Caius DOBRESCU Regionális törekvések és identitáspolitikák Fórum  Az Emil Constantinescut mandátuma utolsó negyedében nagy megátalkodottsággal támadó újságírók egyik kedvenc vesszőparipája az volt, hogy az elnök regionális szintű vezetőnek képzeli magát. E hivatásos bírálók úgy látták, hogy a volt államfő ilyen irányú ambíciói csupán arra szolgáltak, hogy kidomborítsák, mennyire híján volt az 1996-2000 közötti kormányzat a realizmusnak és pragmatizmusnak. Egyes román politikai kommentárírók szerint az a tény, hogy ő a primus inter pares rangjára áhítozott a délkelet-európai térségben, az elidegenedés egy tünete volt, amellyel szemben a társadalmi és gazdasági válság folyamatosan meghaladhatatlan valósága áll, a krónikus alulfejlettség pályájára való kerüléssel fenyegetvén Romániát. Nyilvánvaló azonban, hogy - függetlenül minden esetleges gőgtől és becsvágytól - a regionális hegemónia nem lehet egyéni cél; inkább egy ambiciózus és megkerülhetetlen kollektív tervnek kell lennie, amelynek azokon a természeti, gazdasági, demográfiai, társadalmi, katonai vagy kulturális erőforrásokon kell alapulnia, amelyek Romániának egy ilyen státust biztosíthatnak. Számít az ország nagysága is, jóllehet egyre kevésbé abban a világban, amelyben az "elszabadult" információs technológia gyorsan megváltoztatja a geopolitikai valóságokat. S ha a térképre tekintünk, máris látjuk, hogy e tekintetben - mondjuk így - Romániának vannak még kijátszatlan kártyái. Ha igaz is, hogy a gyenge gazdasági teljesítmények nem biztosítanak jó alapot egy ilyen politikai, diplomáciai, katonai státus elnyeréséhez, a kérdés mégis felmerül: tévedünk-e, mikor azt hisszük, hogy az önbizalom mozgósításával - többek közt éppen méreteinkre és erőforrásainkra való hivatkozással - esetleg hatékonyan segíthetnénk egy jóval bátorítóbb gazdasági fejlődést? Feltételezem, az elnök feladata távlati terveket s irányt javasolni, hogy miképp lehetne a kollektív identitásokat újraalkotni. E tekintetben legitim (s talán produktív) módon sugalmazta Constantinescu Románia polgárainak, hogy az ország, amelyben élnek, rendelkezik azokkal a tartalékokkal, amelyekkel meghatározó szerepet játszhat a térségben. Annál is inkább, mert a Cotroceni-palota volt lakójának demokratikus és liberális előélete garancia volt arra, hogy nem olyan - a Balkán fölötti - román szupremáciára gondolt, mint a fiatal Cioran legionárius révületeiben, hanem csupán arra, hogy országunk az áru, tőke, szolgáltatás és a személyek szabad forgalmát dinamizáló, jelentős (talán a legfontosabb), demokratizáló, decentralizációt elősegítő és biztonságot növelő tényezővé válhat e térségben. Ha e regionális törekvések a közvetlen adatok tükrében irreálisnak tűnhetnek is, vajon zsigeri elutasításuk a realizmust bizonyítja-e, avagy inkább a távlatföltáró képzelőerő hiányát? Ha a méltóságra és - klasszikusaink szavával - a "dicsőségre" való hivatkozás nevetségesnek tűnik is, amikor olyan kormány részéről hangzik el, amely nem tudott egy egészséges gazdasági fejlődést megalapozni, vajon az ilyen ideálok de plano elutasítása elfogadható-e, hihető-e, ha olyan "véleményvezérek" részéről jön, akik általában sem tudnak jövős terveket megfogalmazni? Olvasóim meglepettsége bizonyára nem lesz kicsiny, ha megtudják, hogy mindezt bevezetőnek szántam ahhoz, hogy a Provincia korábbi számában megjelent, a szomszédos országokban élő magyarokról szóló törvény - a budapesti parlamentben a közeljövőben végszavazásra kerülő - tervezetéről szóljak (2001, 5. szám, 2-3. old.). Milyen kapcsolat lehet Románia kicsiny nagyságra való törekvései és eme - a szóban forgó (vagy érintett) országok nyilvános vitáiban olyannyira jelen levő - dokumentum között? A kapcsolat akkor vált nyilvánvalóvá számomra, amikor elolvastam az első fejezet ("Általános rendelkezések") első paragrafusát, amelyből kiderül, hogy a törvény hatálya a Horvát Köztársaságban, a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban, az Osztrák Köztársaságban, a Romániában, a Szlovén Köztársaságban, a Szlovák Köztársaságban vagy Ukrajnában lakóhellyel rendelkező, nem