Paul DRUMARU Kisebbségi napló Kisebbségi krónika  Érdekes ennek a Naplónak az ötlete: kevéske elmélet és sok átélés, esetleg különböző tapasztalatok magyarázata; semmit sem bizonyítani, mindent megmutatni - elmondással, anekdotázva, természetesen -, úgyhogy gyakorlatilag mindenkinek meglehet benne a helye, ha nem alkatánál fogva, hát véletlenszerűen adódó "kisebbségi" helyzete okán. Minthogy mind az alkat, mind a helyzet kiváltságában részem van, tehát észleletek és élmények sokaságából tudok választani, úgy vélem, hasznos lenne, ha első jelentkezésemmel ebben a rovatban mintegy kiterjeszteném a "kulturális fabulákat", amelyekkel Al. Cistelecan a Provinciának ezt az új rovatát elindította. Nyelvi reflexek Nem vagyok oda az idézőjelért, sőt, épp ellenkezőleg, még ha elvben hasznos is, tulajdonképpen idegenkedem tőle (talán mivel túlságosan visszaéltek és visszaélnek vele: azt mondja valaki a tévében: blablabla, természetesen idézőjelben; remélem, érezték az idézőjelet...; vagy üdvözlőlapot küld: "Jó egészséget" Kívánok; olyan feliratokat is láttam, hogy: "Harapós kutya" vagy "Kijárat" vagy "Tojás"); nem szeretem tehát, bár olykor nincs mit tenni, használni kell egyértelmű funkcióján, vagyis azon is túlmenően, hogy idézetet jelöl, vagy pedig bizonyos iróniát - hisz ezek a kúszó vesszőcskepárok azt is mondják: amit közrefogunk, nem az, aminek tűnik; nos, ha magamtól kellene kitennem, mindig használnám, valahányszor a kisebbség és a többség nem mint arányokat jelző fogalom a szemembe ötlik. Egyébként ezt teszi Al. Cistelecan is "fabuláinak" bevezetőjében. Mindez szép és jó, csakhogy mint tudjuk, amilyen mértékben a dolog egyszerűsödik, úgy bonyolódik a probléma: magát az idézőjelet is idézőjelbe kellene tenni, és így tovább. Ez az egyik dolog. A másik az, hogy épp ott nem jelenik meg az idézőjel, ahol szükség lenne rá, ha a használata során kialakult feltételes reflexek nem léteznének. Egy olyan automatizmusról (is) szó van itt, amely a többségi - a nemzeti (és, az alkotmány szerint, egységes) államban élő - emberben kialakult. Idézek: "Hogy ne tűnjék olybá, mintha kizárólag a magyarok vagy a kevés megmaradt németünk [kiemelés tőlem - P. Dr.] számára nyitottunk teret, kezdjük a rovatot két olyan történettel, amelynek főszereplője 'többségi'." Egy másik valódi többséginek fel sem tűnt volna a birtokos személyrag, amely egyébként látszólagos, és amely inkább egyfajta értekező stílust jelez, de mindenképpen híjával bármilyen diszkriminációs szándéknak - még a pozitívnak is. Nyelvi reflexről van szó, amely nem a beszélőé, még csak nem is csupán a román nyelvé. Mindenütt megvannak a "németjeink, horvátjaink, magyarjaink, szlovákjaink" stb., és bár nem tudom, a világ más részein ez miként van, semmi okom azt hinni, hogy másképpen, mint ebben a mi Közép-Kelet-Európánkban. A fontos az, hogy mást jelent, mint a mieink (ahogy azt például a focistáinkra mondjuk), hisz a fenti idézetben a birtokos viszony a visszájára fordul: éppenhogy azt jelenti, nem a mieinkről, hanem valaki másról van szó. A másság birtokos esetének nevezném ezt - kizárásnak magába foglalás által, szétválasztásnak társítás révén, mondanám, ha játékos kedvemben lennék. Amit, azt hiszem, meg kell jegyeznünk, az az, hogy a nyelven keresztül (kollektív) tudattartalmakhoz jutunk el, egy bizonyos történelemhez, az igazihoz, hiszen csupáncsak őneki, a nyelvnek van joga és meghatalmazása és képessége rá, hogy másképpen is megnyilatkozzék, mint egyes szám első személyben, amelynek használatára "a mi németünk", a Molnár Gusztáv által idézett - segesvári - Harald Roth Heidelbergből