BAKK Miklós Az alkotmányreform esélyei Elemzések  A XIX. században, amikor a lengyelek nagy költője, Adam Mickiewicz a "szív rejtett alkotmányáról" értekezett, a nemzetről való gondolkodás egyszerre modern és romantikus premisszái alapján úgy tűnt: az alkotmány nem több és nem más, mint nemzetet konstituáló szerződés. E romantikus-modernista, sajátosan közép-európai perspektíva azt sugallta: összhangba lehet hozni a "szív rejtett alkotmányát" - a népszellemben megfogalmazódó közösségi hagyományt - a polgári közösséget konstituáló szerződéssel, vagyis az írott alkotmánnyal. Azaz: sikerül-e olyan szabályokat megfogalmazni, amelyek demokratikus rendbe és intézményi valóságba ültetik át a "népszellemet". Úgy tűnt, ez a felfogás, e jogi-közösségi paradigma szorosan és szervesen kapcsolódik a XVII-XVIII. század, azaz a tulajdonképpeni nyugati modernitás időszakában kialakult angol-holland-amerikai alkotmányossághoz. Ma, a kelet-közép-európai rendszerváltás első tíz éve után nem világos, hogy a térség országai tulajdonképpen melyik alkotmányos modellhez tértek vissza, és - legalábbis némelyikük esetében - még az is kérdéses, hogy egyáltalán igazodnak-e valamilyen európai hagyományhoz. Így azt sem állíthatjuk, hogy alkotmányos kapaszkodóik segítségével "visszatértek" nemzeti létük autentikus kereteihez. Bár a Nyugat a saját alkotmányos modelljeit szorgalmazta, hamar kiderült, hogy az etnikai feszültségek és gazdasági sokkhatások közepette alakuló, fejletlen középosztállyal rendelkező (vagy anélküli) kelet-közép-európai társadalmak nem tudják gyorsan, konfliktusmentesen átvenni ezt a modellt. Mindez - Stephen T. Holmes szerint - a nyugati konstitucionalizmus filozófiai alapjainak belső korlátaira is rávilágít. "A liberalizmus - írja - [...] egyszerre individualisztikus és kozmopolita jellegű irányzat. Nemigen adhat tanácsot tehát a kelet-európaiaknak abban, hogyan bánjanak állandó nemzeti kisebbségeikkel." Azaz, tehetnénk hozzá, mit tegyenek, ha ugyanazon országon belül eltérő "népszellemek" versengenek egymással, amelyeknek a polgári közösség kialakításáról eltérő elképzeléseik vannak. Továbbá - írja Holmes - a nyugati alkotmányosság elvei csak akkor léphetnek érvénybe, ha a területi határok szilárdan rögzülnek, és sikerült megadni a választ a kérdésre: ki tekinthető a közösség tagjának? * A kilencvenes évek első felében a kelet-közép-európai országok két markánsan eltérő utat választottak az alkotmányozás tekintetében. A reformok tekintetében kevés eredményt felmutató Bulgária és Románia - paradox módon - sietett új alkotmányt elfogadni, miközben a reformok útján sikeresebbnek tűnő országok megelégedtek korábbi alkotmányaik módosításával. Ebben elsősorban a nemzetközi legitimáció iránti igény országonként eltérő mértéke mutatkozott meg. Csakhogy a Holmes által vázolt problémakör és az európai nyomásra, "gyorsan" végbemenő alkotmányozás rendkívül felemás helyzetet teremtett. Ennek egyik oka az, hogy a Párizsi Charta - mely csupán egy politikai nyilatkozat - teljesen új értékhierarchiát vezetett be a nemzetközi dokumentumok nyelvezetébe. Ez az értékrend a Charta struktúrájából következik, ugyanis míg az 1975-ös Helsinki Záróokmányban az emberi jogokkal kapcsolatos részletes előírásokat a harmadik kosár tartalmazta, addig a Párizsi Chartában ezek már prominensebb helyre kerültek: közvetlenül a preambulum utáni rész foglalkozik velük. Ez egyértelművé tette, hogy az alkotmányok emberi jogokkal foglalkozó fejezetei a legfontosabbak a nemzetközi jogrend belpolitikát legitimáló politikai szerepe tekintetében. Így történt ez a román alkotmány kidolgozása