magyar állampolgárságú magyar nemzetiségű személyekre terjed ki. A térkép segítségével - melyet a szerkesztők az alkalomnak megfelelően a szöveg közepébe illesztettek - világosan megértettem Magyarország rendkívüli stratégiai pozícióját, melyet a fejlett Nyugat - ahova nemcsak területi közelsége, hanem az Ausztriával (s rajta keresztül Németországgal, az Európai Unió gazdasági motorjával) való történelmi és kulturális kapcsolatai révén is tartozik -, a volt kommunista világ szürke zónája (ide Szlovákia, Horvátország, Szlovénia és Románia tartozik, jóllehet, eléggé eltérő kilátásokkal) és az Orosz Föderáció gazdasági és politikai befolyási térsége - ez magába foglalja a szomszédos Ukrajnát is - között elfoglal. Meg kell vallanom: eddig nem érzékeltem Magyarország e centrális szerepét a geopolitika vagy geostratégia konvencionális fogalmai alapján. Úgy tűnt, hogy helyzetének egyedülisége, sajátos volta két lényeges tényező összefonódásából adódik: 1. a piacgazdasági reformok rendkívül előrehaladott volta, amely a posztkommunista Európa legdinamikusabban fejlődő és a legjobb kilátásokkal rendelkező gazdaságává avatta; 2. ama tény, hogy Magyarországot összes szomszédaihoz történelmi magyar kisebbségek léte köti, melyek azokon a területeken élve jól szervezett politikai és gazdasági élettel rendelkeznek. E viszonyítási rendszeren belül Magyarország rendelkezik mindazokkal az elemekkel, amelyekkel az európai uniós bővítési folyamatban, maga előtt tudva a nyugati szövetségesek, valamint az Orosz Föderáció közötti viszonyok átalakításának perspektíváját, regionális vezető szerepre tehet szert. Ennek érdekében azonban lényeges az, hogy a szomszédos államokban élő magyarok aktív közvetítői, katalizátorai legyenek az invesztíciós folyamatoknak, a gazdasági kapcsolatoknak és a politikai bizalomnak, és nem utolsósorban: a gazdasági cseréknek. Gyakorlatiasan mérlegelve e helyzetet, mindezen közösségek közvetítői szerepükkel sokat nyernének mind kollektív jogaik tekintetében, mind gazdasági szempontból. Egy ilyen viszonyrendszer egyébként lehetőséget teremtene, hogy lojálisak maradjanak ahhoz az államhoz, amelynek polgárai, s hogy ezzel egy időben az anyanemzet politikai presztízsét is növeljék (e presztízsnek minden esélye megvan, hogy növekedést és jólétet eredményezzen). Véleményem szerint a budapesti parlament kísérlete, hogy jogi megoldást találjon a szomszéd országokban élő magyarok jogállására, része a magyar identitás újrafogalmazása folyamatának, amelyre a délkelet-európai összefüggések között szükség van. Annak a jele, hogy egy - a NATO és az Európai Unió által előírt feltételeknek eleget tevő - "előre látható" fejlődési periódust követően a szomszédos ország a politikai építkezés terén kezdi megengedni magának a kreativitás és újítás luxusát. Az, hogy a közvitákba visszatért a magyar nemzet etnokulturális és állami határainak drámai egymásra nem tevődésének a kérdése, annak a bizonyítéka, hogy Magyarország számára felmerült identitása újrafogalmazásának problémája, s hogy tudatában van annak: regionális szinten is hasznosítani tudja azt a hatalmát és presztízsét, amelyet gazdasági és politikai reformjai sikere révén ért el. E regionális vezetőszerep megszerzésének útjában álló nehézségek azzal kapcsolatosak, hogy a potencialitásait érvényesíteni kívánó Magyarországnak olyan megoldást kell találnia a szomszédos országokban élő magyar közösségekkel való kapcsolatainak normalizálására és aktivizálására, amely nem árt a szomszédos országokkal kialakított kapcsolatoknak, hanem éppen ellenkezőleg, erősíti azokat. Ugyanakkor egy ilyen cél annak teljesen újszerű átgondolását is megköveteli, amit (szakzsargonból átvett kifejezéssel) a saját identitás menedzselésének lehetne nevezni. A homogenizáló, szabályozó, centralizáló politikák - legyenek akár adminisztratív, akár kulturális jellegűek -, amelyek a XIX. századtól kezdődően jellemzik a nemzetépítést, teljesen kontraproduktívakká váltak egy olyan korszakban és geopolitikai kontextusban, amelyben a hatalmat nem az erőforrások módszeres és autoritárius ellenőrzése