Franz METZ Az Éhségvonat* Utazás Európa elfelejtett csücskében Pár perccel múlt öt. A Bukarest-Belgrád nemzetközi gyors ma reggel pontosan érkezik a temesvári állomásra. A rövid, ám annál izgalmasabb taxizás élményeit próbáltam kiheverni (roncstelepre megért öreg járgány volt a taxi, a viteldíjat nem a taxióra, hanem a kuncsaft öltözéke szabta meg), előre örültem az első osztály kényelmes, süppedős ülésének. Román újságokkal fölszerelkezve kapaszkodtam fel a Ceauşescu-korból hátramaradt kocsi meredek lépcsőjén, rámköszöntött az egyenletes húgyszag - akárcsak annak idején, a naponta ismétlődő Lugos-Temesvár ingázásaim alkalmával. Már az első lépések után bizonytalanság fogott el, hogy valóban az első osztályú kocsiba szálltam-e be: koszos ablakok, függönyrongyok, visszatehetetlenül kifordult hamutartók, fityegő tolóajtók, összevagdalt üléshuzatok, alig néhány fülkében hunyorgó világítás. Szerencsére beszüremkedett némi fény az állomásról. Hullámpapírdobozok, zsákok és jókora, behúzott cipzárú táskák között nyomultam a helyemre, a már-már tele fülkébe. Minthogy kétségeim nem oszlottak, megszólítottam egy utastársat, vajon ez-e a belgrádi gyors. "Egen, uram, jó helyen van" - mondta, miután tetőtől talpig végigmért. Nem is akartam többet tudni, az utasok egyébként is azzal voltak elfoglalva, hogy poggyászukat - vagy amit jobb híján így nevezhetünk - sietve elhelyezzék. Valami csak nem stimmel, gondoltam. Úgy éreztem magam, mint egy vásárcsarnokban: az utasok ruhaneműt, cigarettakartonokat, kozmetikumcsomagokat, párosával összebogozott cipőket, eredeti csomagolású étkészleteket, játékszereket, elektromos gépeket, szerszámokat, alsóneműszetteket osztogattak, csereberéltek egymás között. El kellett telnie egy kis időnek, míg lenyugodott bennem a látvány, ahogy a vonat átkígyózott Európa egykori magtárán - ahogy a Bánátot a magántulajdon 1948-as államosításáig nevezték -, valahogy magamra találtam az ide-oda futkosó, ideges taglejtésekkel érvelő utasok között. Voltaképpen mind kedves, közlékeny ember - csencselők -, akiknek sebtében és jól begyakorolt mozdulatokkal kellett törvényes és törvénytelen árujukat eltüntetniük a vámosok felbukkanásáig. Készséggel megosztoztak egymás között a "javakon", hogy mindeniküknél csak egy kis tétel maradjon az összes "exportcikkből". Ezért volt, hogy az egyik asszony több dzsekit is magára vett. A barátjának, Ionuţnak is jutott kettő, egy meg a mellette ülő nőnek. A méternyi magas bálából megmaradt többi darab is szépen eloszlott a fülkében duzzadó ruhacsomagok közt. Én voltam az egyetlen utas, aki nem az áru optimális elhelyezésével foglalatoskodtam. Ezért titkot fürkészve, bizalmatlanul tekingettek rám. Kínos volt. De végül is ezek az emberek igazán segítőkészek és barátságosak voltak, láthatólag hosszú ideje ismerték már egymást. Egyáltalán nem tettek rám rossz benyomást. Úgy tűnt, teljesen lefoglalja őket az áru csomagolása és átcsomagolása, álcázása. Semmi esetre sem voltak rossz emberek - ennyit állapíthattam meg saját megnyugtatásomra. A mellettem ülő nő egyszer csak megszólított. Amikor megtudta, hogy turista vagyok, német úti okmánnyal járok-kelek, és először utazom Belgrádba, láthatólag megnyugodott. Úgy tűnt, a többiek is megkönnyebbülnek: a fülkéjükben ülő idegen nem román