VISKY András Történetek a személytelen névmásról (Mottó: Raffael) Ezt a történetet Raffaelről, a leghosszabb szakállú tanítóról mesélték, aki úgy tanított hosszú éveken át egy kisvárosban, hogy egyetlen lélek sem jutott el az igazság ismeretére, noha az atya egész erejét a Szentírás és az igaz hitű régiek tanulmányozására fordította, és olyan komolyan vette a tanulást, hogy már betéve tudta az egész Írást, ezen túlmenően pedig kifogástalanul élt, olyannyira, hogy az egész környéken szent ember hírében állt, kivéve a saját városában, ahol az ég adta világon senki sem érdeklődött sem a tanító élete, sem pedig tanításai iránt. Raffael atya egyre tanácstalanabb lett, nem tudta, mitévő legyen, hogy Isten szavai a szívekig hatoljanak, megváltoztatva a jólétben, de folyamatos ellenségeskedésben élő emberek életét. Egyszer azonban Raffael, a leghosszabb szakállú kihirdette, hogy a kinyilatkoztatás ünnepén nem a szent hajlékba, hanem a kertbe várja a hallgatóságot, mert ezen a napon látható módon megjelenik az Ördög, és aki csak akarja, saját szemével láthatja őt. Hamar híre ment a kisvárosban, hogy megjelenik az Ördög Raffael atya kertjében, jöttek is az emberek, olyan sokan, amennyien soha nem voltak istentiszteleten, még a legnagyobb ünnepeken sem. Mikor az atya azt látta, hogy a város apraja-nagyja ott tolong a kertjében, és feszült várakozással tekint rá, a Tízparancsolat felolvasásába kezdett, de alig jutott a "ne legyenek néked idegen isteneid én előttem"-ig, a jelenlévők kivétel nélkül mintha nem is Raffael hangját hallották volna, hanem az Örökkévalóét, aki készséggel átnyújtotta ismét a szövetség igéit, hogy ismét néppé tegye őket. Akkor mindenkinek a szívét eltöltötte a megbánás és a Raffael atya iránti szeretet, és attól kezdve szomjas lélekkel hallgatták és mindenben követték tanítójukat. És ha valaki azt kérdezte tőlük, látták-e azon a napon az Ördögöt megjelenni, ahogyan a szent ember megígérte, egytől egyig azt válaszolták, hogy bizony mindenki, aki ott volt, látva látta, hogy az Ördög kilép a szívéből, és sietve elhagyja a kertet. Ha pedig másvalaki még tovább erősködött, és azt kérdezte, honnan tudhatják, hogy helyesen láttak, és nem csak gyermeteg képzelgés vett erőt rajtuk, akkor erre azt a választ kapta, hogy bizonyosan tudják, mert senki sem látta az Ördögöt a másikból eltávozni, hanem mindenki csak önmagából látta kilépni a gonoszt. (Egy Kertész Imre-mondat átírása 1.) Nem a magyarok, hanem az ember, ha történetesen magyar: a "magyar" mint helyzet a totalitarizmusban. (Egy Kertész Imre-mondat átírása 2.) Nem a románok, hanem az ember, ha történetesen román: a "román" mint helyzet a totalitarizmusban. (Egy Kertész Imre-mondat átírása 3.) Nem a románok és a magyarok, nem az etnicitás, személyre vagy közösségre szabottan; és nem a tér-időben, sőt nem a történelemben vándorló ember(ek) általában, nagyobb vagy kisebb csoportban, hanem az értelemmel bíró lény; ha történetesen ember: az "ember" mint helyzet a totalitarizmusban. És Isten - nem az ortodoxoké, nem a katolikusoké, nem az evangélikusoké, nem a reformátusoké stb.; és nem a magyaroké vagy a románoké stb. -, hanem "Isten" mint helyzet a totalitarizmusban. ("Deo") Tudom, szoktam mondani, tudni vélem legalábbis, mi a román. Nem a "nemzeti jelleg", a "nemzeti alkat", a sztereotípiák románja: ilyen román nincs, senki sem találkozott vele, még akkor sem, ha egész életét a vele való hadakozásban töltötte el. Majd' öt évet éltem a bărăgani-i Lăteşti-en. A falut a második világháború után kitelepített németek építették, sarló és kalapács formára. Ezt jóval később, friss kolozsvári lakosként tudtam meg Adrian Marinótól, aki egy kétfedelű, mezőgazdasági repülőgépen szolgáló pilótától hallotta. Ideális kényszerlakhely. A második világháború után kiterelték a svábokat a kopár mezőre, karókkal megjelölt parcellákat mutattak nekik, oda kellett házat építeni. Sem fa, sem kő, ameddig a szem ellát, csak föld és, valamivel messzebb, a Borcea árterületén, fűzfavessző. Így épült fel a falu: kecskeólnyi házak tenyérnyi ablakokkal, fekvőhelynek megtette a döngölt földre szórt szalma. A németek után politikai foglyokat