Ovidiu PECICAN A földi határok Európái Elemzések  1. Mozgó határ Európának több határa van, de közülük bizonyos szempontból az a legérdekesebb, amelynél Európa, ahelyett hogy véget érne, folytatódik. Nyugaton, északon és részben délen is kiterjedt vizekkel, tengerekkel és óceánokkal találkozik a kontinens. Ezeken a helyeken a határ földrajzi természetű és végleges jellegű. (Állandóan feltesszük magunknak a kérdést, hogy a brit szigetek Európához tartoznak-e, vagy sem, hiszen szigetjellegük hangsúlyozottabb, mint hovatartozásuk.) Más a helyzet keleten és délkeleten. Itt a határ változó, mozgékony, ingadozó. Bizonytalan és adminisztratív jellegű, geopolitikai frontvonal, megfogalmazhatatlan, bár az áthatolhatatlanságig szilárd. Ez a tény pedig minden, a változékony térségről folyó, fizikai-földrajzi és/vagy rasszista-fiziognómiai diskurzustól eltérő realitású beszédet pontosan a helyére tesz. Jelentéses az is, hogy a történelem folyamán valóságos mitológia alakult ki ezekkel a szilárd alapokon, a szárazon született határokkal kapcsolatban. Jelesen a német mitológia két alapvető őstípusát különböztethetjük meg a németek elképzelései közül: a drang nach Ostent és az India felé irányuló árja migrációt valamikor a történelem kezdetén. De hasonló mítoszokkal vették körül magukat mások is: az ortodoxok Rómának a Tiberisztől a Boszporusz partjáig, majd később Moszkváig való átköltöztetéséről álmodoztak, míg a szlávok először lelki szemeikkel idézték fel déli és nyugati elterjedésüket, amit aztán Sztálin valósított részben meg. Lehet, hogy ez Európa egyik jellegzetessége: más földrészektől eltérően ugyanis egy anyagi, tökéletesen látható és egy illékony, bár nem kevésbé reális határ között fekszik. Európa kezdete földrajzi, vége azonban - ki tudná megmondani, pontosan hol? - képzetekben és látomásokban lelhető fel. Érdekes, hogy a jórészt vizek által határolt országokban a képzeteknek és a látomásoknak egy adott pillanatban meg kellett adniuk magukat a valóság által igazolt elgondolásoknak, vagy legalábbis figyelemre méltó visszhangot találtak azokban. Ennek a térségnek az országai, legalábbis Nagy Károly örökségétől errefelé, stabilabbakká váltak, medrei lettek a korai nemzeti fejlődésnek, és végső soron a modernitást létrehozó kulturális képletek létrehozóinak bizonyultak. Valószínűleg ezért jogos az az állítás, hogy Európa, lényegét tekintve, félsziget. Ahol a területi határokra nem jellemző a víz jelenléte, vagyis ahol a tenger nem zárta le teljesen a szárazföld expanzióját, ott az európai népek fejlődésének egyértelmű jellege megadta magát a formák meglepő gazdagságának. A morfológiai gazdagság azonban tartósabb ideiglenes állapottal járt együtt. Lásd a németeket, akik - birodalmaik ellenére - sokáig, a XIX. századig, képtelenek voltak arra, hogy életképes állami kereteket alakítsanak ki. Ugyanez történt a - végső soron szintén német - osztrákokkal: a császárságban ingadoztak a nemzeti és többnemzeti lecsapódása között. Ugyanígy volt a keleti szlávokkal is. Az őket körülvevő kiterjedt szárazföldek szülte terjeszkedési vágy egyik lábukkal Európán kívülre helyezte őket anélkül, hogy rákényszerítette volna őket a nyugati államiság és kultúra kialakítására. A "föld jelének", vagyis a földrész vonzóerejének másik kifejeződése volt és maradt a visegrádi államok vagy a Balkán térségében található nemzetállamok nyugtalankodása. Összefércelések és felbomlások, újraalakulások és széttöredezések - mindez jellemző marad Csehország és Szlovákia, Lengyelország és Románia, valamint Jugoszlávia és Bulgária történelmére. Itt a mágia teljes forrongásban van, és úgy tűnik, a szélek hullámzása állandósult. 