BAKK Miklós Lélek és terv Miközben e sorokat írom, a Memorandum támogatóinak listája egyre bővül. Több mint nyolcvanan írták eddig alá - a kezdeményezőkkel együtt -, zömmel fiatalok, egyetemisták, románok és magyarok, nagyjából fele-fele arányban. A Memorandum jövője - most még ennyi. Ami jelenét illeti: a romániai régiók létrehozásáról készült dokumentum kezdeti, meglehetősen hisztérikus fogadtatását mintha egy lassú, az építkezés esélyeit is megteremtő diskurzív viszonyulás váltaná fel. Ha nem is a politika szférájában - a sajtóban mindenképp. Az első hisztérikus reakciók még azt sugallták: van egy ördögi terv, amelyet a román nemzeti gondolat képviselőinek, az egész közvéleménynek egységes közösségi lelkülettel kell elutasítania. Jó egy hónappal a "memorandisták" bemutatkozását követően azonban világosan látható, hogy - egyrészt - maga a "terv" nyitott (úgy is mondhatnók: nem ördögi), másrészt viszont mind a melléje álló, mind a vele szembeszegülő "lelkületek" eltérő álláspontok sokaságát jelenítik meg. Magának a Memorandumnak a története is tulajdonképpen egy "terv" és egy "lelkiállapot" párhuzamos története. A "lelkiállapotot" talán Alexandru Cistelecan a Kudarcot vallott provincia (Provincia ratată) című 1992-es esszéje fejezte ki a legplasztikusabban, a "terv" pedig abban a vitában körvonalazódott, amelyet Molnár Gusztáv indított el 1997-ben. Az erdélyi kérdés címmel előbb magyarul, majd románul is megjelent tanulmánya lényegében azt vetette fel, hogy mi lehet Erdély szerepe, ha megindul az európai integráció, és az Európai Unió eléri Románia nyugati határait. A vita első összefoglalását, a "terv" első kompendiumát a Problema transilvană című 1999-es - a Polirom Kiadónál megjelent - kötet tartalmazta. A "lelkiállapot" első tesztjét és a Provincia-csoport kialakulásának előzményét pedig a Kolozsvári Nyilatkozat körüli, 1999. júniusi politikai-titkosszolgálati hisztéria jelentette, amelynek elindításában Emil Constantinescu is közvetlen szerepet vállalt. A Provincia-csoport megalakulását követően, a lap közel kétéves, a Memorandumhoz vezető vitáit alapvetően két kérdés motiválta. Az egyik Erdély különleges örökségével kapcsolatos, és azt fogalmazta meg, hogy létezik-e egy olyan kulturális és civilizációs örökség, amely alkalmas arra, hogy biztosítsa Erdély helyzetének a megváltozását, sőt hogy egy regionális szintű politikai közösséget teremtsen. A másik kérdés pedig az előbbi eszközeire és stratégiájára vonatkozott: mi szükséges ahhoz, hogy Erdély "visszaszerezze identitását", hogy vezető szerepet töltsön be Románia EU-integrációjában. Elegendő-e ehhez, hogy valamiképpen újrateremti sajátos értékeit a civil társadalom szintjén, vagy egy "transzetnikus" regionális pártot is létre kell hoznia a cél érdekében, amely - megtörvén a román pártrendszer eredendő centralizmusát (amelynek az RMDSZ is egyszerre foglya és szereplője) - megváltoztatja Románia közjogi berendezkedését. E viták érlelték ki azokat a gondolatokat, amelyek a Memorandum megfogalmazódásához vezettek, és a dokumentum 2001 decemberében meg is válaszol néhányat a felmerült kérdések közül. Az egyik választ magának a Memorandumnak a címzése tartalmazza: az aláírók azzal, hogy a parlamentnek és a politikai pártoknak címezték a dokumentumot, tulajdonképpen azt is megfogalmazták, hogy látnak esélyt arra, hogy a jelenlegi pártok - a most hatalmon levő politikai elit - határozottabban felvállalja a regionalizmus programját. Ez mindenképpen árnyalja a hiányzó regionális pártról szóló, a Provincia hasábjain korábban lefolytatott vitákat. A másik üzenet: a Memorandum erdélyi megszerkesztői az ország egészének átalakítására tettek javaslatot. Ez nem csupán annak a vádnak a cáfolata, hogy a kezdeményezést valamilyen regionális önzés, frusztráció motiválja, hanem jelzés is. Annak jelzése, hogy nyolcvan évvel a modern Románia megteremtése után egy olyan történelmi pillanathoz érkeztünk, amelyben Románia egészét már nem Bukarest, hanem Erdély felől kell újragondolni. Ovidiu Pecican a bukaresti 22 főszerkesztője által visszautasított és a kolozsvári Ziua de Ardeal által közölt cikkében* nem véletlenül hangsúlyozza a dokumentum közös, román-magyar jellegét. A memorandum azonban nemcsak román és magyar értelmiségieknek immár kipróbált és hatékony együttműködését bizonyítja. Abban egy alapvető, stratégiai értelmű érdekközösség is kifejeződik. Románia regionális reformjával lényegében először teremtődne meg az a lehetőség, hogy a romániai magyarság ügye olyan közjogi kérdésként fogalmazódjon meg, amely