hivatalnok tehát, és nem is a vámvizsgálat során gondot okozható spicli. "Ebből a munkából élünk - mondja a sok dzsekit viselő idősebb hölgy. - Minden második nap Pancsovára megyünk, ott adjuk el az árunkat a nagypiacon. Magyarok, szerbek, horvátok, románok jönnek. Jól megy a bolt. Én mérnök vagyok, és sok éve munkanélküli. Valahogy gondoskodnom kell a gyerekekről. Biztos tudja, milyen rosszul megy nekünk... Ha volna állásunk, nem kellene ezt a melót csinálnunk." A férje egy ideig hallgat, aztán ő folytatja: "... És nem kellene ezzel a vonattal utaznunk. De ebből élünk. Régebben a szerbek jöttek ide, ők láttak el minket a szükségessel. Most mi adjuk el a szerbeknek a saját árujukat. Ilyen az élet..." Később a többi utastársammal is szóba elegyedem. Ana - úgy huszonöt éves lehet - már néhány napja úton van. Moldvából jött. Az áruját a barátaitól szerzi be, azok Ukrajnából hozzák. Régebben Lengyelországból jött áruval jártak. Ana körülbelül havi 300 márkát keres, ha minden simán megy. Persze azzal is számolnia kell, hogy a vámosok egyszer-másszor elkoboznak valamit, s ráadásul néhány kisebb ajándékot is kell még venni a határőröknek. Nem akarja tovább folytatni a csencselést, "ki akar szállni", hogy rendes munkahelyet keressen. Az Éhségvonat fülkéjét lassan betölti a csend és valami mesterséges nyugalom. Szomszédaim szinte mozdulatlanul ülnek, az összes holmi az ülések alatt, a csomagtartó rácsokon, a nadrág- és belső zsebekben, kézitáskákban, zacskókban, szatyrokban. Feszülten vár minden és mindenki valamire, aminek nemsokára be kell következnie. Közeledünk a szerb határhoz - ahhoz, amely 1989-ig a vasfüggönytől keletre a leginkább őrzött sávnak számított. Minthogy nincs nagyobb poggyászom, a mellettem ülő nő két karton cigarettát nyom a bal karom alá, amit már végleg nincs hova begyömöszölnie: "Ne aggódjék, uram, semmi baj nem lehet. Ennyit mindenkinek át szabad vinni." Megkezdődik a román oldalon az útlevél-ellenőrzés. Az egy óra örökkévalóságnak tűnik. Előbb a kalauz jön. Tétovázás nélkül beseperi utastársaimtól a csúszópénzt. Vélhetőleg én vagyok az egyetlen, akinek szabályos menetjegye van. Az útlevél-ellenőrzés következik, utána a vámvizsgálat. A legtöbb csencselő jól ismeri a fiatal vámtiszteket. Meg-megtapogatják a kézipoggyászokat, a tartalmukról kérdeznek, megeresztenek néhány elmésséget egymás között - továbbmennek. Mit is mondanának, minden pontosan látszik: tudni lehet, mikor és ki milyen áruval kel át, s a csencselők is jól tudják, mikor melyik vámtiszt van szolgálatban. Utastársaimnak valósággal az arcukra van írva a megkönnyebbülés. Megint sikerült! És én? Ülök a két karton cigarettával a hónom alatt, s várom, hogy bemutassam az útlevelem. Minden rendben... vagy mégsem? Elveszik az útlevelemet, hogy ellenőrizzék kilétemet. Fél óráig is eltart, amíg a határőr visszatér. Istenem, gondoltam, most mi lehet? Minden tekintet rám szegeződik. A határőr felszólít: szálljak le, a papírjaim nincsenek rendben. Autóval utaztam be Romániába, s most vonaton lépek ki. Miért? Felvilágosítom: csak néhány napot töltök Jugoszláviában, utána visszatérek Temesvárra. A felvilágosítás a legkevésbé sem tűnik kielégítőnek: nem tudom rendőrségi igazolással bizonyítani, hol hagytam személygépkocsimat. A fiatal határőr arra kér, legyek