Ovidiu PECICAN Hogyan takarítják el a havat Napirenden  Egyfolytában havazik Kolozsváron. Az Egyetemiek Házának kapusa ma már harmadjára próbálja eltávolítani a lezúduló hótömeget. "Egy hajszárítóval gyorsabban menne!", kiáltom oda az előbb viccből. "Igen ám, de elvették az áramot!", válaszolja ő szintén viccesen. Persze nincs is hajszárítója, de hát fő az egészség!... Ám az áram valóban gond, ha azokra a falvakra gondolok, amelyek még tavaly lekapcsolódtak az elektromos hálózatról, mert nem tudnak fizetni (hja, a CAP-nyugdíjak és a munkanélküli-segély!). Nagyjából azóta kezdtem megérteni, miről van szó, mióta rájöttem, való igaz: elég, ha megteszel 20 kilométert a hegyek felé, és bizonyos értelemben máris a 19. században vagy. És ha a hegyek szívébe jutottál, a tanyákra, amelyek nyáron olyan festőieknek és kényelmeseknek tűnnek, egyszerűen a középkorba botlasz. Az én hazámban a földrajzi távolságok egész történelmi múltat jelentenek; nagyon jelenlévőt és fenemód kényelmetlent. A többség számára Romániában jól enni ma is azt jelenti, eleget enni. Különben volt egy forradalom - kétségtelenül volt, legalábbis ha mellőzzük azt az apróságot, hogy az alkotmány máig sem szavatolja a magántulajdont -, és több mint tíz éve hajtogatják állandóan, hogy végrehajtják a reformot. Természetesen ők, a politikusok, és ez rendjén is van így, végeredményben nekünk más a dolgunk. De hol vannak a régóta várt jótékony hatások? Láttam őket Bukarestben, az Interkontinentál előtt, ahol a sugárúti fények és a fákon elhelyezett égők örvendetes manhattani levegőt árasztottak. Látom őket Kolozsváron is, ugyanolyan - sokba kerülő - show-formában. De mit lehet tenni, hogy a hashártyagyulladás ne legyen többé a nyomorúság luxusa falun, ahol csak a helikopter mentheti meg egy gyerek életét? Ami legelőször is eszedbe jut, az, hogy rosszul adminisztrálnak bennünket. Hogy jó gazdálkodás helyett politikai botrányokat kapunk. Hogy az adók tisztességesebb elosztása helyett a parlament tagjai kapnak több pénzt. Ehhez hasonló dolgok jártak az eszünkben nemrég, amikor a Provinciánál levő barátok közül néhányan úgy döntöttünk, alternatívát ajánlunk a társadalomnak, amelynek mi is részesei vagyunk. Világos, hogy nem értük el a felső küszöböt, hogy minden megoldott feladattal, minden, a sok jó dolog következtében vidám és optimista vagy fásult állampolgárral együtt a mi államunk még távolról sem jóléti állam... Nem vagyok tagja semmilyen politikai pártnak, és a többiek többsége sem az (ha ugyan nem kivétel nélkül senki, nem kérdeztem meg). Illetékek szokványos fizetői vagyunk, a szavazás gépezetének közönséges csavarai. Mivel azonban nem mindegy számunkra, hogyan élünk mi és a gyermekeink, és mert igyekeztünk - amennyit lehetett - tanulni, eszünkkel keresve meg kenyerünket, úgy döntöttünk, kihasználjuk ezt az előnyünket. Valószínű, hogy mi jobban látjuk mindazt, amit nem látnak világosan a róluk alkotott képpel és a leginkább csak számukra nyilvánvaló prioritások elrendezésével elfoglalt politikai pártok. Diagnosztizálva a válságot, azt mondtuk, nem ártana alternatívát ajánlanunk. Bizonyos értelemben magától értetődő volt ez: ha Bukarest a 21. században van, Kolozsvár, Jászvásár vagy Temesvár a 20-ikban, a többi pedig változón, a 19-ikben, 18-ikban és így tovább, miért ne szeretnénk a jelenkorba hozni többi romániai honfitársunkat? Könnyű mondani, nehezebb megtenni! Milyen út mutatkozik tehát az esélyek kiegyenlítésének körvonalazásához? Lehet, mondtuk, hogy az egyik út a határozatok szintjének és a költségvetés elosztásának az egyszerű emberek szintjéhez való közelítése (mert ők, és nem a különböző nagyságú és politikai színezetű főnökök alkotják Romániát!). Próbálkoznak még valahol ilyesmivel? Természetesen, éppen