során is: az emberi jogokra vonatkozó fejezete jóval korszerűbb, mint az államszerkezetre, a társadalom és közhatalom viszonyára vonatkozó fejezetek. Míg az emberi jogokra vonatkozó rendelkezések egyértelműen az "európai rendelést" tükrözik, az államhatalmi szervek működésére és viszonyára vonatkozó előírások sokkal inkább a rendszerváltás kezdetén kialakult (posztkommunista) hatalmi helyzetet rögzítik, s ezt az állam "egységének és oszthatatlanságának" a keretébe helyezve tulajdonképpen egy "alkotmányozási metafizikával" erősítik meg. Ebből következően az elmúlt tíz év során az alkotmánnyal szembeni kritikai attitűd is megkettőződött. Az emberjogi rendelkezések primátusát szem előtt tartó kritikusok azt vallották, hogy az alkotmányt éppen emberjogi rendelkezéseire való tekintettel kell működtetni, mert ez - hosszabb távon - olyan jogintézmények kialakulásához és megszilárdulásához vezet, amelyek alapvetően fontosak egy demokratikus Románia számára. Ezt a stratégiai elgondolást képviselte a Román Helsinki Bizottság, annak vezető teoretikusai és emberjogi aktivistái, Gabriel Andreescu és Renate Weber. A "történeti alapokon" álló politikai erők (elsősorban a Demokrata Konvenció meghatározó politikusai) viszont az 1991-es alkotmány néhány államszervezeti cikkelyét kifogásolták (államforma, a parlament összetétele, az államelnök hatásköre), a kérdést azonban az alkotmány legitimitásának megkérdőjelezésével próbálták napirendre tűzni, ami nagyon sokáig lehetetlennek bizonyult. Az, hogy lehetetlennek bizonyult e kérdés napirendre tűzése, nagyrészt az alkotmányról való gondolkodás sajátos "metafizikájával" magyarázható, azzal az "örökérvényűséggel", amellyel az 1991-es alkotmányozó gyűlés az alaptörvényt felruházta. A román alkotmány Európa legmerevebb alkotmányai közé tartozik, a felülvizsgálását szabályozó 146-148. szakaszok procedurálisan szinte lehetetlenné teszik módosítását, sőt a felülvizsgálat köréből néhány szakaszt - ezek az államnacionalizmus fontos támaszai - még ki is zárnak. Olyan sajátossága ez a román alkotmánynak, amelyre kevés külföldi példát találunk (a francia alkotmány a monarchia visszaállításának örökös tilalmát mondja ki, a német alkotmány pedig az emberi méltóság tiszteletben tartását és a föderáció elvét - !!! - nyilvánítja megváltoztathatatlannak). A román alkotmány "örökérvényűségének" becikkelyezése most, tíz évvel az alaptörvény elfogadása után vált igazán a fejlődés gátjává: a felülvizsgálat - úgy tűnik - csak a kérdések egy nagyon szűk körében lesz lehetséges. * Bizonyosnak tűnik tehát, hogy az őszi parlamenti ülésszak idejére tervezett alkotmánymódosítás elhúzódó politikai alkufolyamatot ígér. Az alkotmánymódosítás szükségességét azonban a legtöbb parlamenti párt felismerte, és e felismeréseknek két fontos forrása volt: 1. a törvényhozás lassúsága és a kormányzás terén az elmúlt tíz év során tapasztalt diszfunkciók; 2. az európai integrációs folyamat által megkövetelt változások. Ugyanakkor kitapinthatók a változás fő irányai is - három jellegzetes álláspont kezd körvonalazódni. Az elsőt a Nagy-Románia Párt (PRM) képviseli: szerinte alkotmánymódosításra nincs szükség. Ez a nézőpont értelmezhető annak közvetett bizonyítékaként is, hogy a román alkotmány jó néhány kérdésben egy posztkommunista elit érdekeit és szemléletét rögzíti. Ugyanakkor a PRM attól tart, hogy bármilyen módosítás engedményeket eredményez a kisebbségeknek, és korlátozza azt a nemzeti szuverenitást, amellyel a jelenlegi alkotmány alapján Románia rendelkezik. A második álláspont konszenzusként körvonalazódik a Nemzeti Liberális Párt (PNL), a