VISKY András A különbözés kora (Rezignált levél keresztényekhez a nacionalizmusról) Fórum  Kedves Barátaim! A mögöttem álló negyedévben szinte kizárólag egyetlen vékonyka szépirodalmi művel foglalkoztam. Írója élete legjavát emigrációban töltötte el - közép-európaiként Argentínában -, legjelentősebb műveit országától óceánnyi távolságban alkotta meg úgy, hogy szülőhazájától, a győlölve szeretett és szeretve gyűlölt Lengyelországtól pillanatra sem szakadt el. Íróember számára a legmélyebb emberi közösség - kultúrával, országgal, világgal, Istennel - a nyelvben realizálódik. Ennyiből már ki is találhatták, hogy Witold Gombrowiczról van szó, a mű meg, amelynek a társaságában a kolozsvári - tehát egy romániai - magyar színház megbízásából múlattam időmet, nem más, mint a jelentős színházi karriert befutott Operett. A mű körül kialakult dialógus valóságos volt, amennyiben egy népes és módfelett tehetséges színtársulat számára "preparáltam" a szöveget annak érdekében, hogy lehetőség szerint a legélesebben szembesüljünk jelentéseivel, a lehető legárnyaltabb színpadi megjelenítés végett. A darab főalakja egy körülrajongott párizsi divatdiktátor, Fior, akit azért hívnak meg a provinciának számító Himaláj hercegségbe, hogy alkossa újjá a női és úri sziluetteket, mutasson kiutat a válságból, alkossa meg az elkövetkezendő idők viseletét. Ám Fiornak nincsen sem ötlete, sem mondanivalója, amiért is állandóan fecseg és szenveleg, narcisztikusan nyalogatja saját sebeit, és megsértődik folyvást, mert azt tapasztalja, hogy kinyilatkoztatott igazságaira senki sem kíváncsi, de hát nem is tanácsot kértek tőle, és még csak okos diskurzusokat sem, hanem - ruhát. Ez a vákuum-szituáció szippantja magába az álruhás Hufnágel grófot, az elcsapott szolgálót, aki a hercegi udvar lakájainak segítségével forradalmat szervez, és átveszi a hatalmat. Gombrowicz művei majd' minden esetben a templomtéren kezdődnek, kijön a nép a miséről, és mintegy szimbolikusan is belép a Történelemnek nevezett színházba, akárha Krakkóban volnánk, a Szentlélek téren, ahol a templomnak és a színháznak egy tere van. A darabnak van egy pap szereplője is, talán a legkegyetlenebbül megrajzolt figura, aki bármilyen eseményt sietve szentesít és megáld, odafordul az éppen hatalmon levőhöz, és azt mondja: "Fiat voluntas tua." Gombrowicz nem hagy kétséget afelől, hogy az általános válságnak, amelyben élünk, előidézője és elmélyítője az anakronisztikussá vált kereszténység, amely folyvást lekési az eseményeket, azzal hitegeti magát, hogy a külső megfigyelő pozíciójából érvényes magyarázatokat kínál a világ egészének az állapotát illetően, jóllehet csak utólagosan van jelen az eseményekben, mert a túlélésre játszik rá. Hatalmi paradigmák lakája az ellakájosodott világban. Görcsösen kapaszkodik, hogy fölül maradjon, amikor már régen eltűnt mint tényező a világ színpadáról, noha a hatalmi machinációkban továbbra is előszeretettel részt vesz. A darab végkifejlete egy sajátosan Witold Gombrowicz-i apokalipszis, amelyet azonban a szereplők idillikusan élnek meg, amiképpen olykor Samuel Beckett figurái, akik megátalkodottan ragaszkodva az idillhez nagy leleménnyel festik át a katasztrófát, valamiféle meghatározhatatlan, non-eszkatologikus várakozás anti-reményében. A korszerű keresztény hitnek erre a fiori csapdájára mások is fölhívták a figyelmünket, de hogy ne szaporítsam túlzottan a példákat, hiszen még mindig a bevezetőnél tartunk, a továbbiakban még csak egyetlen, újfent - igencsak ingatag fogalmaink szerint legalábbis - nem hívő szerzőt fogok idézni, és a belső szimmetria kedvéért ismét lengyelt. Leszek Kolakowski Egy metafizikus sajtótájékoztató sztenogramja, melyet a démon tartott 1963. december 20-án Varsóban című írásában a démon a következőt diktálja az egyházi újságíróknak: "Az egyház [...] versenyt fut az idővel, modern, haladó, higiénikus, funkcionáló, teljesítőképes, edzett, karakán, motorizált, rádiofonizált, tudományos, tiszta és energikus akar lenni." Majd így folytatja: "Kéjes élvezetet jelentene számomra, hogy bemutassam önöknek szerencsétlenségüket és szánalomra méltó fáradozásaikat, hogy hogyan próbálnak megfelelni a kornak, mely önöket úgyis állandóan több ezer mérfölddel megelőzi." Kedves Barátaim! A mindenütt és mindenben hangját hallató kereszténység alapvetően nincsen jelen, és ezt nem én állítom, hanem ahogyan a Római levélben olvashatjuk, az Isten fiaiban Istenre sóvárogva várakozó világ, a nagyon sok esetben formátumos és a kereszténység helyzetét hitelesen átvilágító megnyilatkozások tanúsága szerint. Jelen lenni csak a megjelenített és megélt szentség feltételével lehet, amely amiképpen az eszünkkel tudni véljük, nem tisztaságot jelent, hanem készenlétet az áldozatra, szolidáris elkülönítettséget, megítélő szeretetet. A keresztény ember, ezen belül meg a keresztény értelmiségi jelesül, nincsen benne a világban, ama krisztusi meghagyás szerint, önmagát az általa gyártott, esetenként tetszetős magyarázataival helyettesíti egy jól nyomon követhető ahistorical purity (történelmietlen purizmus) jegyében, ami kifelé sértettségből fakadó sztentori ítéletként, befelé meg andalító bölcsődalként hangzik fel. Szorongva figyelem régiónk keresztény szerzőinek őszinte és becsületes erőfeszítését arra, hogy valamiféle élhető és józan keresztény nacionalizmus teológiai terminológiáját dolgozzák ki - nota bene: ez is csak elvétve és vitatható színvonalon történik...! -, mialatt a különböző keresztény denominációk semmilyen említhető példáját nem élik meg a krisztusi szeretetnek az etnikai feszültségek terén. Ehelyett a nyelv és a "megtartó" kultúra kazamatáiba húzódva gyanakodva lesik egymás mozgását. Nem rejtem véka alá, hogy a nacionalizmus teológiai terminológiáját, legalábbis az általam ismert kísérletek legjavában, fogalmi domesztikációnak tekintem, és mint ilyen, semmit nem mond el arról, ami, például, a délszláv térségben történt és jószerével történik - velünk. Mert abban, úgy vélem, mindannyian egyetértünk, osztoznunk kell a történtekben, függetlenül attól, hogy hol éljük túl szégyenünket, tévékészülékeink előtt üldögélve. Másfelől meg valóban azt hiszem, hogy még nem értünk a történet végére, főként azért nem, mert az alakuló, még hihetetlenül törékeny békének örvendezve elfelejtünk szembenézni önmagunkkal, a régiónk egészének a helyzetével és a keresztény közösségek feladatával a stabilizáció útján. Vajon milyen kísérletei vannak régiónkban, a nyugati és keleti kereszténység találkozási pontján a valóságos találkozások létrehozására? Az események tehát - és ezt, remélem, a tények kötelező tisztelete mondatja velem - régen túlhaladták a nacionalizmus kérdéskörében a fogalmi tisztázások korát, ám talán még lehetőségünk van a valóságos megtisztulásra. A kettő - a fogalmi tisztázás és a megtisztulás - oly távol esik egymástól, mint a keresztfa két oldalán függő két lator. Ha arra gondolok, hogy olyan országban élek, amelyben a nacionalizmus