annak a közös Európának egyes részein, amely felé, állítólag, mi is megyünk. Aztán... hogy mi lett belőle, láttuk. Úgy történt, mint általában a latin népeknél. Svend Slipsjagertől, egy dán barátomtól, sok román barátjától tudom ezt: az északiak önmagukat mutatják, a latinok többet - vagy éppen egyebet - szeretnek mutatni önmaguknál! Ismét nemigen érdekelt, hogy milyenek vagyunk, inkább látszani akartunk. "Eltévelyedettek"-nek nevezve és az állam intézményeivel fenyegetve bennünket a miniszterelnök meghatározta annak a vitának a hangnemét, amelyre mi szólítottunk fel. Egy másik - erdélyi - miniszter jószerével hülyéknek nevezett, kollégája pedig, aki a valóság megkozmetikázásáért felelős, kihasználva az Igazság Minisztériumában levő pihenőjét... pszichoanalízisnek vetett alá bennünket. Ettól kezdve azt a vitát kaptuk, amelyet megérdemeltünk. Hja, sok hibát követtünk el, s most fizetünk. Engedjétek meg, barátaim, hogy nektek is felsoroljam őket, hiszen amúgy is megállapították rólunk, hogy jelentéktelen parányok vagyunk, tehát köztünk marad. Először is tévedtünk, amikor azt hittük, hogy az ország helyzetének elemzése az állampolgárok feladata. A részvételi demokráciákban, ahol a legjelentéktelenebb egyén véleménye is számít, így történik. Nekünk azonban Adrian Năstase úr megmagyarázta, hogy olyan dolgokba ütöttük az orrunkat, ami nem tartozik ránk, és jobb lenne, ha befognánk a szánkat. De ha valaki mégis elég oktalan lenne, hogy beleharapjon csalétkünkbe, akkor marginalizálni, bagatellizálni kell a vitát, és minél hamarabb át kell adni a feledésnek. Ebből az alkalomból megtanulhattuk, hogy demokratikus rendszerünkben csak a politikusoknak, az államnak, a pártoknak, a minősített szerveknek van joguk a közigazgatással és a közösség jövőjével foglalkozni. A többi demokratikus országtól eltérően Románia csupán a Választottak politikai akcióinak igazolására termeli újra állampolgárait, két szavazás között a közösség közönséges tagjainak be kell fogniuk a szájukat. Tán túl bonyolult ügy ez nekünk, na?! A miniszterelnök úr alternatívát is ajánlott: beszélhetünk, de azzal a feltétellel, hogy az általa pontosan kijelölt témákat vizsgáljuk, és megmaradunk az általa megfogalmazott állásponton belül. Nagyon helyes, de felvetődik egy kérdés. Ha holnap egy másik párt nyer a választásokon, amelynek mások a prioritásai, mit tegyünk? Kövessük az újonnan megválasztott utasításait, vagy - mint ahogy egyik televíziós állomásunk élő lelkiismerete kifejezi - maradjunk az előbbi közelében? Olyan állampolgári dilemma ez, amelyből nemigen lehet kitörni. Aztán, uff, megint hibáztunk, mert arra gondoltunk, nem elég bírálni, jó lenne javasolni is valamit. (Így tanultam, drága barátaim, a pioníroknál, a KISZ-ben, s még inkább az RKP-ban, amikor a dămăroaiai jóslatok még nem a múltról, hanem az emberiség ragyogó jövőjéről szóltak. Lám, milyen gonosz tréfát képes az emberrel űzni a jelszó, mely szerint meg kell őrizni a múltból mindent, ami értékes.) Azt javasoltuk tehát - mert hát nem szerveztünk meneteléseket, hazafias építőtáborokat és egyéb veszélyes akciót! -, hogy vitassuk meg annak a fájdalmas jelennek az alternatíváját, amely minden nappal növeli Románia állampolgári vérveszteségét. Amilyen naiv én vagyok, egy pillanatig arra gondoltam: talán egy közismert személyiség gratulálni fog majd nekünk ahhoz, hogy keressük a megoldást... Fennállt az a lehetőség is, hogy másképp süljön el a dolog, de ha arra gondolunk, hogy legalább 1938 óta, amióta II. Károlynak az a ragyogó ötlete támadt, hogy diktátorrá legyen, minden fonákul megy nálunk, azt mondtuk, nem lesz túl súlyos, ha mi is tévedünk. A jó szándék számított, s ez világos volt: azt akartuk és akarjuk, hogy Romániában jobban éljenek