Demokrata Párt (PD) és a Szociáldemokrata Párt (PSD) között. A konszenzus - úgy tűnik - a parlament létszámának csökkentésében, a két ház feladatkörének szétválasztásában, a kormányátalakítás kérdésében, a rendeleti kormányzás (sürgősségi rendeletek) korlátozásában, a mentelmi jog szűkítésében és a tulajdon garantálásának kérdésében alakítható ki. Ezekhez azonban további kérdések is kapcsolódhatnak - például a választási rendszer reformja, a konstruktív bizalmatlanság intézményének bevezetése (német mintára) -, amelyekben szintén kialakulhat az együttműködés. A kör, amelyen belül a kormánypárt-ellenzék konszenzus kialakítható, a kormánypártot, a Liberális Pártot, a Demokrata Pártot és az RMDSZ-t jelenti. Ugyanakkor e csomaghoz kell sorolnunk azokat a - több párt alkotmánymódosító indítványai közt szereplő - javaslatokat is, amelyek az EU-integráció követelményeihez igazítanák a román alkotmányt. Azonban az EU-s kérdések jóval elnagyoltabb megfogalmazásban jelennek meg, s minthogy a szuverenitás-attribútumok átadásáról van szó, a román alkotmány történeti örökségével való - kényes - szembenézést is jelentik. Ez pedig jóval nehezebbé teszi a konszenzus kialakítását. Végül létezik egy harmadik álláspont, amelyet egyedül az RMDSZ képvisel, és amely az állam jellegének és a közhatalmi jogosítványoknak az állam szerkezetét érintő reformját fogalmazza meg. Bár az RMDSZ csupán e napokban dolgozza ki tételesen is alkotmánymódosító javaslatait, azok minden bizonnyal tartalmazzák majd a román állam nemzetállamként való meghatározásának törlését az alaptörvény első szakaszából és valamilyen alkotmányos biztosítékot a kisebbségek nyelvhasználatára, valamint kollektív jogainak gyakorlására. Nem kizárt, hogy a regionalizmus alkotmánycikkelybe foglalására is javaslatot tesz az RMDSZ. E javaslatok azonban már oly mértékben érintik az uralkodó szuverenitás-koncepciót, hogy minden bizonnyal a román politikai elit egészének elutasításába ütköznek. Az uralkodó szuverenitás-koncepció meghaladása rendkívül nehéz, mivel "metafizikaivá" válása két tradíció találkozásának eredménye. Egyrészt abból adódott, hogy a román állam története csak a nagy egyesítéseket ismeri, és az alkotmányok éppen az egység foglalatainak és garanciáinak szerepét kívánták betölteni. Másrészt Románia számára a politikai modernizáció példaképe az őt mindig támogató Franciaország volt, s ez kihatott az alkotmányjogi gondolkodásra és intézményekre is, különösen az állam (nemzetállam) eszméjének a követésében. Az "unité et indivisibilité" - egység és oszthatatlanság - a mindenkori francia írott alkotmányok fundamentális elve, a politikai rendszer és az állam állandónak minősülő értéke, és ez a román alkotmányjogi gondolkodás szintén erős hagyományává vált. Mégis, számításba kell venni azt a tényt, hogy az e tradícióval való számvetés demokratikus feltételei tulajdonképpen most - az őszi alkotmánymódosítás idején - adottak először. Ha az RMDSZ-nek sikerül saját javaslatait összekapcsolnia az európai integráció kérdésköre révén napirendre kerülő szuverenitás-átruházási kérdésekkel, az komoly kihívást jelent az ország politikai elitje számára. És emellett létezik egy másik kihívás is, amelyet talán még kevesebben érzékelnek: a mostani alkotmánymódosításnak az is tétje, hogy sikerül-e Romániát a szerves alkotmányfejlődés útjára terelni. Ez elsősorban az Alkotmánybíróság szerepkörének kiterjesztését követeli meg, az úgynevezett "láthatatlan alkotmány" üzembe helyezését. Egy aktív, az alkotmány és törvények értelmezésével az alapvető folyamatokat befolyásolni tudó alkotmánybíróságra Romániának is