2. Birtokolni, vagyis lenni Természetesen a fenti megállapítások azt is kifejezik, hogy a szerző maga is ehhez az ingadozó térséghez tartozik. Mint ahogy az az inkább metaforikus, mint fogalmi forma, amelyet gondolatai kifejezésére választott, szintén ennek a kifejeződése. Mert mi más lenne, mint metafora az a bizonyítás kedvéért kicsit túlhangsúlyozott, geopolitikai és civilizációs kulcsként kezelt leírás a vízi és a földi közti dialektikáról? Ezzel együtt nem mondható kockázatosnak ez a megközelítés, s ha elfogadjuk az írás kódjaként, lehet, hogy valami lényegeset tár fel. Miért? Azért, mert mint ismeretes, a történelem első ismert nagy forradalma a neolitikum volt: a mezőgazdaság felfedezése. A volt gyűjtögetők és halászok, akik a természeti ciklusok (a hold-ciklusok, az évszakok stb. váltakozásainak) jó megfigyelőivé váltak, egyszerre jelentős döntést hoztak: letelepednek, és élelmüket a föld művelésével termelik meg. A mezőgazdaság megjelenését a tulajdonnak a fogyasztás szükséglete által meghatározott nomád logikájáról a tulajdon szedentáris logikájára való áttérés jellemzi - ez utóbbi a tulajdon önmagában vett birtoklását jelenti, később pedig jelképes hatalmat. Mindaddig az ember annyit vett el környezetétől, amennyire a túléléshez szüksége volt, attól kezdve, mint egy valódi úr, le akarta győzni a természetet, sőt a környezet lényegi megváltoztatására törekedett. A mezőgazdasággal és a föld megművelésével, az emberi lakhelyek építésével az ember és a föld viszonya egyszerre megváltozott, s ennek a megváltozott viszonynak a kulcsa a tulajdon. Az ember és a terület közti szétszakíthatatlan kapcsolatnak ez az "ideológiája" olyan erős volt, hogy életünk, még napjainkban is, jórészt alá van neki rendelve. (Csupán az informatika fejlődése által kialakított új, virtuális térbeliség változtathatná meg, amely megkettőzi és valamennyire viszonylagossá teszi birtokláson alapuló viszonyunkat a térhez.) Íme, miért marad szerintem a földi határok Európájáról beszélve a vízi határok Európájával szemben meghatározó a neolitikus típusú viszonyulás a földhöz és az említett két őselem (a föld és a víz) szimbolikája. Ilyenformán különbséget lehet tenni egy olyan Európa között, amelyben a fokozatos expanziót megakadályozta a tenger (amely a térséget nagyobb népsűrűségre, valamint a mezőgazdaságtól való elszakadásra kényszerítette), és egy másik Európa között, amelyet a földterületnek a véges térségek által nem korlátozott határtalan birtoklása mozgat, amely a mezőgazdaság rabja maradt, lakossága szétszóródott a területen, és bizonytalan népsűrűséget eredményezett. Túl a foglalkozásbeli vonatkozásokon egyrészt az urbánus és kézművesipari Európa, másrészt a rurális és agrár Európa két, bár egymást talán kiegészítő módon különbözik. Ami radikálisan megkülönbözteti őket, az talán egy bizonyos típusú viszonyulás a földhöz vagy, általánosabban, a tulajdonhoz. Nyugaton a tulajdon egy idő után szigorúan szabályozottá vált, pontosan meghatározottá, egyértelművé. Keleten a mai napig is különböző közös, elkülönítetlen vagy nem kielégítően biztosított formákban létezik, s egyik vagy másik politikai rendszer hol megszünteti, hol részben visszajuttatja. Mindezzel szigorú ok-okozati összefüggésben megtalálhatjuk a társadalmi élet alapvető formáit. A Nyugat a szülőkből és gyerekekből álló zárt családmodell felé hajlik. A Kelet egy fiú- és lánytestvérekből, sógorokból és menyekből álló patriarchális családot gyűjt egy háztartásba, amelyben az unokák, a harmadik generáció, a többrendbeli unokatestvérek egy családon belül együtt élnek. Ez az egyközpontú család és a zadruga közti különbség. És ha bizonyos megkötésekkel is, de mindkét esetben mások a társadalmi betegségek: félelem és zárkózottság Nyugaton, klausztrofóbia és kollektivizmus keleten. Csodálkozunk hát azon, hogy Európa egyesítése a másik felfedezésének igényéből születve nyugaton kezdődött, míg a kommunizmustól szabadult Kelet kényszerképzete a futás, az eredeti térségből való megszökés? A rokonság ilyenfajta