az emberek. És ha az állam intézményeivel együtt - amelyeket most ijesztegetésül használ - nem képes az állampolgárok jólétét biztosítani, akkor, már elnézést, mire jó az állam? Még hibáztunk valamiben: azt képzeltük, hogy románok és magyarok együtt le tudjuk győzni az etnikai ellentéteket, kitűnő példát adva a józanul választott közös ügyért való együttműködésre: annak a keretnek a megjavítását, amelyben sorsunkat cipeljük. Ezzel aztán alaposan feldühítettük a többséget: a legtöbb román és magyar tartózkodva tekintett kísérletünkre. Mintha bizonyos pártoknak, ha komolyan vettek volna bennünket, azonnal kifutott volna a föld a lábuk alól. A viszály még mindig jó üzlet Romániában! A gyanakvás, a másiktól való félelem, az interetnikai feszültségek mifelénk még mindig termékeny talajra lelnek. És akár hiszitek, akár nem, nem sokan vannak, akik örvendenek, ha a románok és a magyarok barátok. Elkövettünk egy még nagyobb hibát is: az aláírók közé bevettünk valakit, aki - anélkül hogy lemondott volna román állampolgárságáról - idegen állampolgár is, és Budapesten lakik. Természetesen nem engedhető meg, hogy valaki, aki Romániában született, nevelkedett és felnőttkoráig élt, akit Ceauşescu Szekuritátéja segített emigrálni, most, hogy szabadság és demokrácia van, megint beleszóljon szülőhelyének a jövőjébe. És nem engedhető ez meg azért, mert nálunk nem az számít, mit mond egy ember, hanem hogy milyen nyelvet beszél, hogyan öltözik, evett-e szójás szalámit, és hol volt az utolsó öt évben. Ha azt a Mihály királyt is így kezeljük, aki megrövidítette a világháborút, miért kezelnénk másokat máshogy? Ilyenformán nem kell a kényelmetlen gondolatok elleni érveléssel fárasztanunk magunkat, elég, ha azt mondjuk, hogy a hosszú hajú vagy a fűzőtlen cipőjű vagy a másfél méter alatti magasságú embereknek elvből nem lehet igazuk. Természetesen kivéve akkor nem, ha az illetők véletlenül a Világbanktól vagy a Nemzetközi Valutaalaptól vannak; ha anyagi segítséggel jönnek, vagy valami ilyesmi. De még mindig nem fejeztem be a hibák felsorolását. Köztük az egyik, akkora, mint egy ház, az állameszme vitatása. Romániában ez az egyik legnagyobb eltévelyedés! Bár megszoktuk, hogy az állam mindenhol elutasít bennünket, hogy a formalitások labirintusába kényszerít, hogy elveszi a pénzünket, és büntetéseket fizettet velünk, az állam akkor is szent, és kész. És mi van, ha a magunk során meglopjuk és megkárosítjuk, a kezeletlen autóbuszjegyektől kezdve a sikkasztásig és adócsalásig? Ennek a sportnak a szabályai előírják, hogy fizessünk, ha elkapnak, ha viszont nem kapnak el, minden folytatódjék változatlanul. A román büszke, mert miután a múltban annyi állam kényének-kedvének volt kiszolgáltatva, most van egy saját állama, de nem változtatta meg az állammal szembeni magatartását. Ez viszont egy dolog, és egészen más, tiszta szentségtörés, az államhoz nyúlni! Nemzeti mitológiánk aláaknázott területére tévedtünk, és aki idetéved - régóta tudjuk - óhatatlanul bajba keveredik. Ugyanilyen súlyosat hibáztunk, amikor a parlamenthez küldött levelünket memorandumnak neveztük. Ez védett név volt, és egyenes utalásokat tartalmazott az erdélyi románok modern történelmére. Megint a demitizálás aláaknázott területére léptünk, és a rólunk kialakult zavaros kép, a mai "memorandisták" képe, megzavarta a román nemzeti mitológiában világi ikonná merevedett képet. Azt hiszitek, hogy ezzel befejeztem az általunk elkövetett súlyos szabálytalanságok felsorolását? Tévedtek! Ugyanilyen szemteleneknek tűnhettünk azért is, mert nem tiszteltük a hierarchiát. Végeredményben, ha nyilvánosan akartunk volna mondani valamit, megtehettük volna tudományos előadásokon, megyei lapok hasábjain, polgármesteri és prefektusi hivatalokban, ahol