SZOKOLY Elek A király meztelen... de nem számít Napirenden  Érthető a kormánypárt - és nemcsak az ő - túlzott tartózkodása attól, hogy a mesebeli király csodálatos ruhájáról társalogjon. "Az egységes nemzetállam mítosza" - a PSD erdélyi programjából idéztem szó szerint - a román állam filozófiájának kulcsa, olyan bálvány, amelyet nehéz ledönteni. (A német közösség egyik tiszteletre méltó vezetőjének szavaival élve: a szent tehenet nem lehet levágni.) A fenti dogmát megkérdőjelezni bátorkodó minden eszmefuttatást éveken keresztül az alábbi bélyeggel száműztek a nyilvánosságból: nemzetárulás; minden eszmefuttatást, amely átlépte a szent nemzeti mítoszok megkövesedett kereteit, legjobb esetben is a hallgatás összeesküvése övezte. A civil társadalom egy évtizednyi higgadt és aprólékos munkájára volt szükség a történelem által traumatizált társadalmi mentalitás harcias reflexeinek megszelídítésére. Amennyire lehetett. Politikai osztályunk egyelőre immunis ezzel a hangnemmel szemben. (Nem lehet véletlen a civil szervezeteknek a kormány részéről nemrég történt "föderalizálási" kísérlete, amellyel megpróbálják kisajátítatni a civil társadalmat is.) Ha az Altera folyóiratban évek óta közölt vagy a Problema transilvană közös kötetben napvilágot látott elméleti eszmefuttatásokat, illetve azokat, amelyek majdnem két éven át a Provinciá-ban jelentek meg, sokatmondó hallgatás kísérte, most, hogy nem lehet elsiklani a Provincia Románia parlamentjének címzett Memoranduma fölött, mind a kormányfő, mind pedig a propagandaminiszter részéről gyanúsan sok "felhívás" hangzik el a dokumentum semmibe vevésére, lekicsinylésére, kigúnyolására és mellőzésére, mert - állítólag - az országnak most "fontosabb" dolgokat kell megoldania. Ezt a kényszerképzetszerű refrént akár ésszerűnek is lehetne tartani, ha nem rejtőzne mögötte - egyébként megmagyarázható - félelmük a valódi és alapvető, az ország "fontos" problémái megoldásához elengedhetetlenül szükséges decentralizálás eszméjének termékenységétől, eszme, mely elkerülhetetlenül az államnak az autonóm helyi közösségek fölött gyakorolt hatalma csökkenéséhez vezetne. Ez pedig meghaladja jelenlegi politikai osztályunk felfogóképességét. A román nemzeti állam megoldatlan problémái, melynek, íme, mindig fontosabb megoldani valói vannak, nem új keletűek. Ezek egyidősek magával a román nemzeti állammal, és a Nagy Egyesülést követő minden kormány erőfeszítése ellenére sem sikerült a vitathatatlan sikerek közé sorolni az egységes nemzet létrehozását is a megvalósított/megszerzett állam körvonalain belül. Nagy-Románia két világháború közötti mitizált időszaka, bár továbbra is gyanús óvatossággal és tapintattal kezelik, csupán az egyesült tartományok alapvető különbségeit és összeférhetetlenségeit hozta felszínre. Ezt bizonyítják a korszak számottevő erdélyi/bánáti román vezetőinek nyilatkozatai. Ezek azonban hamar feledésbe merültek a háborús idők és az országra zúdult "felszabadulás" lehengerlő nyomása következtében. És ha át is ugorjuk a legkövetkezetesebb román hazafi "aranykorszakát", mely a három fejedelemség közti különbség eltörlésében és a párt körül kialakítandó - ugyebár egyetlen nyelvet, a "győzedelmes szocializmus nyelvét" beszélő - egységes román nemzet létrehozásában remekelt, a "román terv" problematikus volta egyre nyilvánvalóbbá vált 1989 után, amikor a szabadság dzsinjét nem lehetett már visszagyömöszölni az államnacionalizmus palackjába. Mi több, gyanús huntingtonok olajat