hasznosítása csakis két különböző fejlődési folyamathoz vezethetett. Nyugaton azt eredményezte, hogy nyilvánvalóvá váltak a társadalmi élet közösségi és állampolgári kapcsolatai, és tompította a (családi-törzsi) vérrokonság szerepét. Keleten a föld közös tulajdona és a törzsi családok tagjainak együttélése kedvezően hatott az ilyen típusú kapcsolatok leleményes kihasználásának kialakulására, s a vérrokonságot bonyolult szellemi-szimbolikus hálózatok erősítették meg (komaság, keresztapaság, sógorság, nepotizmus stb.). Mindez a rokoni kapcsolatoknak az állampolgári presztízs kárára történő megerősödéséhez vezetett. Ennek fontos következménye nyugaton a pártatlan verseny előnyben részesítése és a minőséggel összefonódott hatékonyság győzelme, míg Európa keleti felén az ősi kapcsolatok, az alapvető társadalmi szolidaritás megerősödése, lényegtelenek lévén az ebből a helyzetből fakadó teljesítmények. Mint várható volt, ennek az állapotnak a kialakulásában jelentős szerepet játszott a különböző térségekre jellemző vallásosság. A katolicizmus és következménye - vagy utóda -, a protestantizmus, az egyik erőszakos egyetemességével, a másik munkás individualizmusával éppen azt az ellenerőt biztosította a nyugati társadalmaknak, amelyre ennek az Ágoston, Anzelmus, Aquinói Tamás, Loyola Ignác racionalizmusa és interogatív logikája, valamint Luther Márton, Kálvin János, Zwingli stb. szigorú és fegyelmezett szövegmagyarázata által alakított mentalitásnak szüksége volt. Róma, az egyházon belüli vallási egyenlőséget helyezve minden sajátosság elé, a reformáció előtt és után egyenlő távolságot teremtett a hívők és az Isten között, ami a későbbi demokrácia távoli hírnöke volt. Mint ismeretes, a reformáció a maga során kialakította a weberi versengést a keresztény érdemek megszerzésére a földi életben. Keleten az ortodox egyház, amely túl nagy szerepet tulajdonított a bizánci császárnak ahhoz, hogy igazolhasson egy, az önkényuralmitól eltérő szempontot is, nem tudott létrehozni alternatívát jelentő intellektuális mozgalmat. Sem az ezen az egyházon belüli megújító mozgalomnak, az isiházmusnak, sem a neki ellentmondó dualista eretnekségnek, a bogumilizmusnak, nem sikerült hosszú távon és határozottan válságba juttatnia az ortodoxia önkényeskedő és dogmatikus intézkedéseit. Ugyanígy az ortodox intellektuális élet nem hozott létre olyan megújító mozgalmat, amilyen a középkorban a katolicizmus által létrehozott egyetemi mozgalom volt. Mindez azt eredményezte, hogy miközben a katolicizmus és a protestantizmus felgyorsította az egyén önmeghatározó társadalmi mozgalmát, létrehozva a modern társadalom szövetét, az ortodoxia azt az önkényuralmat és társadalmi centralizmust támogatta, amely már jellemző volt az Európa keleti felén elfogadott patriarchális típusú hagyományos családban. A viszonylag türelmes mohamedán vallásban és sokkal később a kommunizmus türelmetlen ateizmusában a bizánci eredetű ortodoxiával közös volt az egyetlen főnök és a hatóság előtti egyfajta közösségi felelősség elve. Aminek következtében ezen a szinten a folyamatosságok mindig is erősebbek, mint a megszakítások. 3. Nyugattól keletre és ettől keletre Engedtessék meg átismételnem az eddigi megállapításokat. A két Európa közti különbség a következőkben áll: 1. a térségeik természeti határai; 2. a térségben lakó emberek viszonya a földhöz (a tulajdon típusához); 3. a társadalmi élet fejlődésének típusa (állampolgárság és vérrokonság); 4. a vallásos élet jellegzetességei (egyetemesség és individualizmus az egyik oldalon, önkényuralom és központosítás a másikon). Mindezeknek megfelelően Európa, még ha közvetlenül nem is vesszük figyelembe a politikai "függönyöket", két különálló részre oszlik: Nyugat-Európára és... a Másik Európára. Az egyik a föld és a vizek között alakult ki, és szerződéses alapon rendezte a tulajdont