ÁGOSTON Hugó Bukarest mint provincia Amikor a minap a belügyminiszterünk meghirdette a kormánypárt Erdély-politikáját, stratégiáját és taktikáját, továbbá dinamikáját és logikáját, de nemkülönben a mimikáját és a fifikáját, nekem valahogy - ki kell mondanom őszintén - a saját belügyeim jutottak eszembe. Olyan emésztési és keringési, sütési és főzési, gasztronómiai és agronómiai dolgok. Meg hogy miben különböznek az én erdélyi ilyen belügyeim a saját és a mások ugyanilyen fővárosi belügyeitől. Egy erdélyi kajakegyhely és egy bukaresti resti felhozatala, mindenki tudja, lényegesen különbözik. Lehetnek ugyanazok az alapanyagok, nézhetnek ki az ételek hasonlóan - más a zamatuk. És hát, talán mondanom sem kell, bár életemnek több mint a felét a fővárosban töltöttem, és a másság iránti kíváncsi tiszteleten messze túlmenő imádattal illetem a román, általában a balkáni konyhát, azért az ember szíve és gyomra mélyén mégis odavalósinak érzi magát, ahol zsenge szervezete az anyatejet feldolgozta, alkalmassá válván egyéb fogások feldolgozására is. Meg hát végtére miért ne lehetne, Bukarestben meg vidéken, programot kidolgozni: a táplálkozásból meg az anyagcseréből is?! Vagy még radikálisabban: vajon nem a gyomornak szól, nem has-dimenziójú elsősorban a mégoly aktuálpolitikai indíttatású program is, különösen, ha szociáldemokrata? Has és politika összefüggéséről hirtelen az jut eszembe, mi minden futott át az agyamon akkor is, amikor Bukarestben először szóltak rám, hogy beszéljek románul, mert román kenyeret eszem. Az első reagálásom az volt (csendes, sértődött nyugalommal mondtam el), hogy legalább annyira hozzájárulok a nevezett élvezeti cikk előállításához, mint az elfogyasztásához, és legalább annyira "csinálom" is a román kenyeret, mint az a pasas, aki rámszólt (ebben persze tévedhettem is - volna -, ha az illető történetesen péknek bizonyul). A dolgok 1989 után nagyot léptek előre, ma már nemigen hallani a hazai magyar és román, német és zsidó, ukrán és cigány menük eme nélkülözhetetlen alapfogásáról, hogy román. Van török kenyér, van német kenyér - a legnagyobb baj az, hogy eltűnt a jó román kenyér. Legalábbis a kulináris-hazafias hivatkozásokból, utalásokból és számonkérésekből, de nemkülönben a rendreutasításokból és fenyegetésekből is. Jobbára a menüből is eltűnt, és itt pontosítanom kell: az erdélyi kenyér tűnt el az én étrendemből, úgy általában. Kell-e mondanom, milyen az erdélyi kenyér? Hiszen tudják! Ha nagyon röviden ki akarnám fejezni a lényegét, azt mondanám, ehető. Elhihetik, egy olyan ember tapasztalatából mondom ezt, aki - az utóbbi időben minden jel arra figyelmeztet, a kormánypárt Erdély-programját kifejtő miniszter is - megette a kenyere javát. Erdélyi füstölt szalonna Hát a szalonnáról, a kenyérhez való finom erdélyi szalonnáról mi a véleményük? A magamét hadd ne a saját szavaimmal mondjam el, úgyis az a vád ellenünk, magyar provinciások és krónikások meg egyéb médiások ellen, hogy túlhangsúlyozzuk az erdélyi románok és a Kárpát-kanyaron kívüli románok közötti különbözőségeket. Inkább hivatkozom egy régi kedves ismerősömre, mondhatni barátomra, Radu Anton Roman íróra és kulináris művészre, gasztronómiai (vagyis ételreceptes) könyvek szerzőjére, aki legutóbbi remekművével oly magasra emelte a román konyhaművészet színvonalát. Nos, az ízleleti másság kultuszának ez a megszállottja ilyeneket ír a füstölt szalonnáról: "Ha disznóról és füstről beszélünk, hát akkor azt kell mondanunk: Erdély. Mert csak Transzilvániában lehet igazi füstölményekről beszélni, kemény és aromás sonkákról, omlós és mégis biztosan álló, csalogató illatot árasztó szalonnákról, olyan kolbászokról, amelyeknek zamatígérete az egekig hatol. Miért, miben leledzik ennek a titka? Nehéz válaszolni. Unokafivérem vagy két ízben is elvégezte a következő kísérletet (semmiképpen sem tudományos kíváncsiságból, inkább a helyszűke miatt): kettéosztotta a disznót, és az egyik felét az anyósánál, Fogarason, a