öntöttek a tűzre a történelmileg kialakult határok felidézésével, amelyeket, ugyebár, azt reméltük, örökre eltöröltek az éppen véget ért század földmozgásai. Az az érzékenység, amellyel a forradalom után különböző személyek, pártok és kormányok az olyan fogalmakat, mint autonómia, decentralizálás, regionalizálás, föderalizálás, devolúció stb. fogadják, azt bizonyítja, hogy a román nemzetállam továbbra is problematikus, és hogy a hatóságok félelme egy széles körű centrifugális mozgalomtól épp annyira reális, mint amennyire érthető. De nem menekülsz attól, amitől félsz! A PSD Ioan Rus miniszter által ismertetett erdélyi programja, minden zavarossága és ellentmondásossága ellenére, bizonyítja, ha még szükség van rá, hogy a valós gondokat el lehet ugyan odázni, de nem lehet elkerülni. Tiszteletre méltó lenne a PSD bátorsága - és talán ügyesség is -, amellyel megközelítette ezt a több, mint kényes kérdést, ha az nem tartozna e párt sokkal átfogóbb és perverzebb stratégiájához: a társadalmi élet minden területének - a politikaitól a gazdaságiig, a művelődésitől a vallásiig - a jó bolsevista hagyománynak megfelelő kisajátítása. A regionalizmus kisajátítása csupán egyike a legújabbaknak. Nem szabad sem meglepjen, sem megtévesszen bennünket az, hogy Ioan Rusnak a PSD Kolozs megyei konferenciáján tartott beszéde olyan kijelentéseket tartalmaz, amelyeket mintha a Problema transilvană kötetből vagy a Provincia folyóiratból másoltak volna ki. Hasonlóságuk valószínűleg annak tulajdonítható, hogy - amint azt Ioan Rus kijelentette: "Adrian Năstase az egyetlen politikai vezető Romániában, aki meg akarta hallani Erdély és Bánát hangját" (valószínűleg ez alkalommal "hallotta meg" a szociáldemokrata miniszterelnök füle a Koszovó-típusú konfliktusok veszélyének hangját is, melyeknek, jóslatai szerint, több mint egy éve kellett volna kirobbanniuk Erdélyben...). Tehát szociáldemokrata stratégáink is hallhatták "Erdély és Bánát" hangját: "az erdélyi térség évszázadokon keresztül európai térség volt, amelynek európai történelme és kultúrája volt. Természetes, hogy ennek a térségnek vissza kell térnie az anyaölhöz. A mi feladatunk most, hogy az egész román nemzeti térség integrációjának húzómozdonya legyünk." (Lásd a fent említett könyvészetet!) "A jövő Európája a régiók Európája." (sic!) "Régiófejlesztési modelleket kell kialakítanunk. (...) Meg kell szüntetnünk magunkban a gátlást, hogy ezekről a kérdésekről beszéljünk. (...) Fel kell vállalnunk a közigazgatási és pénzügyi decentralizációt. (...) A helyi demokrácia a fejlődés ösztönzője. (...) A helyi közösség a demokratikus rendszer lényege és a modernizálás fő tényezője, és igyekeznünk kell, hogy ez Erdélyre is érvényes legyen." Szavak nélkül. Vagy: "A helyi autonómiának nem volna értelme, nem volnának kilátásai, ha a meglévő egyszerű igazgatására korlátozódna, a megyék és a helységek közös kezelésére." Vagy: "A közösségi identitás érzésének újrafelfedezése és újraérvényesítése megszünteti majd a körülöttünk történőkkel szembeni pesszimizmust. (...) Az erdélyiek számára a közösségi identitás értékesítése elsőrendű ösztönző. (...) Nem értünk egyet azzal, hogy az etnikai autonómiától vagy az elszakadástól való félelem miatt csupán részlegesen alkalmazzák az autonómia elvét és a decentralizációt." Bevallom, nem tudtam megállni, hogy ne idézzem részletesen mindazokat a nemes gondolatokat, amelyeket annak a pártnak egy jelentős képviselője fejtett ki, amely ördögi következetességgel