és az emberi kapcsolatokat, racionális, aktív és méltányosságközpontú. A másik elsősorban földi és változó, kollektivista a tulajdonnal való viszonyában, családi-törzsi társadalmi szempontból; alapvetően homogén, ellentmondás nélkül önkényuralmi, centralista módon szervezi meg önmagát, meddő és viszonylag amorf. Csupán a másodikra szorítkoznék, a kevésbé megkülönböztethetőre, amely a Nyugat prizmáján keresztül nézve nehezebben fedi fel arcát. Ez a Másik Európa felváltva mindig hol a nyugati terjeszkedés tárgya, hol a nyugat felé való terjeszkedés központja volt. Nyilvánvaló, hogy ezek a történelem folyamán egymást követő mozgások nem az őket létrehozó imperializmusok kétségtelen bizonyítékaiként érdekelnek, hanem mint az egyik csoportnak a másik ellenében kifejezett önazonossága aktív megnyilvánulásai. Így, miután az ókorban, kezdeti szakaszában a Római Birodalom kelet felé terjeszkedett, Bizánc a középkorban kiterjesztette uralmát nyugatra is. Azután a Boszporusz öröklője, a török porta, a keleti szellem másik - pogány - megtestesítője, minden erejével megpróbálta meghódítani a Nyugatot, de csupán Bécs közelébe jutott (1683). Nyugaton volt a válaszadás sora, s ő előretolt karjával, a Habsburg Birodalommal, a Balkánig ért el. Később, 1945 után, Kelet - az új formát nyert Szovjetunió képében - megint előrelépett, veszélyesen, nyugat felé. Csupán az 1989-es év forradalmai mutatnak egy újabb keleti áramlás kezdeteire, vissza, az eredeti meder felé. Mindez nagyon jól tudott, de ismételése szükséges volt annak a területnek megjelölése érdekében, amely alá van vetve a Kelet és a Nyugat közti ingadozásnak. Így világosan láthatóvá válik a másik Európa térsége, amelyben a nyugati és keleti kulturális rétegek, ha nem is mindenütt egyformán, egymásra tevődnek. Azt lehetne mondani, hogy ez a másik Európa Ausztriánál kezdődik, és Moszkváig tart (hogy hagyományos módon nevezzem meg azt a valóságot, amely olyan különböző elnevezéseket viselt, mint a Cári Birodalom, Szovjetunió vagy a FÁK). De voltaképpen magában foglalja Németországot is, amelyben hosszú ideig vallásháborúk dúltak, amely sokáig szétforgácsolt volt, és csupán a második világégés pusztító kalandja után vált a racionális és demokratikus Nyugat motorjává. Mert a modern kor kétségtelenül az iparosított és a versenytárs nélküli gazdasági-katonai hatalmat megteremtő Nyugat sikerét ismerte el, amely - eszméivel együtt - modellként tételezte magát. Még az ezzel ellentétes, az 1917-es bolsevik felfordulás által előtérbe helyezett szélsőbal forma is a nyugati (marxista) eszmék feldolgozása volt. Nem csoda tehát, hogy nyugatosodásának fokától függően a másik Európa testében két rész különböztethető meg. Az egyik - az egyetlen, amelyik Nyugattól is, Kelettől is különbözik valamennyire, vagyis Közép-Európa - könnyen körülírható az előbb említett négy alapvető kritérium segítségével. Ami ebben a kulturális, társadalmi és geopolitikai szempontból Kelet és Nyugat között fekvő térségben közös a Kelettel, az határainak túlnyomórészt földi jellege és a nemzeti-nyelvi, valamint vallási szempontból multikulturális történelmi tapasztalat. Ami pedig a Nyugattal való közös vonásokat illeti, azok közé az uralkodó vallás és kultúra, valamint mentalitás tartozik. Ez a kettősség, amely mint láttuk, kizárólag sajátos jegyeket hozott létre, Nyugattal és Kelettel egyaránt összetéveszthetetlenné tette Közép-Európát. Nem hiszem, hogy a nyugatosodásra való jelenlegi törekvés rövid távon radikálisan eltörölné azokat a keleti vonásokat, amelyek a több évszázad alatt kialakult létezési módra jellemzőek. Mindezzel együtt, amint a keleti tényezők hatásától az utolsó évszázadokban megszabadult Németország és Ausztria példája mutatja, úgy tűnik, hogy a nyugatosodás folyamata megfordíthatatlan. Ez határozottan felgyorsul és megerősödik majd Közép-Európa rövid időn belüli szinte teljes integrációjával az Európai Unióba. 