kisebb-nagyobb hatalmasságok által elfogadott formák között ismertethettük volna (a PNL szavaival élve) "kalandos" eszméinket, vagy megfogalmazhattuk volna panaszunkat, hogy a korlátlan közömbösség az ismert tiszteletadással eltemesse azt egy már megsárgult irattartóba. Mi azonban közvetlenül a parlamenthez és a főbb politikai pártokhoz fordultunk, több napra megzavarva őket - mint mondták - fáradságos tevékenységükben. Mindennek a tetejébe még többet is tettünk, megsértve vele az ősi engedelmesség hagyományát: elküldtük a memorandumot az európai fórumokhoz is. Egy olyan országban, amely minden úgynevezett felelős személyiségén keresztül állítja, hogy Európába akarunk menni, hogy Európában vagyunk, hogy Európa és közöttünk nincs semmi különbség, a miénkhez hasonló gesztus mégis olyan reakciókat váltott ki, amilyeneket másutt legfeljebb egy feljelentés váltana ki. Történelmileg szólva, érthető! Mikor századokon keresztül hol a szultánhoz, hol a császárhoz fordultál panaszoddal, egy ahhoz hasonló mai cselekedetet sem tudsz másnak, mint feljelentésnek tekinteni, bár a körülmények megváltoztak, és kapcsolataink az Európai Unióval egészen mások. A legegyszerűbb vizsgálódás is feltárja tehát azokat a súlyosabbnál súlyosabb koncentrikus "baklövéseket", amiket elkövettünk. Most, amikor a cikk kedvéért számba veszem őket, én is megrökönyödöm. Tényleg, vajon mi járhatott az eszünkben? Bebeszéltük magunknak, hogy megéri megpróbálni. Azt mondtuk, hogy jobban is lehetne élni. Hogy a jelen nem ítéltetett a múlt reprodukálására. Hogy van jövőnk. Van reményünk. De lám, oktalanok vagyunk, hülyék, megtévelyedettek és kalandorok. És gondoljuk meg jól! Mert majd meglátjuk. A nagy lelki egyetértés közepette, amelyben Alina Mungiu-Pippidi - aki egész tegnapig a jelenlegi hatalmat sorvasztotta - mintha Adrian Năstase mahagoni íróasztalának a sarkán fogalmazta volna meg éles memorandum-ellenes bírálatát, azért más hangok is hallatszottak. Néhány nap alatt más értelmiségiek - de miket is beszélek, más állampolgárok! - nem félve az ellenséges zsivalytól - aláírták. Én ebben annak a bizonyítékát látom, hogy szerintük is válságban van intézményeink működése, hogy ők is egyetértenek egy ezzel kapcsolatos nyilvános vitával. De ezek mellett a bátor emberek mellett a sajtóból ismert nevek is megjelentek, felhívva a figyelmet a megoldás keresésének szükségességére. Csak a jelen heveny problémáira érzékeny Cornel Nistorescut (Evenimentul zilei) és Dan Pavelt (Ziua) említeném itt. A Ziua még felmérést is végzett internetes oldalán, és az eredmény (44,63% a regionalizálás mellett) azt mutatja, hogy bármilyen szűk és válogatott is volt a névtelenek köre, akik a kérdés kapcsán elmondták véleményüket, az nem közömbös. Mindezen túl számomra bátorítást jelentett a memorandum kibocsátása óta eltelt idő. Valami mindenki javára visszavonhatatlanul megváltozott Romániában: léteznek valóban független újságírók; léteznek nem fásult állampolgárok, akik készek jobban előkészíteni a jövőt; léteznek türelmes politikusok, akik képmutatás nélkül, ésszerűen tudnak beszélni olyan megoldásokról, amiket ők nem fogadnak el; létezik egy egész sereg olyan ember az ország különböző vidékein, aki nem akar máshova menni, ellenkezőleg, jövendő életét más anyagból akarja kiszabni. Nem számít, hogy havazik. A kolozsvári Egyetemiek Házának kapusa szorgalmasan és makacsul újra és újra eltakarítja az udvart. Alighanem az ilyen esetekre találták fel a seprűt. OVIDIU PECICAN 1959-ben született Aradon. A BBTE Európai Tanulmányok Karának előadótanára. Razzar (Alexandru Pecicannal), Bukarest, 1998; România şi Uniunea Europeană (Románia és az Európai Unió), Nagybánya, 2000. Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa 2002.00.28.