telepítettek a faluba, legtöbben, mire Lăteşti lakói lettek, már megjárták Románia börtöneit, volt, akit tíz év fogság után hoztak oda. A régi rendszer közhivatalnokait, egykori minisztereket, papokat, szerzeteseket, ellenállókat, emlékezetem szerint Antonescu marsall felesége is sorstársunk volt egy ideig. Később '56-os diákok kerültek a lágerbe, majd 1959-ben mi. És Paul Goma, Nicolae Balotă, Adrian Marino, Bimbó bácsi (Romulus Pop), Făgăşan Pali bácsi, Aurel. Azt hiszem, nagy esemény lehetett a megérkezésünk: egy apró, törékeny anya, még szinte lány, és a hét elgyötört gyermek, szoros rendőri kísérettel üres viskót keres a faluban. "Preoteasa cu şapte copii": ez az, amit leghamarabb megtanultam románul, és így identitásom legkorábbi elemei közé vegyült. Nem volt semmink, jószerével azt sem tudtuk, hol vagyunk, anyánk, budapesti lány, még nem tud románul sem. Megmozdul körülöttünk a láger, erre emlékszem, Aurel az iskoláskorú testvéreim tanítását vállalja magára, Nicu bácsi (Balota) segít fölfedezni a helyet és megtanulni a mindennapiak megszerzésének módját, el-elvisz kirándulni a Borcea és Duna közrefogta szigetre. Pétert, aki időközben gyermekparalízises lesz, minden alkalommal a hátára veszi. Amíg kirándulunk, nem zsivajgunk anyánk körül, csillapíthatatlanul éhesen. Aurel a tanítás mellett a nagyobbakat bevezeti a halászat rejtelmeibe. A temesvári Făgăşan Pali bácsi hegedülni tanítja Istvánt. Vasárnap templomba megyünk, Pătraşcuhoz. Nincs magyar istentisztelet a faluban, de anyánk számára magától értetődő, hogy vasárnap az Isten házában a helyünk. Vonul a család a kápolnának kinevezett viskóba. Azóta sem volt részem igazabb istentiszteletben: mintha a betlehemi istállóba mennénk hétről hétre, sőt hétköznap is. Valamiféle fokozhatatlan, mennyei szegénység, áhítat, csend, vékony gyertyák, a sietségnek nyoma sem. Deósoknak hívnak bennünket, a domiciliu obligatoriu (kényszerlakhely) rövidítéséből; Deo: isten latinul. Ezt a nevet viseljük magunkon mindannyian, akik ott vagyunk. Ismeretlenek jönnek a faluba, látogatók, Bukarestből. Rascolék. A Szabad Európa Rádióban hallottak rólunk, preoteasa cu şapte copii, a nevünket sem tudják, de bennünket keresnek. Kitalálják, hogy két rendőri ellenőrzés közötti időre "ellopják" a faluból nővéreinket, majd visszahozzák, és ismét elviszik őket Bukarestbe, hogy segítsenek anyánkon. Milyen nyelven beszélhettek, hogy a bizalom jelentései jöjjenek létre ismeretlenek között? Románul, persze, mondhatnánk, hogyan is másként, de tudjuk, nem elég ennyit mondanunk, még ha a "több" olykor ellene is áll a nyelvi artikulációnak. Mikor elengednek bennünket, nincs hova mennünk. Apánk még börtönben, mindenünket elkobozták, semmink nincs. A bukaresti Északi pályaudvaron valóságos fogadóbizottság vár ránk Rascolékkal az élen, leszállítanak a vonatról, és ott élünk Bukarestben, amíg a rokonokkal fölvesszük a kapcsolatot, és valamilyen megoldásra jutunk. Tudom, tudni vélem legalábbis, mi a román. Vannak történeteim. (Vér a köveken) A ház előtt játszottunk, mint rendesen, déli órában, ebéd előtt. A templomból jöhettünk éppen haza, arra vártunk, hogy édesanyánk asztalhoz szólítson. Ház, templom, ebéd, otthon, várakozás - álljunk csak meg egy pillanatra. Ha azt írom, ház, akkor arra a sárból és fűzfavesszőből készült viskóra gondolok, ahol majd' öt éven át laktunk. Anyánk, a hetek (gyermekek) és Márika néni. Ez összesen kilenc. Ebből nyolcan névre szóló ítélettel, a kilencedik pedig, Márika néni, szabad elhatározásából. Márika nénit szüleink fogadták be, még mikor szabadon dönthettek életük alakulásáról, befogadták, mert árva volt, és éhes, székely földönfutó. Fölkapaszkodott az indulni kész teherautóra, és követelte, hogy őt is deportálják. A hatósági személy - nyilván önvédelemből - bolondnak tartotta, a család bolondjának. Jöjjön, mondta neki, de ő, Márika néni szabad, vegye tudomásul. Mostantól fogva pedig neki tartozik feltétlen engedelmességgel, mint a többiek, csak abban különbözik tőlük, hogy ő, mármint Márika, szabad. A lágerfaluban pedig csak kétféle ember van: fogoly és őr. Na, lódulj, szabad! - fejezte be a rendőr megkönnyebbülten. Ha