nagy szüksége van. E testület döntéseivel azt a "láthatatlan alkotmányt" írná folyamatosan, amely megakadályozná, hogy valamely politikai testület (parlament, kormány) egy adott politikai helyzetben pillanatnyi érdekeinek megfelelően értelmezze az alkotmány és - vele összefüggően - egyes törvények cikkelyeit. Hosszabb távon ez nemcsak a szerves alkotmányfejlődés esélyét jelentené, hanem azt is megakadályozná, hogy a politika metafizikai jellegű alkotmányos tradíciók rabjává váljék. BAKK MIKLÓS 1952-ben született Székelyhídon, Bihar megyében. A kolozsvári Krónika szerkesztője, politikai elemző. Jelentős tanulmánya: Egy választás olvasatai, in Regio, 2000/4. HAMBERGER Judit A cseh eurorealizmus nyilatkozata Az utóbbi hónapokban a címben szereplő elnevezést viselő pártdokumentum kavarta fel a cseh belpolitikát. A Nyilatkozat a cseh pártpaletta jelenleg legnépszerűbb jobboldali polgári-konzervatív pártjának, a Polgári Demokrata Pártnak (ODS) az integrációra vonatkozó elképzeléseit tartalmazza. Cseh címe: Manifest ceského eurorealismu, és a 2001 áprilisában tartott pártkonferencia vitaanyagának készült. A nyilvánosság elé április végén került, de - feltehetően a tiltakozások miatt - mind ez ideig nem fogadták el hivatalos pártdokumentumként. A 11 oldalas szöveg négy kidolgozója között van a Polgári Demokrata Párt árnyékkormányának külügyminisztere, Jan Zahradil is. A dokumentum a csehek európai uniós integrációjával, annak esélyeivel foglalkozik, és határozottan felveti az Európai Unióhoz való nem csatlakozás alternatíváját. Ennek az alternatívának a mérlegelése váltotta ki az éles vitát. De már az azt megelőző különböző hozzászólásokból, véleményekből, valamint a közvélemény-kutatás eredményeiből arra lehet következtetni, hogy a cseh társadalom nagyobbik része nem híve az integrációnak. Ezért nem véletlen, hogy az 1993 óta euroszkeptikus, majd eurorealista véleményeket hangoztató Polgári Demokrata Párt és különösen annak elnöke, Václav Klaus ilyen pártdokumentumot adott közre. A Nyilatkozat bevezetőjében méltatja az 1989 vége óta bekövetkezett bel- és külpolitikai változásokat, és megállapítja: ragaszkodni kell ahhoz, hogy teljesértékűen, közösen döntsenek a demokratikus Európa jelenéről és jövőjéről, mivel Csehország az euroamerikai civilizáció természetes egységének elválaszthatatlan része. Ez a lényege annak a hozzáállásnak, amelyet V. Klaus (mint miniszterelnök és mint a Polgári Demokrata Párt elnöke) az Európai Unióval való érintkezés során évek óta tanúsít. Míg az EU vezetői azt szeretnék, ha a csehek elkerülnék az EU-ról folyó belső vitát, addig a párt politikusai ennek ellenkezőjét szeretnék elérni. Ezt azzal indokolják, hogy a Cseh Köztársaság EU-ba való belépése kifejezetten politikai döntés következménye lenne. Az állami szuverenitás eddig nem látott mértékben való önkéntes átadásának kérdése ugyanis messzemenően politikai kérdés. Azonkívül tisztázni kell, milyen feltételek mellett lép be az ország az Unióba, milyen annak jelenlegi helyzete és valószínűsíthető fejlődési iránya, melyik EU-forma kedvezőbb a csehek számára, belépésük után melyik modellt fogják támogatni, és melyiket nem. Azt is fontosnak tartják, hogy minden cseh politikai párt kötelességének érezze a cseh közvélemény nyílt és egyértelmű tájékoztatását ezekben a kérdésekben. A Nyilatkozat áttekinti az EU jelenlegi állapotát és jövőbeli trendjét, a keleti bővítés tervezetét, a Cseh Köztársaság viszonyát az EU-hoz, felkínálja a belépés alternatíváit, a helyettesítő egyéb megoldásokat. Megállapítja, hogy az EU az érdek-összeütközések színtere; a harcot pedig az egységes