy volt fontos. Az, amelyik jegyet vált az Életre.
Az emberek korholták vagy áldották apáikat, aszerint, hogy azok annak idején
miként viszonyultak egy felkínált, ám akkor még nyilvánvalóan abszurdumnak
vélt lehetőséghez. Sokan szidták önmagukat is, amiért egy régi költözködésnél
vagy tavaszi nagytakarításnál, esetleges jelentőségét semmibe véve,
felelőtlenül és könnyű szívvel megváltak nyűgnek ítélt irataiktól.
A Hold-telkek tulajdonjogát igazoló okmányoknak felbecsülhetetlen értéke
lett. Kezdetben vagyonokat, egy teljes család egész élete munkájának
gyümölcsét is felkínálták értük. Ez azonban nagyon rövid ideig tartott,
hiszen minden anyagi dolog: ház, telek, autó vagy helikopter, ékszer vagy
műkincs egyszerre értéktelenné vált. A pokol tornácán egyedül az élet ért
valamit. Életért csak életet lehetett cserébe adni.
Az élelmesebbek, a végsőkig kétségbeesettek, az egyaránt nyomorultak a
Hold-telek papírok tulajdonosait vadászták. Védelmükre értelmetlen volt
kiküldeni bárkit is, a rendfenntartók javarésze maga is gyilkossá vált.
A mérleg egyik oldalán a többség lapult, másik serpenyőjét az Én megnövekedett
súlya húzta mélyre.
Khao Nad és munkatársai értetlenül és elborzadva nézték-hallgatták a hozzájuk
beérkező és egyre több gyilkosságról, pusztításról számot adó híreket. A
teremben levők segélyt kérően és megoldást várva néztek a tudósra. Khao Nad
maga is tudta, hogy a káosznak minél előbb és bármi áron véget kell vetni.
Az emberiség nem lehet méltatlan kultúrájához, évszázadok alatt elért
eredményeihez, még akkor sem, ha minden elvész egy szemvillanás alatt. Jöhet
meteortámadás, jöhet cunami, apró darabokra szakadhat ez a földgolyó, nyomát
sem hagyva az ember alkotásainak, de a pusztítást ha már
elkerülhetetlen végezze el az Isten vagy az Anyatermészet, de
semmiféleképpen ne maga az ember. Még sajátmagáért sem.
Néhány mozdulat a billentyűkön, és a világ minden komputerén, kivetítőjén
megváltozik a kép. Csakhogy Khao Nad világéletében hevesen ellenzett mindenemű
hazugságot, félrevezetést vagy a bajok, közeledő veszélyek eltussolását,
elhallgatását. Azt is képtelen volt azonban elviselni, ami szeme láttára
zajlott. Az idő sürgetett, a döntést nem lehetett tovább odázni.
A hírolvasók hamarosan új információt közöltek a világgal. Beszámolóikban
tévedésről tudósítottak, a tudás és technika gyarlóságára hivatkozva kértek
elnézést mindenkitől. Elmondták, hogy alaposabb elemzés szerint, szó sincs
olyan méretű pusztításról, amely egyszer s mindenkorra véget vetne a földi
életnek s annak minden velejárójának. A várható katasztrófa jelentőségét és
hatását, a hiányos adatok miatt, többszörösen is eltúlozták. Nagy erősségű
földrengés várható, ez azonban nem jelenti a világ végét, s ez ellen lehet,
sőt kell is védekezni.
A felszólítás hatott. A gyilkosságok abbamaradtak, a tehetetlenség okozta
káosz alábbhagyott. Noha senki sem tudta pontosan, mit is kell tenni, az
eddigi tájfunok, hurrikánok és földrengések tapasztalatai alapján szervezni
kezdték a védekezést.
Khao Nad mégis csüggedten járkált fel és alá. Ő és néhány munkatársa ismerték
a valóságot. A nyilvánosság elől jól eltitkolt egyetlen komputer képernyője
ugyanazt mutatta, amit eddig. A felső sarokban megállíthatatlanul pörgött a
visszaszámláló.