türelemmel, amíg elöljárójával megbeszéli a sorsom. Újabb negyedóra telik el, amíg visszakerül az útlevelem, egyik lapján a "Személygépkocsi nélkül" bejegyzéssel. A szerb oldalon levő határváros neve: Versec. Több mint nyolcvan évvel az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása után - itt-ott még föllelhető a régi Ausztria nyoma. Az állomás is a ferencjóska-időből maradt itt. A pénztárablakok, a szecessziós épületek, a barokk templomok és a város fölött őrködő Szent Kereszt-kápolna - mindezek olyan részletek, amelyeket Duna menti sváb szerzők könyveiből már ismertem. Egykor az ő otthonuk is ez volt. Elűzetés, pogromok, menekülés, aztán ötven év múlva újra csak háború. Felbukkan a tévétorony a hegyen, amelyet egy amerikai bombázó 1999-ben talált el, de csak pár hónap múlva omlott össze. Versec - valamikor közelebbről is meg kell ismernem ezt a vidéket. Éhségvonatunk, amely Európa jelenleg két legszegényebb országát köti össze, itt is jó órát vesztegel. Elegendő idő ez arra, hogy megfigyeljem az emberek arcán az utóbbi, elvesztegetett tíz esztendő nyomait. Az idő valamikor megtorpant, talán 1989-ben. Két, fehérbe öltözött "egészségügyis" - az egyiknek a hátán jókora tartály, a másiknak a kezében szórócső - a kocsipadlóra és az utasok tenyerére fröcsköl valamilyen löttyöt. Eszembe jut: pár nappal azelőtt a román rádió egy Koszovóban megjelent, Ebola-féle fertőzésről adott hírt. Újra útlevél-ellenőrzés, vámvizsgálat következik, ezúttal a szerb oldalon. Egy óra múlva megint elindul a vonat Belgrád felé. A folyosó ablakánál megjelenik egy idősebb úr. Néhány angol szó után mindketten rájövünk: románul is megértjük egymást. Útitársam épp a rendszeresen látogatott, romániai Herkulesfürdőről tart hazafelé. A román falu, ahonnan származik, jelenleg a Bánát szerb részéhez tartozik. Popescu úr azonban kanadai útlevéllel bír, minthogy hosszú évek óta ott él. A Timok-völgyi román településekről mesél, ahol a mai napig elevenek a szerb-bánáti román parasztok szokásai, hagyományai. Szó esett az első világháborút követő határrendezésről, amikor is a franciaországi Trianonban a legabszurdabb békediktátumok egyikét írták alá: szerb, román, német települések közepén vonták meg a megerősített határvonalat. Ezzel pedig 1919-ben egy történetileg összeforrt, konszolidált európai régiót sújtottak katasztrófával. A románok és a szerbek számára csakúgy, mint az akkoriban még számosan itt élő német számára éveken át valóságos rémálom volt a határrendezés. A kanadai román szerb egyre lelkesebben beszélt hazájáról, amelyet - ha Isten is úgy akarja - ezentúl minden évben meglátogat. Nézem a vidéket. Éppen olyan, mint a Bánát román oldalán. Az ortodox és katolikus templomok barokk tornyait e termékeny mélyföld déli részén messziről látni. Persze a szocializmus is rányomta bélyegét a látványra az állami vállalatok megszámlálhatatlan romos, rozsdás maradványával, amelyek minduntalan megtörik a búzamezők idilljét. Egészen jól ismerem Európa e sarkát, sok barátom is itt élt, olyanok, akik számára ez a vidék az 1944-es sorsfordulatig földi paradicsom volt. Elűzetésük vagy menekülésük során Ausztriában vagy Németországban kötöttek ki, ahol manapság "dunai svábokként" határozzák meg őket. 1999-ben egészen más oldaláról kellett megismernem