piac négy alapvető szabadsága (a személyek, az áru, a tőke és a szolgáltatások szabad áramlása) szabályozza. Ennek a szabályozásnak azonban vannak a háttérben működő kritikus pontjai, ezek elutasítandó konstruktivisztikus elemeket kölcsönöznek az integrációnak. Az utóbbi évtizedek európai fejlődéséből adódóan a nyugati államokra jellemzőek a költséges újraelosztó és bürokratikus folyamatok, amelyek csökkentik az európai gazdaságok fejlődési ütemét és piacképességét. Az egységes piacot kötik az egyre szaporodó kommunitáris jogok, amelyek lobbik és korporatív csoportok nyomásának következményei. Ez olyan protekcionizmus, amellyel Európa inkább elzárkózik a külső piac elől, mintsem megnyílna neki. A Nyilatkozat az EU problémái között a demokratikus deficitet is megemlíti. Állítja, hogy az Unió minden fontos intézménye jogilag megkérdőjelezhető, hiányzik belőle a közvetlen választásokból eredő mandátum, így alkotmányos anomália, s akár illegitimnek is tekinthető. Néhány intézménye a hatalommegosztás kérdésében alkotmányos szempontból problematikus. Nehéz őket jogilag ellenőrizni, ezért a tagállamok lakossága nem tud azonosulni az "európaiság" fogalmával. Megdicséri az EU közös kül- és biztonságpolitikai elképzeléseit, de veszélyesnek tartja azt, hogy ezeket az elképzeléseket az implicit antiamerikanizmus lengi körül, ráadásul az európai fegyveres erők hatásfoka jóval kisebb, mint az amerikaié. Az Amerikától való ilyenfajta elszakadás ellentétes a demokratikus európai civilizáció létérdekeivel. Az európai integráció eltérő koncepcióit kormányközi modellnek (a tagállamok közötti egyenrangú együttműködésen alapul) és föderalisztikus vagy nemzetek fölötti modellnek (a nemzetek fölötti intézményekkel rendelkező egységes európai állam elképzelése) nevezi. Állást foglal az első modell mellett, és elutasítja a másodikat, mert a föderális modell az európai integráció nem természetes elmélyítését jelentené. Ismerteti a két modell történeti fejlődését és a tagállamok hozzáállását a kérdéshez. A szerzők különösen az EU "északi szárnyának" ellenállását értékelik nagyra, mert ebből merítenek példát és erőt arra, hogy felvázolják saját "ellenállási stratégiájukat". A dokumentum a döntéshozás alapelveinek és mechanizmusainak ismertetésekor a minősített többség (azaz az 50% plusz egy szavazat), illetve a nemzetállami vétó kérdésében is állást foglal az utóbbi javára. Az előbbit (a cseh politikával összhangban) a nagynémet érdekérvényesítés eszközének tartja. Megállapítja azt is, hogy a jelölt országokat az EU elsősorban saját termékei piacának tekinti, ahol saját fölösleges szakembereit is elhelyezheti; nyersanyagforrásnak, ahonnan olcsó és szakképzett helyi munkaerőt is kaphat; a Balkánról és Keletről érkező politikai és biztonsági veszélyek ütközőzónájának. Megemlíti, hogy az EU és a jelölt országok között aszimmetrikus gazdasági csere folyik: mert ez utóbbiak az 1990-es évek elején megkötött társulási szerződésekkel kereskedelmileg hallatlan mértékben megnyíltak. Így gazdaságilag sokkal attraktívabbak az EU számára, mint ha teljes jogú tagokká válnának. A jogrend átvételének problémái között szerepel az egyes jelöltek közötti konkurenciaharc, ami lehetetlenné teszi a közös fellépést. Az átvétel kényszere könyörtelen nyomásként nehezedik a jelölt országokra; ráadásul többe kerül anyagilag, mint amennyit a segélyalapokból kapnak. Magát az átvételt európai hivatalnokok bírálják el, az értékelési kritériumokat pedig zsarolásra használják a jelöltekkel szemben. Az EU-bővítés egyik problémája az EU kivételes helyzete: egyszerre döntőbíró és játékos, és nem