Paul DRUMARU Kisebbségi napló Kisebbségi krónika  Írtam a minap, hogy érdekesnek tartom e Napló ötletét, ám ez a jelző túlságosan sok ellentmondásos helyzetet és magatartást fed - ezért is vált annyira bizonytalanná. "Érdekes, érdekes" - mondja az ember, odébb rúgva cipője orrával egy konzervdobozt, amelyből kibújik egy giliszta, az ember a cipője sarkával eltapossa, majd nézi, nézi, hogyan kapaszkodik az életbe, darabjaiban is: érdekes, érdekes. Vagy valaki felolvas egy verset, amelyről nem tudod, mit mondhatnál, vagy elmeséli, hogy járt, neked meg teljesen máshol járnak a gondolataid, "érdekes, érdekes", és minden felfüggesztődik, bemenekülsz egy gondolati téridőbe, amelyből jobbára ki sem jutsz többé. Persze, mondhattam volna izgalmasat is. Így is, meg úgy is kifejezhetném magam, a lényeg azonban az, hogy mindez csak addig érvényes, csak addig maradhat az, amíg kívül vagy. Amikor belekeveredsz, vagy amikor mások - például a Provincia szerkesztőségéből bizonyos emberek - belekevernek, a dolgok hirtelen fenemód éles körvonalat kapnak. S bármennyire ki akarnál térni, mint egy igazi kisebbségi, végül mégis megvágod magad. Nem tudom, ez a Napló úgy működik-e majd, mint kvázi-állandó rovatom: de még ha nem is, elég erős lökést jelentett nekem egy olyan egzisztenciális önátértékeléshez, amely mostantól akaratomon kívül is végbemegy. Koncentrikus körök megannyi halmaza, egy személyes múzeum, egy borgesi Könyvtár, körkörös labirintusának folyosói - és minden, a folyosó, a kiállított tárgyak, az események (az én, a mások: a világ eseményei!), mind egyformán közel és egyformán távol a középponttól. Abszolút kisebbség 1958. december 26-án az egyetemi kar hirdetőtáblájáról megtudtam, hogy "egyetemistához nem méltó magatartás miatt" kirúgtak. Húszéves voltam, karácsony másodnapja volt, és havazott. Olyan szép telet még nem is láttam Bukarestben. Szerelmes voltam egy brassói barna lányba, bretonja volt, és kék szeme, lehet, hogy csak azért emlékszem rá olyan jól, mert a megszólalásig hasonlított Corneliu Baba egyik portréfestményére, és mert ő viszont nem szeretett engem. Sétáltunk a Cişmigiu parkban, a hóban, majd a Podul Izvor környékén kijutottunk a rakpartra, ahol a lányotthon volt, de ez már 28-án történt, úgy hiszem, amikor apámmal vissza kellett térnem Nagyváradra, hisz már nem volt mit tenni; aztán nem láttam többé azt a lányt, és nem tudtam róla semmit, leveleimre nem válaszolt - különben a leveleinket is cenzúrázták, meg mindazokéit, akik bármilyen kapcsolatban álltak velünk. Velünk, vagyis velem és Ion Zalca barátommal, az IMSZ-ből kicsapott két osztályellenséggel. (Azok felvilágosítására, akik nem mozognak valami otthonosan a történelemben, ez az IMSZ az Ifjúmunkás Szövetség volt, amelyből később KISZ, vagyis Kommunista Ifjak Szövetsége lett, a Román Kommunista Párt, illetőleg Munkáspárt neveldéje.) Természetesen azonnal kirúgtak a Maxim Gorkij Intézetből is, az orosz nyelv és irodalom egyetemről, amely a Pitar Moş utcában volt, az Állami Cirkusz irodáinak közelében; csak itt jutott ugyanis és itt se sokáig hely nekünk, akik már otthonról sárosan jöttünk, több "hely nélkül" sikerült felvételit