szabotálja az említett eszmék életbeléptetését. Meg se lehetett volna pontosabban fogalmazni "a közös dotációk egyszerű igazgatására korlátozott" regionalizációval szembeni, a közösségi identitás értékeire épülő regionalizmus gondolatát. De alig hihető, hogy ezeket a szavakat Ioan Rus, a PSD Kolozs megyei szervezetének elnöke ejtette ki anélkül, hogy Ioan Rus belügyminiszter területi elszakadásra való uszítással vádolta volna. Megtette azonban, ki más, mint Funar úr, persze nem ennek a szokatlan nyilatkozatnak a szerzőjével, hanem a Provincia Memorandumával kapcsolatban. Sajnálatomra, bár egyike vagyok aláíróinak, ez a Memorandum csupán a PSD vezetőjének határozottan transzszilvanista kijelentésétől távol álló "langyos" kis értelmiségi vitát javasol Románia regionális átalakításának kilátásairól. De ne hagyjuk, hogy megtévesszenek a mioritikus táj szépségei. Rus úr ajándéka (és a szerkesztőgárdáé, amelyből, úgy tűnik, nem hiányozhat Dâncu miniszter úr sem), sajnos, mérgezett. Diskurzusának minden modern, európai értékét félreteszi, mihelyt a "közösségi identitást értékesítő" autonomista, regionalista eszméket a... magyarokra is alkalmazni kellene. (A körülbelül ugyanolyan létszámú romák egyelőre még nem szerepelnek a szociáldemokrata stratégiában.) A PSD "regionalista" gondolkodása azonnal megakad, mihelyt ezeknek az eszméknek olyan vidékeken való alkalmazása kerül szóba, amelyeken (Cozmâncă úr szavaival élve) "szerencsétlenségükre" a románok nincsenek többségben. Ezért a szubszidiaritás, a decentralizálás és a helyi autonómia elve - amely alapvető értéke minden hiteles demokráciának - a magyarok esetében automatikusan "enklavizációra való törekvéssé" válik. "A közösségi autonómia", amelyet a szónok csak néhány mondattal korábban a legmagasztalóbb szavakkal illetett: "a közösségi identitás értékesítése" mint "kiváló cselekvésösztönző" a PSD tálalásában tisztán etnikai fogalommá válik. Ha román, akkor jó, ha magyar, akkor rossz. A következtetés kézenfekvő. A PSD Erdély-stratégiájának e szócsöve, még kegyetlenebb csapást akarva mérni a magyar irredentizmusra, egy adott pillanatban kijelenti: "lemondtak a román nemzeti állam nyílt megkérdőjelezéséről, és inkább >>lépésről lépésre<< akarnak jogokat szerezni a romániai magyarok számára." Hát nem aljasok ezek a magyarok? Ahelyett hogy nyíltan megkérdőjeleznék a román állam egységes nemzeti jellegét, inkább jogaik megszerzésével foglalkoznak. Hát ne csapjál oda nekik? Megnyugtathatjuk azonban az éleselméjű szociális és demokratikus miniszter urat, hogy mind a magyarok, mind a demokratikus gondolkodású románok mindaddig továbbra is meg fogják kérdőjelezni az egységes román nemzetállamot, amíg a nemzeti román etnikait, az egységes pedig homogén románt jelent. És továbbra is harcolni fognak bizonyos legitim jogok 'lépésről lépésre' történő megszerzéséért, megkérdőjelezvén mindazt, ami idejétmúlta a román nemzeti doktrínában. A kolozsvári elnök másik éleselméjűsége a "magyar taktikára" vonatkozik, amely "a románok nemzeti mítoszai megsemmisítésére és a románok közti viszály szítására törekszik. A magyar diskurzus egyik alapvető témája az Erdélyben, valamint az ország többi részében élő románok közti különbségek erősítése annak érdekében, hogy enyhüljön az erdélyi nacionalista diskurzus, és helyét a szeparatista vegye át." Számomra rejtély, hogyan tudnák a magyarok megsemmisíteni a román nemzeti mítoszokat, a belügyminiszter talán részletesebb információkat kapott az