Glórium felbolydult. Gázainak eddigi nyugodt áramlása váratlan feszültséggel
telítődött. A színek és illatok kavargása felgyorsult, mintha mindent
valamiféle sietség kerített volna hatalmába. Olyasmi volt ez, mint mikor a
tűzhelyen melegedő víz eléri forráspontját. Nem beszélhetünk nyugtalanságról
vagy kapkodásról, inkább sürgős igyekezetről, amellyel megszabott időn belül
kell végrehajtani egy feladatot. A gázok alakzatuk, színeik, terjedelmük és
hőfokuk szerint rendeződtek, az eddig látszólagos összevisszaságot tervszerű
fegyelem váltotta fel.
Nem lehet véletlen művének betudni azt a Glóriumban bekövetkezett hirtelen
robbanást sem, amely megtörte a gázok eddigi nyugalmi állapotát. A robbanás
ugyanis egy előre megfontolt és alaposan kidolgozott terv eredménye volt,
amelynek következtében a gázok egy része elhagyta Glóriumot.
Az új hírek már az űrkompon érték el Charles Perniert. Most megbánta a
sietséget, amivel családját az útra kényszerítette. A gyerekek fájó szívvel
váltak meg a háztól, felesége sírt, ő maga is könnyezett, amikor az utolsó
pillantást vetette arra a kis területre, amely a házzal, a gondozott
virágoskerttel meg a parányi játszótérrel éveken keresztül a család otthona
volt. Bízott magában, eddig még mindig, mindenütt megállta helyét, mégis félt
az ismeretlentől. Erőt nyerni: azzal nyugtatta magát, hogy a katasztrófa
mértékét jelentősen csökkentő új hír éppúgy lehet tévedésre alapozott, mint
az eddigiek. Másodszor is melléfoghat az, aki egyszer már tévedett.
Kinézett a széles ablakon, hogy még egyszer búcsút vegyen attól, ami eddigi
életük tágabb világa volt. A Földtől, ahol ember volt az ember. Mert hite
szerint egy másik bolygón az ember is más lesz. Formája megmarad ugyan, de
lénye különbözni fog attól, ami eddig emberré tette.
Kitekintve az ablakon csak gomolygó felhőket látott. A szivárvány színeit
idéző köd szemkápráztató sebességgel haladt el az űrkomp mellett. Úgy érezte,
olyan viharba kerültek, amely még az űrkompot is képes visszasodorni a Földre.
A Földet sűrű pára lepte be, mint amilyet nehéz eső után áraszt ki magából a
talaj. Rövid ideig lebegett csak a felszínen, aztán leülepedett, felszívódott
a Föld pórusaiba, mélyen, le egészen a magmáig. Kitisztult az ég.
Khao Nad nem tudta mire vélni a hirtelen bekövetkezett, de csak néhány
másodpercig tartó áramszünetet. A képernyő méregzöld és tűzvörös
kaleidoszkópja fekete folttá változott. Aztán újra megjelent a falfelületre
kivetített kép. Ezúttal azonban lágy, megnyugtató színek terítették be a
falat. Halvány zöldalma és érett narancs. A jobb sarokban fordítva pörgött a
számláló. Olyan sebességgel változtak a számok, mintha forgásuk soha nem
akarna véget érni. Mintha évezredekkel akarnák maguk mögött hagyni a
visszaszámlálás nulláját.
Glórium. Gázok alkotta galaxis? Egy bolygó a világegyetemben? Akár ez, akár
az, akár egyik sem, mindenesetre létezik. Érthetetlenül és megfoghatatlanul,
mint a lélek, amely hozzánk tartozik, akár a kezünk vagy a lábunk, noha senki
sem látja, senki nem képes kitapintani. Csak van.
ÚJ GALAXIS 6. szám Tudományos-fantasztikus antológia
(Kódex Kiadó, Pécs, 2005, 36-45. o.)