érdeke ezen változtatni. Holott előfordulhat, hogy a jelölt országokban gazdasági és politikai destabilizáció következik be, esetleg éppen a hosszú csatlakozási folyamatból fakadó frusztráció miatt. A tagjelöltek mind kis államok, amelyek a nagyokkal szemben gyengék; a dokumentum szorgalmazza a kis államok összefogását a nagyokkal szemben. Mivel a bővítés kizárólag politikai akarat kérdése, olyan mértékű lesz, amilyent az EU majd akar. A jelölt országok, sajnos, a gyors tagság reményében a mennyiségre koncentráltak, nem pedig a minőségre (vagyis a feltételekre). Ennek következménye, hogy az EU korlátozásokat vezet majd be, és a mezőgazdasági árukra kettős kereskedelmi rendszer lesz érvényes. Az integráció emellett olyan liberalizációs sokkot jelent majd, ami soha nem látott inflációt, munkanélküliséget, és a vállalkozói szektorra gyakorolt nyomást okoz majd. Az írás foglalkozik Csehország és az EU viszonyával, kitér a cseh(szlovák) történeti hagyományokra, és megállapítja, hogy az alulról, azaz szervesen létrejött európai egység fontos és szép cél, ami a csehszlovák állameszmével is összhangban állt. A csehszlovák államiság mindig az angolszász liberális-konzervatív hagyományhoz kapcsolódott (ezt a kitételt cseh politológusok és történészek határozottan tagadják, és a Nyilatkozat szerzőinek súlyos tévedéseként ítélik meg), ezért elutasítja az erőszakos európai unifikációk minden verzióját (fasiszta, kommunista, szocialista), ide értve a mai központi elosztó európai szociális demokratizmust és a kereszténydemokrata centralizáló politikai katolicizmust is. A fentebb felsorolt reális kifogások ellenére a Cseh Köztársaság stratégiai célja továbbra is az EU-tagság, de az integráció kérdésében a cseh kül- és belpolitikának résen kell lennie, és mindent a cseh nemzeti érdekek prizmáján keresztül kell szemlélnie és értékelnie. A világosan megállapított cseh nemzeti érdek pedig a nemzeti identitás megőrzése, a Cseh Köztársaság területi egységének, politikai szuverenitásának, függetlenségének, stabilitásának és biztonságának biztosítása; valamint az, hogy egyforma szabályok vonatkozzanak a kis- és nagyállamokra, és fölösleges korlátozások nélkül kölcsönösen nyissák meg és kapcsolják össze a piacokat. (Ez is gyakran bírált kitétel. V. Klaus és pártja ugyanis az EU-t egyszerűen szabadkereskedelmi zónának tekinti.) A végkövetkeztetés: Csehország számára politikai szükségszerűség az EU döntési folyamataiban való teljes jogú részvétel; gazdasági szükségszerűség az EU egységes piacán való teljes jogú részvétel. A dokumentum kifejezetten védi a nemzetállamiságot és a kialakult nemzetállamokat. Ezek szerinte a legstabilabbak. Stabilitásukat azok az identitások biztosítják, amelyek jellemzőek egy-egy nemzeti közösségre. Európai identitás és európai politikai nemzet viszont nem létezik. Kialakulása pedig jóval hosszabb társadalmi folyamat eredménye lenne, mint a néhány évtizedes integrációs folyamat. Ezért a nemzetek puszta etnikumokra való redukálása a politikai önazonosítás lehetősége nélkül frusztrált ellenreakciókat válthat ki, amelyek az etnikai nacionalizmus formáját ölthetik. Elveti azt az elméletet is, amely szerint a nemzetállamokat lefelé regionalizmusokban kellene feloldani. Nevetséges dolog a regionalizálást haladó történelmi folyamatként feltüntetni. A szerzők szerint határozottan el kell utasítani az Európai Bizottság jogköreinek további kiszélesítését, mert az nem rendelkezik közvetlen mandátummal. Ugyanakkor az Európai Parlament jogköreinek kiszélesítését is el kell utasítani. Azt sem szabad elfogadni, hogy csökkentsék a nemzeti vétó jogát, és