általa irányított szervektől. De a bolond szájából az igazság szól: az egységes nemzetállam valóban mítosz: "a szeparatizmus gondolata még (sic!) kisebbségben van az egységes nemzetállam mítoszával szemben". Fogalmazhatott-e volna érthetőbben a miniszter úr? Ugyanakkor Ioan Rus szövegéből nehéz megállapítani, hogy jó vagy rossz az erdélyi nacionalista diskurzus enyhülése - amit ugye a magyarok akarnak; hogy jó vagy rossz az erdélyi és az ország többi részén élő románok közti különbségek erősítése, azon különbségeké, amelyek meglétét éppen ő maga hangsúlyozta néhány bekezdéssel korábban, amikor az erdélyi identitás ösztönző voltát emelte ki. Lehet, hogy következő beszédében tisztázza majd számunkra a kérdést. Addig azonban nem marad más hátra, mint hogy örvendjünk teljes egyetértésben azzal a gondolattal, amelyet mi magunk többször is hangsúlyoztunk: "nem normális, hogy az erdélyi románok vagy magyarok tranzakció tárgyát képezzék Budapest vagy Bukarest számára." Bárhogy is csűrnők-csavarnók, ez azt jelenti, hogy: hagyjátok békében Erdélyt az erdélyieknek. Úgy tűnik, Funar úr elsiette a dolgot, amikor Rus úrnak PRM-tagsági könyvet ajánlott fel. Valószínűleg ebben az engedékeny hangnemben kellett volna befejeznem. Látva azonban, milyen súlyos zavarok dúlnak a miniszter úrnak a demokrácia alapelveire vonatkozó felfogásában, látva a pártja vezetői által az örökzöld Har-Kov-téma kapcsán kirobbantott botrányokat, meg kell állapítanom, hogy a román demokratikus gondolkodás Iliescu-féle eredetisége ragályos. És ebből a szempontból Ioan Rus úr, image-ének pechére, inkább Funar úrhoz illik. Ennek ellenére a regionális sajátosság szerepe, ami Erdély számára a helyi energiákat mozgósító tényezőként jelenik meg, pontosan körvonalazódik a Ioan Rus által bemutatott szociáldemokrata programban. Nehezen hihető, hogy egy olyan alakulatban, amelyben a pártfegyelem közmondásos, a PSD Erdély-stratégiája ne lenne más, mint a Kolozs megyei szervezet elnökének disszidens tette. (Nem tudhatjuk, hogy a stratégia második, magyarellenes része a Rus úr őszinte véleményét tükrözi-e, vagy csak azért érezte szükségesnek csatolását, hogy a PSD nagy-romániás szárnya számára emészthetővé tegye az első részt. Nem kellett külön megerőltetnie magát ennek a második résznek a kidolgozásakor, mert majdnem teljes egészében a SRI jelentéséből vette át. Vagy azt a következtetést kell levonnunk, hogy Rus, Dâncu, Maior stb. urak "transzszilvanizmusa" ugyanazt a célt szolgálja, mint a marosvásárhelyi "fekete március"? Vagyis azt, hogy az erdélyi románok és magyarok ne fogjanak össze a Dîmboviţa-parti politikusok feje fölött, és hogy továbbra is lehessen őket központilag ellenőrizni?) Jóhiszeműen olvasva azonban a szöveget, levonhatunk két fontos következtetést: az egyik az, hogy a regionális kérdés komoly, valós kérdés, amellyel foglalkoznod kell akkor is, ha nincs hozzá kedved, és a másik, hogy éppen ezért a kormánypárt saját hasznára akarja kisajátítani a regionalizmust, ki akarja venni azok kezéből, akik netán komolyan foglalkoznának megvalósításával. A hatalom felhívásai a regionalizmus körüli vita bagatellizálására voltaképpen nem a kérdés lényegét célozzák meg, nem magát a problémát kérdőjelezik meg, hanem az attól való félelmükre utalnak, hogy a regionalizmust éppen a regionalisták műveljék: moldvaiak, erdélyiek, bánátiak, dobrudzsaiak stb., akik esetleg saját érdekükben felfedeznék a regionális identitás "elsőrangú ösztönző erejét". Végeredményben