összhangba hozható a Románia uniós jövőjét célzó államszerkezeti reformmal. Az erdélyi magyar érdek az, hogy egy olyan alkotmányos megoldás jöjjön létre Romániában, amely az erdélyi magyarság nemzeti közösségként való integrációját teszi lehetővé, s nem azt, amely ehelyett - az etnikai dimenziójától megszabadított, politikai nemzet fikciójára építve - az egyének "állampolgári integrációját" ajánlja fel. Az erdélyi román érdek az, hogy olyan közjogi megoldás jöjjön létre, amely jobban érvényesíthetővé teszi az erdélyi románság közép-európai civilizációs örökségét s a régió 2004 utánra várható uniós szomszédságát. Végül: általános romániai érdekként fogalmazható meg az, hogy egy olyan közigazgatási szerkezet alakuljon ki az országban, amely sokkal inkább megfelel az uniós modernizációs minták meghonosításának, mint a jelenlegi, egyközpontúságot tartósítani kívánó modell. Egy olyan szerkezet, amely - mint azt Caius Dobrescu kifejtette - "közelségre épülő társulásokon alapszik", és benne a rend egy komplex és plurális egyensúly fenntartását jelenti (Regionális törekvések és identitáspolitikák, Provincia, 2001. június-július). De fenntartható-e ez a román-magyar érdekközösség? Valószínűleg igen, de csak akkor, ha tudatosítunk néhány csapdahelyzetet. Az erdélyi magyarságot fenyegető csapdahelyzetet már a státustörvény egyes értelmezései is előrevetítették: arról az előnyről van szó, amelyet az EU-tag Magyarország közelsége jelent, s amely megsokszorozhatja azokat az egyéni életstratégiákat, amelyek a magyarság közösségként való integrációját gátolják. Bizonyos értelemben ennek jelei máris észlelhetőek: az erdélyi magyar közbeszéd elindult egy olyan megkettőződés felé, amely mögött egymással teljesen ellentétes élet- és közösségi stratégiák sejlenek fel. Egyrészt nyomon követhető, hogyan konstituálódik a jelenlegi helyzet elfogadásának diskurzusa: egy olyan - a normatív liberalizmus révén - meghonosodó "politikai korrektségről" van szó, amely egyaránt jól kommunikál Magyarország hasonló kulturális közegeivel és Bukarest mérvadó értelmiségi köreivel (a Társadalmi Dialógus Csoport és a 22 körül meghonosodott diskurzusról van szó), de amely elutasítja a közösségi jogállásokra vonatkozó, radikálisabb projekteket. Ennek politikai megfelelője az RMDSZ csendes "érdekvédelmi"-kijáró politikája. Másrészt észlelhető, hogy a radikális projektek hiánya álradikális diskurzusokat szül, amelyek - s ez főleg a fiatal értelmiségi korosztályoknál figyelhető meg - radikális kivonulásokat eredményeznek (Sabin Gherman "elegem voltjának..." magyar kisebbségi megfelelőjeként). Ennek igazi politikai képviselője még nincs, de az máris érzékelhető, hogy a kulturális dimenzión túlmutató "egységes magyar nemzet"-koncepció az egyéni életstratégiák szintjén a kivándorlást jelenti. A másik csapdahelyzet abban a politikai koncepcióban fogalmazódik meg, amely a helyi autonómiát és a decentralizációt egyoldalúan túlértékeli, és amelynek érvei épp a Memorandummal szemben fogalmazódtak meg. Találóan írta Smaranda Enache e koncepcióról, hogy "egy nagy hibában mindenképpen szenved: az autonómia ezen felfogása valójában nem más, mint ugyanannak a túlközpontosított modellnek a fenntartása, amely az egységes nemzetállam homogenizáló reflexének logikáján alapszik", és "e modell értelmében a központi közigazgatási pattern-t a helyi adófizető polgár pénzén beépítik a helyi önkormányzatokba, miközben a polgárt magát kizárják annak a közösségi modellnek - döntések útján történő - kialakításából, amelyben él, s amelynek a működéséért adózik. Egy ilyen modell lebénítja az integráláshoz nélkülözhetetlen regionális energiákat, és egy merev államszerkezet fenntartása mellett jelentősen csökkenti Románia integrációs esélyeit". E csapdahelyzet felismerése némi politikai képzelőerőt is igényel. A Memorandumot elutasító, jelenlegi politikai elitet minden bizonnyal nemcsak saját érdekei késztették erre az álláspontra, hanem a radikálisabb döntések meghozatalához szükséges képzelőerő hiánya is. E hiányzó képzelőerőt pedig alighanem azoktól a fiataloktól kell majd várnunk, akiknek a neve most még csak a Memorandum támogatóinak egyre bővülő listáján szerepel. Jegyzet * Competenţa de cetăţean. Un răspuns doamnei Alina Mungiu-Pippidi (Állampolgári hatáskör. Válasz Alina Mungiu-Pippidinek), Ziua de Ardeal, 2002. január 10. BAKK MIKLÓS 1952-ben született Székelyhídon, Bihar megyében. A kolozsvári Krónika megbízott felelős szerkesztője, politikai elemző. Egy választás olvasatai, in: Régió, 2000/4. 2002.01.28.