mindig is kéznél levő jolly jokere a hatalomnak, akkor az érvényben levő keresztény narratívákat nem egyszerűen gyöngének, hanem kifejezetten amnéziásnak vagyok kénytelen tekinteni. Mark D. Chapman a témába vágó kitűnő munkájában (Theology, Nationalism and the First World War: Christian Etics and the Constraints of Politics) arra figyelmeztet, hogy "valamiféle egyházi-közösségi tisztaságba menekülni nem mutatkozik többnek, mint egy pátoszdús kísérletnek, hogy az emberi végesség és történelmi kondicionáltság valósága elől megfutamodjunk, annak az emberi vágyakozásnak kifejezéseként, hogy olyanok legyünk, mint az angyalok." Majd pedig Janet Martin Soskice szavait idézve hozzáteszi: "Ha Isten nem becsülte le az emberi mivoltot, és nem is esett kétségbe miatta, miért kellene ezt tennünk nekünk?" Vajon van-e egyáltalán relevanciája annak a kérdésnek, hogy a nemzetek létezése Isten akarata-e, vagy sem? Hogy poszt-bábeli vagy pre-bábeli eseménnyel állunk-e szemben? A zsidó hagyomány egy hozzám igen közel álló, nagyon szellemes interpretációja szerint Bábel előtt minden nép két nyelvvel rendelkezett, a nemzeti nyelvvel és a szent nyelvvel, amikor pedig Isten összezavarta a nyelveket, visszavonta a szent nyelvet, amely az Istennel és, következésképpen, egymással való kommunikáció alapvető médiuma volt. (Mintha a pünkösdi események ezt a bűbájos magyarázatot részesítenék előnyben, nem igaz...?) Magatartásunk egészére ezt tartom ma is jellemzőnek, a szent nyelv hiányát, amely az Istennel való szóértést sohasem választja el az emberrel való szóértéstől; és az emberrel való kommunikációt lehetetlennek tartja Isten valóságos és jelen lévő személyének a kiiktatásával. Mert arra ugyan nagy energiákat fordítunk, hogy a tan tiszta maradjon, ám a valódi jelentések létrejötte a testté lett tanhoz kapcsolódik, ez, a testté létel, az egyetlen eseménye a világnak, amely Istenre utaló jelentéseket szül. Szimptomatikusnak tartom, hogy a Jelenések könyvében szereplő kitétel alapján - "minden törzsből és nyelvből, minden nemzetből és népből" (Jel. 5,9) - a nemzeti jelleget egy magában való értéknek tekinti a teológiai gondolkodás, amiből azt a sommás következtetést vonja le, hogy létezhet egy bizonyos fajta időleges keresztény nacionalizmus, amely még "ama napon" is elnyeri méltó jutalmát, amiből az eszkatológiai etnicitás gyanús és homályos szemlélete nyeri teológiai legitimációját. Ennek a gyönge pontját abban látom, hogy az etnikai keretet még Isten előtt is lerögzíti, jóllehet arról, hogy kicsoda zsidó, Isten döntött a kiválasztás titokzatos aktusában, és a döntés jogát továbbra is fenntartja magának. Így hát arról is, hogy kicsoda szlovák vagy magyar vagy román, cseh vagy szudéta, szerb vagy horvát vagy bosnyák, angol vagy ír, török vagy kurd - és a felsorolást a konfliktuális törésvonalak mentén még sokáig lehetne folytatni - nos arról is Isten dönt, változatlanul, ama napon. Nincs kizárva, hogy a második világháború idején a nagy és erős Németországban, a szédítő nemzeti megújhodás korában "egyedül" Dietrich Bonhoeffer volt német, és úgy tűnik, Istennek ezt a döntését mintha a történelem is hitelesítette volna azóta. Mi több, Bonhoeffer mintegy lehetővé tette, szakrális értelemben legalábbis, a németség további létezését is, mert saját testében adott választ arra, hogy mi, illetőleg ki a német. Mert aki meg akarja tartani az ő nemzeti létét, elveszti azt, aki pedig elveszíti az ő nemzeti létét én érettem, az megtartja