azt írom, templom, akkor Pătraşcu házára - ház, mint fenn - gondolok. Pătraşcu román pap volt, már legalább tizenöt év börtönnel a háta mögött. Házát templommá alakította, oda jártunk mi is istentiszteletre. Vonult a család Pătraşcu atyához, jöttek a ferences szerzetesek is, akik befödték a házunkat, mert a szél, alig hogy elhelyezkedtünk benne, lekapta a fedelét, mint egy kalapot. Majd mindjárt bő eső jött, kezdetben még valamilyen megoldásban bízott édesanyánk, a kicsiket betuszkolta az asztal alá, a nagyobbakra pokrócot terített, majd pedig, minthogy az eső nem tágított, feladta. Féltem, jól emlékszem, de aztán anyánk énekelni kezdett nekünk, énekelni és mesélni, mi meg megnyugodtunk. Az eső zuhogott, mi énekeltünk. Jöttek aztán a ferencesek, még ki sem sütött a nap, nádat hoztak a deltából, ismét tető alá kerültünk. Ha azt írom, ebéd, ebéd és otthon, akkor máris hozzá kell tennem azt is: várakozás. Anyánk valóban beszólított egy idő után, körbeültük az asztalt, énekeltünk, és közösen imádkoztunk, majd ha ámen után ismét énekelni kezdtünk, akkor ez azt jelentette, hogy akkor éppen nincs mit enni. Egy ének ima előtt, egy pedig ima után - ennyi tartozott a szertartáshoz. Az énekek megsokasodásának az arányában rövidült az ebéd ideje. Anyánk apánkról is mesélt ilyenkor, ez a csel mindig bejött neki, a legkisebbek jószerével nem is emlékeztek rá, én meg, mivel semmilyen személyes emlékkel nem rendelkeztem felőle, az érettségi tablón is nehezen bukkantam apám fényképére, folyton összetévesztettem valakivel, ezért különórákra ítéltek a nagyobbak, melléfogásaimat súlyosnak, kifejezetten megengedhetetlennek tekintették. A várakozás mindennapi életünk alapformája volt. Az étkezés is, az otthon is, de az előttünk ismeretlen helyen raboskodó apánk is a várakozásban került együvé. Beértük ebéd helyett énekléssel? - kérdeztük évek múltán, hitetlenkedve anyánkat. Énekléssel és történetekkel - válaszolta diadalmasan, mint akinek sikerült kifogni a hetek követelődző gyomrán. Nem csak kenyérrel él az ember. Sőt van, hogy évekig csak kenyérrel nem él, ismeretlen füvekből készít főzeléket, a lucerna zsengéje már ínyencségnek számít, az árticsóka meg egyenesen fejedelmi eledel. Az is! Játszunk a ház előtt, mint rendesen, templom után, vasárnap délben, hívó szóra várva. Egyszer csak juhok bégetését hozza a szél, és már látjuk is a juhok pásztorát lépkedni a nyáj előtt. Felénk tart. Köszön - Cristos a înviat! (Krisztus feltámadott!) -, megkérdi, kik vagyunk. Nagy, magas pásztorra emlékszem, bunda is volt rajta, megilletődve néztünk fel rá. A juhnyáj ott hullámzott a ház körül, a fehér falú viskó meg úgy nézett ki, mintha bárányfelhőkön lebegne. Megszeppenve fogadjuk köszönését, válaszolunk neki, ahogy tudunk. Mire azt mondja, minket keres. Hallott rólunk, egy unguroika hét gyerekkel, gondolta, meglátogat. Péter kihívja anyánkat. Húsvét van, mondja a pásztor, ajándékot hozott a gyermekeknek, tőle nem kell tartani. Juhsajtot nyújtott át anyánknak, és néhány piros tojást. Egyet visszavesz, lehajol hozzánk, és közelről is megmutatja. Piros tojás, mondja, festett. Nem tudom, a nálam egy évvel idősebb Péter látott-e már piros tojást, én biztosan nem. Tudjuk-e, miért piros? - kérdezte a pásztor. Nem, nem - válaszolom mohón. Amikor a megostorozott Megváltó töviskoronával a fején megindult a Golgota hegyre, vére megfestette a kavicsokat. A gyermekek meg, akik virágvasárnap hangos kiáltozással üdvözölték a királyok legszegényebbikét, nagypénteken összeszedték és hazavitték ezeket a köveket. Húsvétkor, amikor tojást festünk, erre emlékezünk. A föltámadott Megváltó vérére. Mikor befejezte, megtörte a tojást, lehántotta a héját, adott egy darab fehérjét, egy darab sárgáját: anyánknak, Péternek, nekem. Evett a pásztor is belőle, velünk. Fölemelkedett, elköszönt, és elindult a juhok előtt. A piros tojáshéjak ott virítottak a ház előtt, a kövek között. Anyánk asztalhoz szólított. Ének, ima, ének. Egy-egy. Sajt és tojás. VISKY ANDRÁS 1957-ben született Marosvásárhelyen. A kolozsvári BBTE adjunktusa és a Koinonia Kiadó igazgatója. Reggeli csendesség, Budapest, 1995; Goblen, Pécs, 1998. 2001.10.01.