hogy kiszélesítsék a minősített többséggel elfogadható döntések területét, mert így olyan intézkedéseket kényszeríthetnek bárkire, amilyeneket akarnak. A Polgári Demokrata Párt politikusai nem kívánják elfogadni sem az európai alkotmányt, sem azt, hogy kötelezővé tegyék az emberjogi charta beépítését az európai szerződésekbe. Ugyanis mindkettő a föderális állam felé tett további lépés, és jelentős destruktív beavatkozás lenne a nemzeti törvényhozásokba. Ehelyett rövid alapdokumentum elfogadását javasolják, amely meghatározza az európai szinten kötelező módosításokat. A pénzunióval kapcsolatban a Nyilatkozat megállapítja, hogy az politikai projekt, mert a közös pénz a föderális állam egyik attribútuma. Úgy ítéli meg, hogy ez a kérdés a csehek számára nagyon korai. De azt is leszögezi, hogy a pénzunióba való belépés előtt csakúgy, mint az EU-ba való belépés előtt, népszavazást kell tartani. Ami a közös kül- és biztonságpolitikát illeti, a párt a NATO-t tartja az egyetlen európai védelmi struktúrának, és minden más hasonló szervezet létrehozását a NATO gyengítésére irányuló törekvésnek fog fel. Mivel a Cseh Köztársaság a NATO tagja, követeli, hogy azonnal vonják be őt minden releváns EU-n belüli döntési folyamatba. Nem kerülhet sor arra, hogy az EU a védelmi tervezés párhuzamos rendszerét vagy a NATO-struktúrák megkettőzött rendszerét építse ki. A dokumentum szükségesnek tartja, hogy az ország szövetségeseket keressen az EU-n belül. A csehek számára a lehetséges szövetséges az északi szárny, amelyben azonos súlycsoportú és kategóriájú országok vannak. Ezek a mérlegelések a cseheknek a németektől, a kis országnak a nagy és erős szomszédtól való félelmét bizonyítják. Ezt meg is fogalmazzák a dokumentumban, leszögezve, hogy az északi szárnnyal szövetkezve akarják kiegyensúlyozni a legerősebb szomszéd, Németország politikai befolyását. Németország azért veszélyes, mert nemcsak a legnagyobb kereskedelmi partner, hanem az európai integráció azon föderalisztikus koncepcióinak vezetője is, mely koncepciók nem elhanyagolható hatást gyakorolnak a cseh belpolitikára, és megzavarják az EU-ra vonatkozó elképzeléseiket is. A megjelent anyagból nem maradt ki annak taglalása sem, hogyan tárgyaljanak az EU-val a csatlakozásról. Az első és legfontosabb, hogy a belépés pillanatától kezdve teljesen egyenrangú félként vehessenek részt az EU döntési folyamataiban és egységes piacán. Az országnak, mint az EU gyengébb partnerének, amelynek gazdasága átalakulóban van, arra kellene törekednie, hogy a lehető legszélesebb területen érvényesítse az átmeneti időszakokra vonatkozó követeléseit. Törekednie kell a nizzai döntés revíziójára, az Európai Parlamentben a cseh képviselők számának 20-ról 22-re való növelésére, mert a hozzá hasonló országoknak is ennyi képviselőjük van. Ki kellene tartania amellett, hogy 2004-ben a tagállamokkal közösen, teljesértékűen dönthessen az EU jövőjéről. A Nyilatkozat legtöbbet vitatott, utolsó részében vetik fel az alternatívák, az egyéb megoldások lehetőségét. Míg az EU folyamatait és problémáit leíró rész reálisnak tekinthető, addig az alternatívák taglalása inkább az utópiák, az irreális várakozások, a végig nem gondolt gondolatok tárháza. A dokumentum szerint kialakulhatnak olyan körülmények, amelyek meggátolják Csehország integrálását. Ezt a cseh külpolitikának, eshetőségként, végig kell gondolnia, és alternatívákat kell felvázolnia. Előfordulhat, hogy valamilyen politikai döntés következtében az EU leállítja, vagy hosszú időre elhalasztja a bővítést. Az is lehet, hogy mivel Csehországnak nincs az EU-n belül szponzora, kihagyják a