a regionalizmusról szóló romániai vita egy látszólag banális kérdésre adott választól függ: léteznek-e vagy sem kellőképpen meggyőző sajátos jegyek a regionális intézményesítés legitimálására? Egyesek hajlamosak arra, hogy csak a pohár üres felét lássák, mások épp ellenkezőleg, bár ez utóbbiak elismerik, hogy az utóbbi évtizedek kiegyenlítő politikái jelentős mértékben hozzájárultak a regionális pohár kiürüléséhez. A más típusú régiókra (az ötvenes évek sztálinista típusú régióira, a fejlesztési régiókra stb.) való hivatkozások kétségtelenül zsákutcát jelentenek, valójában a lényegről terelik el a figyelmet. A regionális sajátosságot, akárcsak a nemzetiséget, nem lehet dekrétumok útján kinyilvánítani: azok olyan hosszan tartó sajátos történelemi folyamatok során alakulnak ki, amelyeknek meghatározó elemei "az alapvető társadalmi-történelmi struktúrák kevésbé látható, de legtartósabb elemei, amelyek az alapvető struktúrának megfelelően minden alkalommal újraalakítják a felszín szerkezetét". Wallerstein, ezeknek a soroknak a szerzője, geokulturális jelenségnek nevezi ezt. És elég nehéz bárkinek is megkérdőjelezni a mai Románia történelmi tartományainak geokulturális sajátosságait, tudva, hogy mindeniknek megvolt a maga saját történelme, földrajzi, demográfiai, kulturális, vallási stb. sajátossága, mert a századok során mindenik más geopolitikai erő mágneses terébe tartozott. Moldva az orosz-lengyel vonzáskörbe, Havasalföld a balkáni-oszmánba, Erdély a magyar-Habsburg vonzáskörbe, hogy csak a három nagy történelmi fejedelemségre utaljak. Ki kérdőjelezhetné meg például Erdély sajátos jellegét, a maga jól meghatározott történetével, amelyet bármikor össze lehet hasonlítani a Memorandumban idézett példákkal: Skóciával, Katalóniával, Flandriával, Vallóniával, Bajorországgal? Tagadni azt, hogy Erdély önálló ország volt, méghozzá hosszabb ideig, mint a mai Románia életkora, hogy egyike volt a vesztfáliai békét aláíró hatalmaknak, hogy a magyar koronán és az osztrák birodalmon belül egyaránt széles körű autonómiával rendelkezett, hogy palló volt Nyugat és Kelet között, és azt állítani, hogy ez a hosszú sajátos történelem nem hagyott mély nyomot az ebben a térségben együtt élő népek kultúrájában, gondolkodásmódjában, lelkivilágában, magatartásában, szokásjogaiban, és hogy ezek a népek nem estek át olyan lényegbevágó kulturális-genetikai módosulásokon, amelyek (a tömbházak előtt hetesezők, a "csipkés kombiné"-szerű zenebona, a piszok és az általánossá vált Păunescu-féle hepajok ellenére) a mai napig is képesek meghatározni a sajátos magatartásformákat, vagy intellektuális rövidlátásra, vagy politikai tendencionizmusra vall. A regionalizmus jelenségét kommentálók reakciói széles színskálát öleltek fel a vadimok és funarok agresszív közönségességétől, valamint Octavian Paler és C. T. Popescu nemzeti sóhajaitól kezdve az Ilie Şerbănescu, Alina Mungiu-félék és egyéb apró opportunisták hazafias feljelentéséig, akik nem akarták elmulasztani a hűségtáviratok küldésének dicsőséges alkalmát. Azok, amelyeket a nyugodt és meggondolt racionalizmus diktált, mint a Dan Pavelét és a Cornel Nistorescuét, mélyebb és átfogóbb elemzést érdemelnének, de ezt most nem tudom vállalni. Nem mehetek el azonban szó nélkül egy olyan európai hang mellett, amely ez alkalommal, úgy tűnik, hagyta magát bevonni a disszonáns fejhangok zsivajába. Ha egyes román értelmiségiek, mint például Ioan Rus, félnek nyilvánosság elé tárni az "Erdélyben és az