biztosítja, hanem az információkhoz való hozzáférés, az új helyzetekhez való gyors alkalmazkodás és a közvetítés képessége, az adottságok és lehetőségek összekapcsolása politikai, gazdasági és kulturális téren. A klasszikus felfogásmód szerint a rend feltételezi, hogy az összes elemeket egyazon hálózatba integrálják, amelynek jól meghatározott központja van, de legalábbis egyazon térben tartsák, amelynek kiterjedési határait ellenőrizni lehessen (esetleg mind az előbbit, mind az utóbbit). A 2001. év realitásainak inkább megfelelő felfogásban azonban a rend egy komplex és plurális egyensúly fenntartását jelenti, amely a közelségre épülő társulásokon alapszik, és amely aktív és kreatív viselkedésre kötelez, mert egyetlen megoldás sem tekinthető realista módon egyszer s mindenkorra adottnak. Használhatnánk a "posztmodern" kifejezést is e második modell leírására, ez azonban - véleményem szerint - kontraproduktív lenne, mivel azt a téves benyomást keltené, hogy tudjuk, miről beszélünk, hogy diagnózist állapítottunk meg, és receptet adtunk. Valójában egy ilyen önigazgató és önkormányzó eljárás a döntés nagy intellektuális erőfeszítést igényelő kidolgozását, rugalmassá tételét és a hozzá való érzelmi alkalmazkodást feltételezi, amelyet a "posztmodernizmus" panacea-fogalma inkább elrejteni próbál. A délkelet-európai térség mindegyik országában sor kerül ezekre az átalakulásokra, amelyeknek nehézsége és komplexitása abból adódik, hogy még Nyugat-Európában sem zárultak le. Ennek ellenére Magyarország - úgy tűnik - abban a helyzetben van, hogy a térség országaihoz képest hamarabb végre tudja hajtani ezt az ugrást és - hogy úgy mondjam - messzebbre is, éppen azon két sajátosságnak köszönhetően, amelyről fennebb szó volt: egyrészt rendkívüli előnye miatt, amelyre a gazdasági, politikai, társadalmi átalakulás során szert tett, másrészt ama tény folytán, hogy a magyarság jelentős része - etnikai és kulturális értelemben - a határokon kívül él. Másképpen szólva, Magyarország a klasszikus értelemben nem valósíthatja meg nemzeti egységét, ezért az összetartozással és kohézióval kapcsolatos céljaihoz, azok megvalósításához másfajta fogalmakat és eszközöket vesz igénybe. A magyar társadalom rendkívüli alkalmazkodási és megújulási képessége - amelynek már eddig is tanúbizonyságát adta - komoly bizonyítékként jöhet számításba amellett, hogy Magyarországon egy ilyen típusú fejlődésnek komoly esélyei vannak a megvalósuláshoz. Mi a jelentősége ebben az összefüggésben a szomszédos országokban élőkről szóló törvénytervezetnek? Egyes elemzők az egységes és homogén nemzet koncepciójának egyértelmű felvállalását olvasták ki belőle - egyfajta jelzését a XIX. század fogalomvilágához való visszatérésnek. Gabriel Andreescu e folyamatot egyenesen az emberi és kisebbségi jogok tekintetében eddig elért eredmények közvetlen veszélybe sodrásának tekinti, mind regionális, mind európai szinten. Borbély Zsolt Attila, épp ellenkezőleg, elégedetten nyugtázza azt, amit a magyar nemzetet integráló és egységesító koncepció nyilvános felvállalásának tekint. Véleményem szerint mind az előbb idézett szerző pesszimizmusa, mind az utóbbi optimizmusa eltekint a törvénytervezet összetett, "tranzakcionális" jellegétől. Nyilvánvalónak tűnik, hogy annak ellenére, hogy a magyar politikai színtér főbb szereplői - minden jel szerint - támogatják a tervezetet, mögötte nincs egységes, világosan körvonalazott vízió a nemzet jövőjéről. Ennek oka az, hogy - egyrészt - a fogalmi kidolgozás még folyamatban van, s hogy még a legkonzervatívabbaknak is figyelembe kell venniük az európai előírásokat és filozófiát, másrészt hogy a nemzetfelfogások és -definíciók éppoly eltérőek Budapesten is, mint Bukarestben, még akkor is, ha az eltérő/ellentétes nézőpontok képviselői nem mindig értik vagy akarják érteni, mi választja el őket. Úgy vélem, a megszavazott törvény még a jelen tervezetnél is kétértelműbb lesz, de épp e kétértelműséget - a nyitottság, a rugalmasság jelét - kell jó jelnek tekintenünk mind a szomszédos országok szempontjából - melyek nem kényszerülnek arra, hogy