követően, Kolozsváron és egyebütt. Testvéreim! - 1958-ban voltunk, mint mondtam, két évvel a magyarországi forradalom után, az egyetemisták letartóztatási hullámának vége felé, amelyről én mit sem tudtam, annak az embernek a tunya módján, aki semmiben sem érzi magát bűnösnek, ellenkezőleg (!), úgyhogy jóval később is, valahányszor szóba került az ügy - ha meg nem került szóba, hát szóba hoztam én -, és azt kérdezték tőlem: "Hogyhogy nem kerültél börtönbe?", mindig azt válaszoltam: "Nem volt több hely, oda is hely nélkül jutottam be." Ezt mondtam, anélkül hogy sejtettem volna egészen azokig az évekig, amelyekben már Szolzsenyicint és Roy Medvegyevet stb. olvastam, mennyire közel jártam a valósághoz, hisz nem egyszerű szellemeskedés volt az, hanem maga az igazság. Megteltek a börtönök, nekünk már csak az "alja" jutott. Nos, ez volt tehát a hangulatom 1958-nak azon a telén, előttem áll az egész jövő - gondoltam, hogy aztán arra ébredjek, evickélek nyakig belemerülve abba a jövőbe... De hogy ne nyújtsam el túlságosan a dolgot - bár mint mindig és mindenütt, itt is épp a részletek a jelentésesek, azoknak van súlyuk -, a helyzet már novemberben felfokozódott, amikor mi még gondtalanul mulatérozgattunk az Athenaeum büféjében, fenn, a vécével szemközti szeparénkban, de más helyeken is, teszem azt az Opera vendéglőjében, ahol Nina kolléganőnk születésnapját ünnepeltük (isten nyugosztalja!) 1958. november 8-án, ami miatt fel is tették nekünk a kérdést azon a kirúgási gyűlésen: "Miért pont 8-án, amikor a Nagy Októberi Forradalom napja november hetedike?" Erről Mikluho-Maklaj jut eszembe, amint a szentpétervári szkeptikus akadémikusok azt kérdik, hogy aszongya: "Ha léteznek pápuák, Mikluho-Maklaj miért hozott egy és csak egy pápuát?" Ó, abszurd szimbolizmus és proletár animizmus letűnt gyönyörűséges ideje! Bár, tudjuk, semmi sem vész el, minden átalakul, azt hiszik, tényleg teljesen letűntek azok az idők? Nos, nem tűntek le! De igazából az egész még korábban, nyáron, Nagyváradon megkezdődött, amikor egy nagy irodalmi köri (bizony!) gyűlést szerveztek Olaru atya kizárására, aki epigrammákat írt, és azelőtt Nem-Tom-Kinek a személyi titkára volt; eljött egy központi aktivista író is Bukarestből, mintha A. G. Vaida, mi pedig, Zalca meg én és időközben híres költővé lett barátnőnk kisebbségi gyakorlatként ellene szavaztunk, pontosabban ő, Zalca ellene szavazott, mi ketten, Doina meg én, tartózkodtunk, rémülten a hirtelen keletkezett légüres tértől a köri tagokkal, tényezőkkel és szervekkel teli teremben, nos, kisapám, épp erről a légüres térről beszélek. Amely azért akkor még eléggé viszonylagos volt, hisz egymás lélegzetéből táplálkoztunk, nem hatolt még el az agyig, csak a lelket, a tüdőt érte el; ráadásul bizonyos szűk körökben diszkréten még ünnepeltek is érte, s el-elkaptuk némely felnőttek cinkos tekintetét. Nyáron aztán medrükbe terelődtek a dolgok, nyáron letartóztatták Zalca testvérbátyját, Aurelt, mindegy, hogy milyen ürüggyel, más hely és más idő hordaléka, elég az hozzá, hogy november vége felé aztán IMSZ-gyűlést szerveztek a másodéven speciel Zalca kizárására, amelyre meghívtak diákokat más évekről