ország más vidékein élő románok közti különbséget", lám, egyes bánáti értelmiségiek vagy félnek belekeveredni az erdélyi nemzeti-közösségi vitákba, vagy esetleg azt akarják, hogy hegyeken túli barátaik jó szemmel nézzék őket, s ezért inkább az erdélyiektől való különbözőségeiket hangsúlyozzák, mint hogy a Kárpátokon túl élő azonos nemzetiségű honfitársaik sokkal nyilvánvalóbb sajátosságbeli különbségeivel foglalkozzanak, bár a bécsieknél is nyugatibbaknak érzik magukat. Ez vajon a tapintat egyéni formája, vagy számításbeli hiba? Nem óhajtok itt belemenni a maffiák föderalizálása elméletének részletes elemzésébe, amely elmélet a szerző (Mircea Mihăieş) szándéka ellenére magának a decentralizálásnak az elvét kompromittálja, és nevetségessé teszi minden hiteles demokrácia alapelvét: a szubszidiaritást. Mert ha a maffiák és bürokraták reprodukciójáról van szó, ez nem csupán a kiátkozott történelmi tartományok szintjén érvényes - ahogyan a szerző kifejezi aggodalmát -, hanem az állam minden decentralizált szintjére, függetlenül attól, hogy milyen nevet visel. Miért kellene félnünk csupán a regionális maffiák elburjánzásától? A történelmi tartományok címére tett ironikus megjegyzései után már hiába tesz a szerző hűségnyilatkozatokat a radikális decentralizáció és egy alapjaiban újragondolt Románia mellett, ha végkövetkeztetése voltaképpen caragialei: legyenek némi módosítások itt-ott, de ne változzon semmi. Nem óhajtom megismételni sem a történelmi tartományok határaira vonatkozó eredeti szillogizmusát, mintha nem tudnánk, miről van szó, sem a régóta ismert palerizmusokat, melyek nem válnak a bánáti szerző becsületére. Engem azonban, bánáti létemre, mindig sokkol a liberális és nyugatbarát Bánát mítosza a maradi Erdéllyel szemben. Még ha nem is tagadom, hogy Kolozsváron, amint a szerző is írja, a romlott, sötét, türelmetlen "románság" győzött. (Bár megkérdezhetnénk, hogy vajon nem a bánáti Gheorghe Funar-e a főkolomposa ennek a türelmetlen kolozsvári "románság"-nak; hogy vajon nem a lugosi Iosif Constantin Drăgan-e a mecénása a mindenhol jelen levő román nacionalizmusnak; hogy vajon nem a temesvári Valeriu Tabără-e az elnöke a másik szélsőséges-nacionalista pártnak, a PUNR-nek?... Hogy vajon nem a Béga-parti város "liberális" tanácsosai-e azok, akik nemet mondtak a temesvári többnyelvű táblákra, míg a "maradi" Erdélyben sok város fogadta el a másság felé tett eme gesztust stb.?) Igen, látszólag a Bánát Románia legnyugatibb tartománya. A híres bánáti türelem azonban, sajnos - akárcsak a békés románról és a két világháború közötti romániai paradicsomról szóló mítosz -, valójában sántít. Sokszínű, kaleidoszkóp-szerű másság iránt érzett türelem ez, amely másság azonban számbelileg elenyésző, virág a bánáti románok gomblyukába, melyet kitűzöl, mert semmibe sem kerül. Egy atomizált pluralizmussal, számos olyan magán-másság morzsáival szembeni türelmesség ez, amely már nem képes közösségbe rendeződni, a klasszikus liberalizmus szellemében született türelem ez, mely lényegében nem sokban különbözik a kezdeti csausizmus győzedelmes szocializmusának "közös nyelvétől", amelyben a kisebbségek (még!) saját nemzeti viseletükbe öltözve táncolhattak... román népzenére. Egyes események sokkal mélyebb jelentőségű dolgokról beszélnek, mint az az első látásra tűnik. Éppen Temesváron jártam, amikor letették az... "egyetemisták" templomának alapkövét. Nem tudom, hogy végül is felépült-e maga a templom, egyike annak az 1000 ortodox templomnak, amely a forradalom után épült. 