másikat otthon, Urlaţi-ban sózta be és füstölte fel. Megalkuvások és árnyalatok nélkül ugyanazt a receptet alkalmazva - vagyis a sonkát és a szalonnát hét napig szlatinában, sós pácban tartva, naponta kétszer megforgatva, majd fűrészpor és keményfa lusta tüzén tartva további egy hétig - két teljesen különböző dolog jött ki neki. Amennyire éretten üvegesek voltak az erdélyi szalonnatáblák, ugyanannyira elfolyónak mutatkoztak a munténiaiak. A megkérdezett szalonnológusok körében a vélemények megoszlottak. Hol azt mondták, hogy bármennyire hideg van Urlaţi-ban, Fogarason még hidegebb van, hol azt, hogy a levegő nedvességtartalma, illetőleg a földmágnesség vagy valami más játszik meghatározó szerepet. A tudós magyarázatok ellenére a titok érintetlen maradt (persze csak tavaszig, amikorra teljesen elfogyott). De hát végül is nem az okok számítanak, hanem a végeredmény - amely Erdélyben sokkal ízletesebb, különösen vöröshagymával és házikenyérrel." Ennyit tehát a belügyi sajátosságok méltóságáról. De ha már füstölt finomságokról (erdélyi mozdony!) és közülük is külön a szalonnáról értekezünk pavlovi ínycsiklandozással, ne feledkezzünk meg arról a barátunkról sem, aki nekünk a szalonnát adja. Igen, róla, a disznó barátunkról és családtagjairól van szó. Ismerik a három kismalac szomorú történetét? A három kismalac meséje Volt egyszer három kismalac, akarom mondani, három történelmi tartomány, de mondjunk mégis kismalacot. Ez a szegény (többnyire árva) drei szalonnaszolgáltató olyan, de olyan szerencsétlen volt, hogy tájékozódni sem tudott (térben és időben, gondolatokban és helyzetekben). Így hát egyszer, amikor azok, akik addig a kezüket fogták, hirtelen elengedték, a három kismalacok hirtelen nagyon egyedül érezték magukat egy sötét erdőben. Ilyen lehet az Élet, gondolta a második kismalac a sötét sűrű erdőben, mert az első azt gondolta, hogy ez nem létezik, ez egy rossz álom. A harmadik kismalac pedig mindössze csak arra tudott gondolni, hogy ott vannak a hideg és ködös-nyirkos erdőben. Ám amikor már úgy érezték, hogy az elemek teljesen ellenük esküdtek, amikor ahogy mondani szokás, csak a "sose volt úgy, hogy valahogy ne legyen" reménye maradt meg bennük, hát ripsz-ropsz, illetve inkább egyszer csak: ott állt előttük egy jóságos tündér. Az ilyen jóságos tündérek, ha megfigyeljük, mindig csak elintéznek, sohasem tesznek maguk dolgokat. Ne gondoljuk tehát, hogy most ez a lelkes és bájdús tünemény elkezdte a hófehér stb. kebelén melengetni, a saját varázstarisznyájából nápolyi szelettel vagy pláne füstölt őzgerinccel (szarvasgombakörettel) táplálni a kismalacokat. Nem, a tündér nemes egyszerűséggel azt mondta, hogy látva, mily elesettek, feltétel nélkül teljesíti egy-egy kívánságukat. No, a kismalacoknak sem kellett több, hiszen a kívánást már korábban jól begyakorolták, elanyátlanodott estéken úgyszólván egyebet sem tettek, mint ábrándozva kívánságokat fogalmaztak meg. Azt mondta az egyik: ő azt óhajtja mostan, hogy valahol a meleg égövön legyen, az óceán mellett egy medence partján, gyönyörű lányok legyezzék őt pálmalevelekkel, calme et volupté hangulatban igyék valami nagyon dekadens italt, s ha lehet, vadszárnyaspástétom legyen az osztályrésze. A jó tündér intett, és az első kismalac kívánsága teljesült. A második kismalac azt mondta, ő nem ennyire igényes, leginkább otthon szeretne ülni, a kályhában rőzse lobogna, piának megteszi a forralt bor, kajának pedig a palacsintafélék változatos családjának valamelyik, lehetőleg csokoládés tagja. A tündér intett, és lőn. Megszólalt a harmadik kismalac is: "Nagyon sötét ez az erdő, és én nagyon fázom. És nagyon félek egyedül. Jó tündér, add, hogy mellettem legyenek a testvéreim." A tündér intett. Hát így járt a három kismalac, akarom mondani, a három... ÁGOSTON HUGÓ 1944-ben született Medgyesen, Szeben megyében. A kolozsvári Krónika vezető szerkesztője, a bukaresti A Hét főmunkatársa. Bukaresti élet, képek, Nagyvárad, 2000. 2001.10.07.