Antonela CAPELLE-POGĂCEAN Kétértelmű nemzetek Fórum  A nemzeti gondolat a XVIII. század vége óta a magyarok és románok modernitáshoz való fokozatos felzárkózásának irányjelzője volt. Előzőleg már fény derült a nemzet kétértelműségére. Ez a referencia-fogalom valóban lehetővé tette a kettős alkalmazást, egyrészt mint a társadalom demokratizálásának előrelendítője, amely megkérdőjelezte, sőt delegitimálta a feudális privilégiumokat, a hagyományos hierarchiákat, másrészt azonban a modernizáció fékezőjeként is, főleg a XIX. század második felétől, mint e változásoknak az értékét mind hangsúlyosabban vitató kérdésfeltevések hivatkozási alapja. Ez a kétértelműség, ez a kettős jelleg nem volt magyar vagy román sajátosság, a "nemzet" kategória lényegéhez tartozott, amely a politikai modernitással egy időben született ugyan, ennek ellenére a hosszú történelemben gyökerezőnek tudta magát; a világ deszakralizálója volt, de újabb szakralizáció útjait is megnyitotta. Magyarországon a történelmi nemzet körül kialakult hangsúlyos konszenzus nem volt akadálya a nemzet különböző módon való értelmezésének. Így ez a referencia-fogalom legitimálta a nemesi privilégiumok eltörlését, és indokolta a nemzettest kiszélesítését, kiterjesztését a történeti királyság összes lakóira. Másrészt azonban új értékekkel ruházta fel a nemest, aki bár fokozatosan megfosztották régi előjogaitól, a XIX. századi modernizációs folyamat aktív és tekintélyes szereplőjévé vált. Végül a nemest "etnicizálták" is, a modern kori magyarság emblematikus figurájaként vetítették ki, s ezáltal kapcsolták a magyarságot a történeti folytonossághoz. Szűcs Jenő kimutatta, hogy a magyar nemzetideológia már kikristályosodásának pillanatában kettős vonatkoztatási rendszerre alapozott: a vezető osztályok a nemzetiségekkel szemben védték az államnemzeti felfogást, de hogy ellenállhassanak a bécsi udvar németesítő kísérleteinek, etnokulturális alapokra is hivatkoztak. Más példa a kettősségre a magyaroknál az, ahogyan a nemzetre hivatkozva támogatták a zsidók kiegyezés utáni asszimilációját, s ugyanazon az alapon kérdőjelezték is meg a jelenséget, bírálva a következményeit. A XIX. század utolsó évtizedeiben néhány értelmiségi és politikus ilyen értelemben vádolta az asszimilálódott zsidókat azzal, hogy eltorzítják a magyarságot, a modernitás bomlasztó hatásának teszik ki. Mint egyébként Európa területén mindenütt, különösen a Habsburg Birodalomban, a zsidó egyszerre volt hőse és áldozata a modernitásnak. A román fejedelemségekben a nemzet vonatkoztatási fogalma vezette be a modernizáció problematikáját, különösen 1848 után. Többek között hatására kezdtek foglalkozni a parasztkérdéssel, amit igazol a jobbágyság 1856-os megszüntetése és az első - igaz, kevéssé hatékony - földreform 1864-ben. A nemzetbe integrált paraszt fontos változáson esett át: arra rendelték, hogy elnyomott alattvalóból az épülő nemzetállam polgárává váljék. Ezzel szemben a XIX. század második felétől kezdve ugyanezt a vonatkoztatási alapot a konzervatívok és az ő nyomdokaikon a tradicionalisták aknázták ki, ezúttal a nemzet lelkére rombolóan ható gyors ütemű modernizáció elmarasztalása végett. A nemzet lelkét a paraszt alakjában ragadták meg, akit mint a polgári horizonton kívüli archaikus identitás hordozóját tekintettek. Következésképp a magyaroknál és a románoknál a "nemzet" mint referencia-fogalom