ezt az országot. A koszovói háború a média útján beköltözött a szobáinkba. Egy barátom, Maketic György a péterváradi, lebombázott Duna-hídtól nem messze lakott akkoriban. Versec és Pancsova bombázásának hangját Temesvárig hallani lehetett - mondja Popescu úr. Azóta pedig még a terméssel sem stimmel valami: a cseresznyefák nem úgy virágoznak, mint azelőtt, a paradicsomtövek alulfejlettek, és a krumplival sincs minden rendben. Szerb oldalon csakúgy, mint román részen nap mint nap a bombázások utóhatásairól beszélnek. Igaz lehet hát, amit egy temesvári Notre-Dame-nővér mondott - gondoltam -, az ugyanis, hogy az egyik rendi nővérük egy akkoriban szerzett agykárosodás következtében pár hét alatt meghalt. Megérkezünk Pancsovára. Már korábban is érzékelhető volt ugyanaz a nyüzsgés, ami vonatindulás után Temesváron. Most azonban a csencselők összegyűjtötték a korábban gondosan szétadagolt árujukat: ettől fogva minden utasnak hatalmas halom ruhaneműje, cipője, fúrója, kozmetikuma vagy fehérneműje lett. Én is megszabadulhattam végre "csempészárumtól", szomszédnőm udvariasan meg is köszönte a segítséget. A vonat lassan kiürül. A kereskedők leráncigálják, lepasszírozzák hatalmas zsákjaikat, táskáikat. Az állomástól nem messze feltűnik úti céljuk: egy óriási vásártér egymás mellett sorjázó bódékkal, műanyag zsákokból improvizált ponyvákkal. Közöttük cserkésző kutyák. A fedőponyvák rongyai csattognak a szélben. A csencselők még a leghidegebb télben is eljönnek, hogy eladhassák árujukat. Egy üveg slibovica - bánáti pálinka - nélkül aligha bírnák ki a hideget az Éhségvonatban vagy a standoknál. Még nem sejtettem, hogy néhány nappal később ugyanazon a vonaton és néhány ismerős arc társaságában teszem meg az utat visszafelé. A négy, Belgrádban és a Vajdaságban eltöltött nap után az egész olyan messzinek tűnt számomra! Ezúttal is hat órát tartott a 150 km-es út. Éhségvonatunk azonban ez alkalommal nem kereskedőket szállított, hanem jobbára fiatal, magánzó utasokat. Az Éhségvonat is egy a Délkelet-Európának nevezett, tarkabarka mozaik sok kövecskéje közül. Csakhogy ezek az darabkák igen sokba kerültek: egy ősrégi, mindig is idegen - keleti vagy nyugati - hatalmaktól fenyegetett civilizáció töredékei. Hiszen Éhségvonatunkból is rég Intercity-Express lehetett volna, amely egyetlen eurorégió két metropolisát: Belgrádot és Temesvárt köti össze. A Maros-Tisza-Duna-régióban megvan a szándék arra, hogy e rég meghaladott világban fölöslegessé váljanak a határok. Ám az osztatlan Bánság továbbra is álom marad. Az eső kitartóan csapkodja a részben törött kocsiablakot. A plafonról ütemesen cseppennek le a vízcseppek az iromba öltésekkel meggyógyított üléshuzatra. A folyosón áll a víz. Láthatólag senki sem törődik vele. Nyilván ez is a hétköznapok rendjébe tartozik. A fülkében két egyetemista lány beszélget. Az egyik sikertelenül kísérletezik az ablak lenyitásával. "What stupid train! It's terrible" - fakad ki a barátnője. Montenegróból jön, a másik Versecről, mindketten a temesvári orvosi egyetemen tanulnak, amely valószínűleg a régió legjobbja. Most bevásárolni utaznak Romániába. A szomszéd fülkéből harsogó könnyűzene hangja nyomul be. Négy tizennyolcéves-forma lány énekel és táncol az ülések között - s rajtuk. Poggyászuk csak egy-egy kézitáskából