is, köztük engem. Zalca nagyon ismert alak volt a karon, rengeteg csodálója, mondhatni követője volt, egyes tanárok és tanársegédek is rokonszenveztek vele, színjelessel végezte az első évet, jóformán meg is tanult már oroszul, a legtöbben fel voltak háborodva, vagy legalábbis fel voltak zaklatva attól, ami ellene készült. Készültünk mi is: kivettük a könyvtárból és tanulmányoztuk Lenin Filozófiai füzeteit, cikkeinek és beszédeinek gyűjteményeit, még Marx Tőkéjébe is beleolvastunk, mígnem rájöttünk, hogy semmi hasznát nem tudjuk venni. Végül nagyjából felvázoltuk a beszédet, amellyel Zalca nem is védekezni, hanem ellentámadni fog, amíg mindenkit kiüt. Szövege Dimitrov szavaival kezdődött, akit a Reichstag felgyújtásáért a nácik elítéltek: "Meg kell szakítanom az ördögi kört..." Eddig jutott el a gyűlésen Zalca, amikor megadták neki a szót, miután a szervek apraja-nagyja elmondta a magáét, és néhány ismeretlen, gondolom, más karokról odahívott diák is elítélte, "Meg kell szakítanom az ördögi kört", mire az, aki az ülést vezette, a Központi Bizottság küldötte ráförmedt: "Milyen kört, elvtárs, milyen kört?" Vagyis hogy ő Eminescu Estcsillaga, s akkor a többiek mik, ők a "szűk kör"? És elindult a nevetés, hahotázott az egész elnökség. De a terem nem: a terem morgott. Jó, mondta az ülésvezető, szavazzunk. Ki van mellette? Fölemelte a kezét, és felemelték gyorsan a kezüket azok is, akik az elnökségben meg az első padsorokban ültek, a moraj helyét pedig csakhamar sűrű csend vette át, végtelen jeges űr, a terem megtelt felemelt kezekkel, én pedig a mélyéből kiáltottam: Beszélni akarok! Szóra iratkoztam! A hozzászólások véget értek, mondja az ülés vezetője. De hát - lázongok - én ott vagyok a listán. A lista lezárult, mondja, szavazzál, akár ellene is lehetsz. Igen, ellene vagyok. Ki tartózkodik? - kérdi gyorsan. Ki van ellene? Emelem a kezem, integetek, beszélni akarok. Egy szavazat ellene, mondja. Egyhangú szavazással... stb. stb. Hogyhogy egyhangú szavazással?!, kiabálom, hiszen én ellene szavaztam. Jó, jó, mondja, szavazattöbbséggel, egy ellenszavazattal, nem most fogom megkérdezni, hogy miért. Jóllehet azt akartam volna mondani, hogy a beszédem után a szavazást meg kell ismételni, körülnézek, nem tudok elkapni egyetlen tekintetet sem, hirtelen minden elsötétült, jeges űrön keresztül láttam őket, a sokaságot, a többséget, én pedig egyedül voltam hatalmas, de üres, puszta, légüres tér vett körül. Abszolút kisebbség, kvintesszenciája a hallgatag többségnek, amelynek betömték a száját. És amely utána gyűlöl, mert szégyelli magát: valójában saját magát gyűlöli. Mert amikor az érzéseimről beszélek, az ő érzéseikről beszélek. Nem felejtettem el egyiket sem: sem Dedut, sem Copăcenarut, sem Gigi Paşoptot, még Mihai Novicovot sem, bár egyesek közülük öreg emberek, mások azóta földben porladnak. Nem jutott ki nekik, mint nekem, a későn és akkor sem teljesen éretté válók szerencséje. És még nem fejeztem be. Sok még a mondanivalóm: az abszolút kisebbség fogalommá válik. 1938, Gyulafehérvár; író, műfordító, Bukarest; Transland - "az én magyar költőim" (2 kötet), Bukarest, 1999. Forditotta: ÁGOSTON Hugó 2001.05.14.