a XIX. század második felében központi szerepet játszott az ideológiai-politikai mező szerveződésében. A modernizáló-konzervatív (vagy tradicionalista) polaritás mindkét esetben a nemzet és annak különböző reprezentációi körül kristályosodott ki. Az uralkodó definíciókat - a magyarok esetében a nemes emblematikus figurájával jelképezett, államalkotó, asszimiláló történeti-politikai nemzetet, a románok esetében az etnokulturális, állam előtti kommunitást, melyet az államnak kell civilizálnia, a paraszt szimbolikus alakjával zászlaján - időnként újraértelmezték. A magyar nemzetfelfogásban az etnicitást főleg a konzervatívok értékelték fel, akik a XIX. század fordulóján a nemzeti sajátosság meghatározására vállalkoztak. Demokrata értelmiségiek akkor - a nemzetről alkotott demokratikus felfogás jegyében - megkérdőjelezték a "nemes" kizárólagos elhivatottságát a magyar nemzet szimbolikus és politikai képviseletére. Másfelől, a románoknál, a paraszt alakja proteuszi módon változékonynak és többjelentésűnek bizonyult. Számosak voltak alakváltásai: a "nemes" paraszt, a rómaiak örököse, akit az 1848-as erdélyi hazafiak akarnak mozgósítani; a történelem előtti idők "dák" parasztja, akire a moldvaiak és havasalföldiek hivatkoznak, s francia tanítómestereik figyelmét egy kis dákoromán nemzet létezésére hívják fel; a középosztályba integrálódó "citoyen" paraszt, akinek nevében küzdenek az erdélyi nacionalisták a XIX. század végén, és akit a moldvai népi írók védelmeznek a XX. század elején, amikor egy rurális demokráciáról álmodoznak; végül Eminescu és a nyomdokaiban járó Sămănătorul kör tradicionalistáinak romantikus-archaikus, eszményített parasztja. E változatok mindegyike más-más rendű társadalmi és politikai formációra utal. A modernizálók-konzervatívok közötti feszültség kristályosodási pontja, a "nemzet" kategóriája mindkét esetben külső tényezőhöz való viszonyulást fejezett ki. A magyarok a nemes alakját a XVIII. század óta a függetlenség eszményéhez társították. A "kuruc"-nak nevezett függetlenségi irányzat ezzel a képletes megnevezéssel a nemesek Habsburgok elleni harcára emlékeztetett, amelyet a premodern és modern korban vívtak főleg a kelet-magyarországi és erdélyi kis- és középnemességre támaszkodva. Ők szegültek szembe az ellenreformáció támadásával, és lázadtak fel a Habsburgok ellen, török támogatáshoz folyamodva inkább a fejedelemség függetlenségének megőrzéséért. A múltnak ez az olvasata szemben állt a "labanc" irányzat olvasatával, mely a nyugat-magyarországi kozmopolita, katolikus, Béccsel kompromisszumra inkább hajló, országreformáló céloktól ösztönzött főnemesség sajátja volt. 1848-49-ben a kuruc-labanc antinómiát illusztrálja a Béccsel szakító, Magyarország függetlenségét kikiáltó radikális forradalmár Kossuth és a fokozatos reformokat, a Béccsel való alkotmányos viszony fenntartását szorgalmazó főnemes, Széchenyi ellentéte. 