és néhány reklámszatyorból áll, plusz a jókora zenegép. Divatos, feszesre szabott öltözetük mintha a bécsi Kärtnergasse áruházaiból származna. Később kettőjüket leszállítja a határrendőrség: nincsenek érvényes irataik. Az egyik Moldáviából jött, a másik Ukrajnából. Különösebb vonakodás nélkül követik a határőrök utasításait. Két fiatalember cigarettázik a folyosón, románul mesélik egymásnak az utóbbi napok kalandjait. "Nem, az Isten szerelmére, dehogy fizetődik ki lopni. Semmire se mégy vele - mondja az egyik. - Valahogy csak eljutok Németországba. Találok valami munkát. Itt nem lehet kibírni." Majd topográfiailag szabatos leírás következik egy Ausztria és Németország közötti határszakaszról. A fiatalembert egy barátja biztosította, hogy ott - az éjszaka sötétjében - viszonylag könnyen át lehet jutni. A másik is kipakolt: Horvátországban érvénytelen iratokkal csípték el, s egy éjszakát rács mögött töltött. Pár nap óta néhány sárgabarackot leszámítva semmit sem evett. Most már csak a visszaútra futja. Hogy mi lesz ezután? "Isten tudja... Talán Ausztrián át Németországba... Ha már az ország belsejében vagy, nem kérdezősködnek a disznók az útleveledről." Néhány évvel ezelőtt Hamburgból Milánóig utazott egy vonaton, senki nem kérte az útlevelét. Ez utóbbi fiatalember poggyásza is csak a legszükségesebbekre korlátozódik: egy zöld, áttetsző reklámszatyorban egy darab kenyér és egy műanyag üveg víz. Ahhoz képest, hogy min mehettek át, mindketten egész rendesen néznek ki. Nem bűnözők, csak két boldogulását kereső fiatal - talán csak emberi szóra vágynak. A vonat villogó esti fényben Temesvár felé közeledik. A fülkékben elviselhetetlen a hőség, rossz a levegő, még a nyári zápor sem hűtötte le a napközben átforrósodott vagont. Alig egy órával éjfél után az Éhségvonat visszahozott "világ körüli utazásomról". Négy, sok tanulsággal járó nap állt mögöttem: koncentrált oktatás történelemből, földrajzból, politikából és túlélésből. Egy darabka Európát hozott közelebb hozzám, milliók mostani vagy egykori hazáját. A politika - akár a jelenlegi európai politika - okozta összes szenvedés és tragikum dacára az itt élőkben hatalmas kitartás és az élni akarás óriási potenciálja halmozódott fel. Ezen még Európa újrafelosztása sem tudott változtatni. Hogy a szegénységnek is megvan a maga globalizációja, azt épp egykori, betegeskedő, de túlélni akaró délkelet-európai hazám egyik ütőere, az Éhségvonat bizonyította be. * A szerző Romániából elszármazott, Németországban élő író, aki épp ezért nem ismerheti a belföldön használatos szófordulatokat. Mi, akik itt élünk, tudjuk, hogy Romániában Éhségvonatnak (Foameának) a Jászvásár-Temesvár, Temesvár-Jászvásár gyorsvonatot nevezik, de úgy gondoltuk, hogy egy lábjegyzetben tisztázva ezt, az írásban meghagyjuk a szerző által választott elnevezést. A szerk. FRANZ METZ 1955-ben született Lugozson, Temes megyében. Muzikológus és orgonista Münchenben, valamint a "Gesellschaft für deutsche Musikkultur im südöstlichen Europa" elnöke; zenetörténeti kutatásokat végez a Duna menti országokban, különösen Magyarországon, Jugoszláviában és Romániában. Ezzel kapcsolatos írásait Romániában, Németországban, Magyarországon, Jugoszláviában, Ausztriában és az USA-ban közli. Forditotta: JAKABFFY Tamás 2001.09.01.