azt. Kedves Barátaim! Vajon kiderült-e az eddigiekből, hogy az egyetlen említhető motívuma annak, hogy a nacionalizmus problémáját fölvetettem, a félelem? Félek, igen, nem tagadom. Nem akarok egyedül félni, azért vagyok itt, és azért beszélek hangosan, mint éjszaka a temetőben szokás. De nem a románoktól félek magyarként Romániában, és még csak a sötét hatalmi játszmáktól sem, amelyek szemérmetlen nyíltsággal a szemem előtt folynak, egyre bizonytalanabb irányba. Ahhoz a bélpokloshoz hasonlítok, akinek miután megtisztította, Jézus szigorúan megtiltotta, hogy beszéljen arról, ami vele történt. A gyógyult azonban, ahelyett hogy áldozatot mutatott volna be a krisztusi rendhagyás szerint, beszélni kezdett. Aminek az lett az eredménye, hogy Jézus már be sem mehetett többé abba a városba. Amikor a polisz "brutalizált kultúrájában" (Esterházy Péter) megsokasodik a beszéd, kevesebb áldozat mutattatik be, az Ember Fia meg a városon kívül reked. Ilyenkor egyre többet kell fecsegni, görcsösen ügyelni a szabatosság látszatára, megátalkodott eleganciával idézni az Írás legfrappánsabb mondatait. A polisz mezítelenségük miatt szégyenkező lakói azonban ruhát kérnek, nem tanácsokat. Gyógyulni szeretnének, nem a gyógyulásról csevegni. A felebarát vérét számonkérő, az Evangélium szavával élve "kemény" Istentől félek, aki a kinyilatkoztatott Írást nem a beszéd, hanem a testté létel tárgyává tette. A nacionalizmusról pedig nincs mondanivalóm. Nos, mi a teendő? (Záradék. Nicolae Steinhardt emlékére) Történt, hogy a szent életű Ferenc és Richárd rabbi negyedszázadon át nem találkozhattak egymással, a fogságban közösen eltöltött hét évet követően. Amikor ismét "egymás színelátása ajándékában részesültek", ahogyan a rabbi szerette volt mondani, Ferenc úr a kertbe invitálta legkedvesebb barátját, és ott a fügefa alatti padon kínálta hellyel. Akkor Richárd a közösen eltöltött idő felidézésébe fogott. - Emlékszel, Ferenc, a nehéz tél évében feleséged, a hetet szülő, csomagot küldött neked, és a csomagban egy szvetter is volt. Te csakhamar észrevetted, az asszony leleményesen két külön megkötött szvettert öltögetett eggyé, hogy melegebb legyen, vagy hogy, mert tudta, kivel van dolga, könnyebben megoszthasd valakivel. Akkor te egy csontpenge segítségével gondosan szétválasztottad a kettőt, és az egyiket nekem adtad. - Minden szavad igaz, rabbi - mondta Ferenc -, csak arról feledkeztél meg, hogy a csomagot a te feleséged küldte, a te feleséged kötötte a ketté osztható szvettert, mert jól ismerte természetedet, és miután a csontpengével rendre elvagdostad a szálakat, nekem adtad az egyiket, hogy átvészeljem a telet. - Úgy van, barátom, valóban így történt, azt kivéve, hogy nem én adtam neked, hanem én kaptam tőled. - Nem, nem, barátom, én kaptam, te adtad, hiszen emlékszel. - Te adtad nekem, Ferenc, biztosan, annyi nyilvános helyen elmondtam már, sőt még írás is van róla, számtalanszor fölemlegettem könyveimben az esetet. - Nekem te, Richárd, minden kétséget kizáróan, templomok szószékéról is elhangzott, nem is egyről, sőt gyermekeim is így tudják, kérdezd csak meg tőlük, nem fognak hazudni. - Te adtad nekem, Ferenc - kötötte az ebet a karóhoz Richárd. - Nekem te, Richárd - erősködött Ferenc. - Te nekem! - Nekem te! - Te! - Te! - Te! - Te! VISKY ANDRÁS 1957-ben született Marosvásárhelyen. A kolozsvári BBTE adjunktusa és a Koinonia Kiadó igazgatója. Jelentős kötetei: Reggeli csendesség, Budapest, 1995; Goblen, Pécs, 1998. 2001.07.27.