1867 után a nemzet történeti folytonosságát jelképező nemes előtérbe kerülése az államhatalom megerősítését is jelentette, ami lehetővé tette a függőség palástolását. A harmincmilliós magyar birodalom terve felforrósította egyes nacionalista szónokok beszédét a XIX. század végén. Ez a terv derített fényt a magyar nacionalizmus átváltozására defenzív, Habsburg-ellenes nacionalizmusból, amilyen 1848-ban volt, offenzív és birodalmi jellegű nacionalizmussá. Egyes 1848-49-es forradalmárok az 1867-es kiegyezés híveivé válva egyfajta szkizofréniát éltek át, emlékeztet Bibó István. Bibó Jókai Mór példáját hozza fel. Egykori negyvennyolcasként emlékirataiban arról beszél, hogy egész életében naponta siratta az 1848-49-es forradalom kivégzett vezetőit, és hogy ennek ellenére minden este imádkozott a császárért, Magyarország királyáért, aki felelős volt a kivégzésekért. A románoknál a parasztnak tulajdonított jelentőség - mely ideológiák és politikai irányultságok szerint volt többé-kevésbé nyomatékosabb - ugyancsak a függőség kérdésével volt kapcsolatos. A paraszti kultúra (az eredetiben: civilizáció - a ford.) dicsőítése kritikai távolságtartást vezetett be az ipari jellegű demokratikus fejlődés nyugati mintájához viszonyítva. A tradicionalisták határozottan elvetették ezt a modellt, az alulfejlettség és a történeti lemaradás behozatalának témája polemikus újraértelmezések tárgya volt. A "parasztkérdéssel" együtt a "zsidó kérdés" sem különül el a függőség problematikájától. Már a moldvai, havasalföldi negyven-nyolcasok is felismerték ezt a tényt, mely teljes mértékben feltárult az 1878-as berlini kongresszus pillanatában, amikor az alig elismert fiatal állam függetlenségének korlátai kirajzolódtak. A "zsidó kérdés" az agrárkérdéssel együtt az Ókirályság politikai-társadalmi vitáinak középpontjában állott egészen az első világháború kezdetéig. Ez volt a román nemzetállam megalakulásának, normái, alapjai meghatározásának időszaka is. A zsidók emancipációjával való általános szembeszegülésben a függőség elkerülésének törekvése mutatkozik meg, ehhez azonban nem voltak meg az eszközök, mert az állam politikailag, gazdaságilag egyformán törékeny volt. Egyszóval: a modernitás menetébe eléggé durva zökkenővel történt betagolódás, a modernizáció gyorsított ritmusa, összehasonlítva a folyamatra Nyugaton fordított idővel, mind a magyarok, mind a románok esetében a függőség problematikájának új meghatározását vonta maga után. Ez a modernizáció útjainak, a nyugati modell érvényének kérdésköréhez társult a továbbiakban. Már nemcsak valamely idegen dinasztiának vagy birodalomnak való alárendelődés elfogadásáról vagy elutasításáról van szó, hanem a modernitás bomlasztó hatása alatt tovatűnő, bizonytalan identitáshoz való hűségről is. Az identitáshoz kapcsolódó kérdések Ausztria-Magyarországon és Romániában a XIX. század utolsó évtizedeiben fogalmazódtak meg, az 1848-as liberális eszmények kimerülésének kontextusában, mely érezhető volt egész Európában az 1870-es évektől kezdődően. Márpedig a modernitás rossz közérzete még tovább mélyült a háború után. Jegyzetek 1 Ez a kettősség, ez a kétértelműség jelen van Renan 1882-ben megfogalmazott definíciójában is: "A nemzet lélek, szellemi princípium. Ezt a lelket, ezt a szellemi princípiumot két, valójában együvé tartozó dolog alkotja. Az egyik a múlt, a másik a jelen. Az egyik az emlékek közösen birtokolt gazdag hagyatékában lelhető fel; a másik a közmegegyezésben, az együttélés óhajában, az osztatlanul kapott örökség gyümölcsöztetésének szándékában nyilvánul meg" (Ernest Renan: Qu'est-ce qu'une nation? Éditions R. Hellen, Párizs, 1934, 81. o.). 2 A századvégi Bécs identitásválságát figyelemreméltóan elemezte Jacques Le Rider. Lásd Jacques Le Rider: Modernité viennoise et crises de l'identité. PUF, Párizs, 1990. Forditotta: OSVÁTH Annamária 2001.05.14.