4. Kelet és Délkelet Hát Kelet-Európa? Ebben a térségben, amelyben az őt megszakító helyi tengerek ellenére a földrész eléri teljes térbeli kiterjedését, szintén két részt lehet megkülönböztetni: Európa tulajdonképpeni keleti részét és a délkeleti részt. El kell mondanunk, hogy Délkelet-Európa azt a helyet foglalja el a tulajdonképpeni Kelet-Európához képest, amelyet Közép-Európa foglalt el a Nyugathoz képest. Míg Kelet-Európát lényegében más, zárt területek határolják, addig Délkelet-Európa maga is olyan, mint egy tenger mosta félsziget. Éppen ez a félsziget hozta létre azt a gondolkodás- és érzésbeli formát - a keleti vallásosságot -, amely jó másfél évezrede uralkodik, s amely csak később terjedt el északkeleten, a tulajdonképpeni Kelet-Európában. Délkelet sajátossága Kelettel szemben történelmi és demográfiai tapasztalatából fakad. Az ókorban, a görög, majd hellén és római tapasztalat birtokában, a klasszikus világ kemény magja volt, modell a Régi Világ számára. Ugyanez maradt az első évezred során is, minthogy miután a Római Birodalom nyugati fele elesett a barbárok csapásai alatt, Bizánc lett annak egyedüli közvetlen folytatója. Ez a rész magában foglalja a Balkán-félszigetet és a Dunától északra a mai Románia délnyugati részét (Olténia, Erdély). Ettől a vonaltól észak-keletre továbbra is ott éltek a kárp népek, a szkíták törzsszövetségei, később pedig ez a messzire, a keleti sztyeppékig nyúló térség menedékül szolgált a szlávok demográfiai áradatának, és a turáni vándornépek szinte kötelező útvonala lett. Így tehát míg Délnyugat maga a Római, majd később a Bizánci Birodalom volt, a Kelet vallási és civilizációs szempontból csupán másolata volt ez utóbbinak. Ez lenne hát a két térség civilizációjának történetében a legjelentősebb különbség. A múlt többi részében a térségek hasonlítanak, mert mindkettőben, a történelmi pillanattól függően változó mértékben, keveredett az ortodoxizmus, a pogányság (mohamedanizmus) és a nyugati behatás, de ez a keveredés mindig elsősorban ortodox környezetben történt. Egy másik különbség a népsűrűségben mutatkozik meg, amely mindig fordított arányban áll a terület nagyságával. Oroszországban és az általa bekebelezett területeken, éppen a nagy kiterjedés miatt, kisebb a népsűrűség, mint a Balkán-félszigeten. Ez késztette Schöpflin Györgyöt arra, hogy egy régebbi tanulmányában arra a következtetésre jusson: a nagy kiterjedésű és viszonylag ritkábban lakott területek kedvezőek az önkényuralmon alapuló kormányforma kialakulásához (a cárizmus és a kommunizmus).* Mindazon körülmények közül, amelyek Délkelet- és Kelet-Európában közösek, itt csak néhányat sorolok fel röviden, azokat, amelyek napjainkban meghatározó módon nehezítik a két térség átalakítását. Így, azt hiszem, figyelembe kell vennünk elsődleges mezőgazdasági jellegüket, beleértve azokat a társadalmi viszonyokat, amelyeket ez a jelleg kialakított (zadruga típusú család, kollektivizmus/vagyonközösség, maffióta típusú vagy méltányosságellenes rangsorolás). Azonkívül szóba kerülhet a rurális paszeizmus és tradicionalizmus, ami alól a szovjetek által terjesztett kommunizmus sem kivétel, hiszen a dolgozók egyenlőségén alapuló földi paradicsom a társadalmi megoszlás és a társadalmi osztályok megjelenése előtti társadalom iránti nosztalgiáról árulkodik. (Folytatás a következő lapszámban) Jegyzetek * George Schöpflin, Central Europe: Definitions Old and New, in: In Search of Central Europe, Cambridge, Polity Press, 1989. OVIDIU PECICAN 1959-ben született Aradon. A BBTE Európai Tanulmányok Karának előadótanára. Megjelent kötetei: Razzar (Alexandru Pecicannal), Bukarest, 1998; Lumea lui Simion Dascălul (Simion Dascălul világa), Kolozsvár, 1998. Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa 2001.07.27.