hasonló eszközökkel válaszoljanak az agresszív pánmagyar tervek valós vagy képzelt újraélesztésére -, mind pedig a Magyarországéból, amely ekként geopolitikai térségünkben megőrizheti az európaiság élcsapatának kijáró presztízsét s ezzel az esélyt is, hogy a regionális vezető hatalom státusára szert tegyen. Legfontosabb érvem, mellyel a kétértelműségről és határozatlanságról szólok, az, hogy bár a törvény folyamatosan kulturális politikára hivatkozik, azt nem határozza meg ebben a jogi szövegben (nem is áll módjában). A törvény csupán a kulturális politika infrastruktúráját körvonalazza, holott - perspektivikusan - éppen ennek megfogalmazása lesz fontos. Másképpen szólva, milyen üzenetet küld majd Budapest azokon a csatornákon, amelyeket - ezzel a törvénnyel is - létrehoz a szomszédos államok magyar közösségei, maguk a szomszédos államok s nem utolsósorban az Európai Unió felé? A dagályos önaffirmáció, az ezeréves hősiesség, az ősi és egynemű identitás üzenete lesz-e ez, avagy egy liberális, enyhülést, realizmust és hatékonyságot, a sokféleség és a másság tiszteletét, a békés kreativitást, az európai és demokratikus értékek és a tolerancia felvállalását megfogalmazó üzenet? Közel egyéves budapesti tartózkodásom (1996-97) alapján meg vagyok győződve, hogy a választás döntően a "barátságos változat"mellett szól majd. A budapesti kormány(ok) majdani kulturális politikáinak az elemzése azonban mindenképpen egy - amennyire szükséges, éppannyira érdekes - feladat lesz. Egy közvetlen (és minimális) betekintést a szomszédos országokban s a nagy európai fővárosokban működő magyar kulturális központok programjai révén máris kaphatnánk. Az elmúlt tíz év programjainak tartalmi vizsgálata, úgy vélem, nagyon is érdekes lenne a magyar identitást megjelenítő új diskurzusok körvonalazásában, annak felmérésében, hogy ez idővel zártabbá-e, avagy nyitottabbá válik. Egy ilyen elemzés kimondottan releváns lenne: egyrészt azért, mert lényeges ismereteket nyújtana azokról a nagyobb folyamatokról, amelyekbe e törvény beleilleszkedik, másrészt mert bebizonyítaná, lényeges kapcsolat áll fenn a kulturális politika és a kül-, a biztonsági, sőt, a gazdasági, pénzügyi és kereskedelmi politikai koncepciók kidolgozása között. A Provincia megfelelő keretet nyújthatna egy ilyen elemzés kezdeményezéséhez - sőt, annak egy román-magyar komparatista távlatba helyezéséhez is. Végül egy utolsó megjegyzés: lehet, hogy Magyarország regionális kulcsszerepe aggasztja majd egyes szomszédait, talán még inkább, mint a magyar kisebbségek védelmezése örvén történő "belügyekbe való beavatkozás". El kell azonban mondanom, hogy véleményem szerint e regionális szerep szorosan összefügg az európai integrációs folyamatok elmélyülésével és felgyorsulásával a világ ezen részén. Ha Budapest azon intenzív cserék hálózati központja lesz, amelyek technológiát, információt, politikai üzeneteket, javakat, szolgáltatásokat és személyeket közvetítenek Európa (és főleg a német gazdasági térség), valamint övezetünk integrációs folyamatban lemaradt országai között, akkor ez azt fogja bizonyítani, hogy az integráció folytatódik, hogy élő folyamatról van szó, s nem bükkfanyelvű retorika az egész. Románia szempontjából (mivel helyzete, geopolitikai szempontból, végzetesen marginális) egy ilyen fejlődési folyamat lényegében pozitív: egy páneurópai hálózat aktív központját jelentő Budapest lényeges közeledést jelent magához Európához. Ilyen összefüggésben nem Magyarország esetleges regionális vezető szerepre való törekvése kellene, hogy aggasszon bennünket, hiszen egy ilyen szerep felvállalása közvetlenül és eltéphetetlenül a magyar identitáspolitikák demokratikus, liberális, plurális és nyitottságra igényt tartó kibontakozásához kötődik. Sokkal inkább a politikai törekvés és képzelőerő hiánya volna aggasztó (mint a cikk elején megidézett román helyzet esetében), ami a rögeszmés önközpontúság és "metafizikus" elszigetelődés állandósulásához vezetne. 1966, Brassó; Transilvania Egyetem, lektor; Semizei legaţi şi rentieri, 2001, Bukarest. Forditotta: BAKK Miklós 2001.05.14.