beveendők sorából, mert ő védi leghatározottabban nemzeti érdekeit. Az is megtörténhet, hogy a Cseh Köztársaság átértékeli saját csatlakozási kérelmét, ha az EU-n belüli fejlődés a cseh külpolitikai vagy nemzeti érdekek szempontjából kedvezőtlenül alakul. Például ha a döntési mechanizmusokban az ország bábszerepre kényszerülne anélkül, hogy bármit keresztül tudna vinni saját érdekében. Az átértékelésre akkor is sor kerülhetne, ha az európai kül- és biztonságpolitikában növekedne az Amerika-ellenes elemek száma, és megpróbálnák leépíteni az atlanti biztonsági kapcsolatot, és abban az esetben is, ha a cseh közvélemény a tervezett népszavazáson elutasítaná az EU-ba való belépést. Az sem lenne elfogadható, ha sor kerülne a második világháború eredményeinek revíziójára. Az alternatívák között első helyen szerepel az EFTA-, illetve EEA tagság. A dokumentum megállapítja, hogy a csehek számára az EU egységes piacára való teljes jogú bejutás létfontosságú kérdés. A cseh gazdaság kicsi, nyitott és exportorientált, amely elsősorban az EU-tagállamokkal kereskedik. Ha az ország nem kerülne be az EU-ba, két lehetőség állna előtte: vagy az Európai Szabad Kereskedelmi Zóna (EFTA), vagy az Európai Gazdasági Térség (EEA) tagjaként lépni be az EU egységes piacára. A dokumentum ezt a két lehetőséget olykor még előnyösebbeknek tünteti fel, mint az EU-tagságot. E két alternatíva ugyanis csupán a szabad kereskedelmet követeli meg, míg az EU politikai feltételeket is szab. A Polgári Demokrata Párt vezető politikusai szerint ugyanis az EU legnagyobb hibája az, hogy nem csupán szabad kereskedelmi övezet, és nem csupán gazdaságilag egységes térség, hanem politikailag is az. A felvázolt alternatívákat azért tartják a maguk számára jóknak, mert ezekben a kapcsolatok, az egyezmények és a szerződések nem multilaterálisak, hanem bilaterálisak. A párt elnöke számtalan esetben adta annak tanújelét, hogy csak a bilaterális megoldásokat szereti, mert olyankor nem kötelező a politikai egység, önálló és autonóm bel- és külpolitikát lehet folytatni, nem kell egyeztetni a szociális, a munkaügyi, a környezetvédelmi, a jogi, a fogyasztói jogrendet senkivel. Ezért az EFTA-tagság a NATO-tagsággal kombinálva viszonylag jó és kedvező politikai megoldásként szerepel a dokumentumban. Az alternatívák ismertetésében nem feledkezik meg a transzatlanti szövetségről sem. Ha ugyanis a Cseh Köztársaság nem lép be az EU-ba, szorosabbra kell fűznie kapcsolatait az USA-val. Hozzákapcsolódhatna például ahhoz az amerikai rakétavédelmi rendszerhez, amellyel szemben az európaiak tartózkodóak. Ez esetben tiszteletben kellene tartania az amerikai külpolitikai prioritásokat akkor is, ha azok eltérnének az európaiakétól. Ezért a cseheknek arra kellene törekedniük, hogy gazdaságilag is az észak-amerikai kontinenshez közeledjenek. (Egyelőre azonban a cseh kereskedelem legnagyobbrészt az európai országokra épül.) Az amerikai kapcsolat végiggondolása a dokumentum egyik legvitathatóbb pontja. Azon elképzelés ugyanis, hogy Csehország azért, mert számos ok miatt nem akar az EU része lenni, egyfajta repülőgép-anyahajó legyen az USA számára Európában, kihagyva a mérlegelésből az európai nagy államokat, súlyos aránytévesztés. A cseh külpolitika ilyenfajta aránytévesztése történelmi hagyomány, amelyről néha kiderül, hogy illúzió, néha nem. Készült az OTKA T 029395 számú kutatása keretében. HAMBERGER JUDIT 1955-ben született Jászberényben. A Teleki László Intézet főmunkatársa, politológus. Jelentős művei: Csehszlovákia szétválása, Budapest, 1997; Szlovákokról és csehekról magyar szemmel, Pozsony, 2000. 2001.07.27.