1990-ben vagy '91-ben járunk. Számtalan ortodox pap, hatóságok, közönség, a temesvári liberális értelmiség színe-virága. De senkit sem hallottam feltenni a kérdést: mi a csoda az az "egyetemisták temploma"? Milyen vallás ez? Annyira természetesnek tűnt minden bánáti liberálisnak, hogy az "egyetemisták temploma" nem lehet más, mint... ortodox. Körülbelül ez a különbség a bánáti és az erdélyi, a "maradi provincia" liberalizmusa között. Az erdélyi szellem, amennyi megmaradt belőle, nem óhajtja a közösségi identitások sokféleségének szétzúzásával és megsemmisítésével megvalósítani az egységet. Ami a román nemzetállam szerkezetét illeti, mindannyian feszélyezetten tartózkodóak vagyunk. Annak ellenére, hogy mindnyájan - "regionalisták" és "unionisták" - egyetértünk abban, hogy az nem működik. Eredményei megtöltik a negatív rekordok könyvét. Ez a majonéz nyolcvan éve nem akar összeállni. Tizenkét éve szabadon és senkitől nem kényszerítve forgunk önmagunk körül. Időnkénti önámításaink ellenére, továbbra is nevetség tárgyát képezzük Európa szemében. Mindnyájan tudjuk ezt, néha-néha ki is mondjuk. De a román nemzetállam szerkezete tekintetében merevek maradunk. Nem baj, ha nem működik. "Annak a betegségnek a gyógyszere, amelytől Románia szenved, nem a regionalizálás - nyilatkozza a volt csausiszta dalnok, ma PSD-s szenátor -, hanem a nemzeti egység. Nem vagyunk elég sokan az országban, a határok között, mint ahányunknak a besszarábiaiakkal és az észak-bukovinaiakkal együtt lennünk kellene..." Mit lehetne még hozzátenni az ilyen Nagy-Románia-típusú partitúrához, miközben Európa szemei előtt a tizenkétcsillagos zászlót lobogtatjuk? Hisszük, hogy minden igazi hazafi feladata korszerű megoldások keresése. A Provinciá-sok Memorandumát eredetileg tizenhárman írták alá. Azóta még sokan csatlakoztak. Sabin Gherman több tízezer támogatóval dicsekszik. A SRI valószínűleg jobban tudja. Nincs miért kételkednünk abban, hogy Ioan Rus Erdély-stratégiájának is számos támogatója van. Számomra sokatmondó Cornel Nistorescu dilemmája: "És akkor felvillant bennem a gondolat, hogy a politikai osztály csúcsán kifejezett proletár düh ellenére megtörténhet, hogy a lakosság egy részének más a véleménye. Mekkora részének? Hova valósiaknak? Ha csak tízen-tizenöten vannak, megjárja. De ha többen? Többen, mint gondolnánk?" Ha egy felmérés nem is helyettesíthet egy népszámlálást, az általa feltárt információk hasznunkra lehetnek. Ha a több évtizedes nevelés ellenére, ha a megfélemlítő kampányok, a kormány részéről történt fenyegetések, a "magyar státus"-szerű csábítások, a legkülönfélébb és a legkülönfélébb helyekről jövő etnicista kereszttűz ellenére az erdélyi románoknak majdnem egynegyede és az erdélyi magyaroknak majdnem a fele inkább erdélyinek vallja magát, mint románnak, illetve magyarnak, politikai osztályunk mégsem képes elszakadni az egységes nemzetállam ikonjától, akkor ideje volna, hogy valaki végre hangosan kimondja: a király meztelen! A szóban forgó felmérést Vasile Dâncu tájékoztatási miniszter úr Metro Media Transilvania nevű intézete készítette. Nincs okunk kételkedni az adatok hitelességében. SZOKOLY ELEK 1939-ben született Facsádon, Temes megyében. A Pro Europa Liga igazgatója. Chestiunea Transilvană între melancolie şi realitate (Az erdélyi kérdés a melankólia és a valóság között), in: Problema Transilvană, Jászvásár, 1998. Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa 2002.00.28.