biztatja a történetírókat. Hamisítatlan kultúraköziség Elmondok én is egy "fabulát", amelynek főszereplője többségi, egy közvetett élményt, olyan értelemben, hogy jómagam csak tanúja voltam, semleges résztvevője, ha úgy tetszik, aki csak később - a felidézés és a kommentár révén - lett részese a "véletlen esetnek", amelynek utórezgései az évek során mind több mellékzöngét kaptak. A hatvanas évek végén, tehát amikor még "kies Jászvárosnak" voltunk egyetemista diákjai, feleségemmel a vakációt Nagyváradon töltöttük, apám "birtokán". Apám Biharkeresztesen, Magyarországon született, Szalontán élte le gyermekkorát, de azért elég jól beszélt románul, talán mert egy ideig Gyulafehérváron lakott, és Rosner lányt vett feleségül (akinek a családjában az unokák románul és magyarul beszéltek, a szülők magyarul, románul és németül, a nagyszülők pedig maguk között - bécsiül). Feleségem, a tősgyökeres, "regáti" román lány, aki - legalábbis közvetlenül - még nem ismerkedett meg az etnikai-nyelvi többségkisebbségi módival, először járt nyugati tájainkon, s valósággal elbűvölték a mindenféle - építészeti, magatartás- és vérmérsékletbeli, kulináris és így tovább - különbségek. Summa summárum, mielőtt még teljesen hatalmába kerítene a múltidéző nosztalgia démonja, azoknak a ragyogó, ártatlan nyári reggeleknek egyikén, amelyekből az embernek csak harmincéves koráig van része, elindultunk, bevásárolni mentünk a Nagypiacra, apával az amphitryon sokoldalú - házigazdai, testőri és tárlatvezetői - szerepkörében. A váradi piac még igazi látványosságot jelentett, bár össze sem lehetett hasonlítani a '46-belivel például, amely emlékezetembe vésődött; mindenesetre olyan valami volt, amit Iaşi-ban az ember álmában sem láthatott: egy egész soron mást sem árultak, mint 600-800 grammos, sőt még nagyobb libamájakat, aztán ott tornyosult a sok zöldség és gyümölcs, a túrófélék sokasága; no de nem is folytatom - nyelek egyet szárazon, és azt mondom: hagyd a piacot, elő a történettel, amelyet ma is nevetve idézünk fel, merthogy a legmeglepőbbek és legkedvesebbek egyike volt, bizonyságaként annak, hogy nem csak a traumás tapasztalatok hagynak mély nyomot az emberben. Járjuk tehát a piacot, érdeklődünk, alkudozunk, vásárolunk meg nem vásárolunk - valami tojást is vennünk kellett, ezért megmustráljuk a kínálatot; apám tempósan lépdel, hol románul, hol magyarul kérdi az árat. Adott pillanatban egy parasztasszony elé érünk, öltözékén látszik, hogy egy román faluból jött. "Hogy a tojás?" kérdi apám. "Egy lej ötven bani párja", hangzik a válasz. Feleségem néz az árusra, néz apámra, néz rám. Kuncogni kezd. "Mi van?" kérdem a tekintetemmel. Nevetésben tör ki. Végül a fülembe súgja: "Te, nálatok a tojásokat párosan árulják?" Még mindig nem értem. Persze, hogy úgy árulták: párjával a tojást, a kenyeret kilóra. Iaşi-ban az ember egy fél kenyeret, egy veknit, egy negyedet kért. Itt fél kilót, ötven dekát, inni pedig egy deci rumot, egy deci ARLUS-t, fél deci konyakot. Bukarestben a szilvát litrával, azaz negyedkilóval árulták, a kisasszonyok pedig duduják voltak. Itt, ha valakinek duduját mondtál, elküldött melegebb éghajlatra. Jee, mondom nyílt e-vel, mint Fehérváron, ami igent jelent (az, hogy "ba", pedig nemet), jee, úgy árulják. A figyelmes parasztasszony látja ám a nevetést, és elkezd hadarni magyarul, gondolván, hogy feleségem kevesebbet akar adni, tehát ez a nevetés az alkudozás kezdetét jelenti; dicséri a portékáját, ahogy szokás, diszkréten lebecsüli a szomszéd árusasszonyét, akivel apám magyarul beszélt, "ide nézzen, kisasszony, drága lelkem!"; a feleségem pedig, románul: "Mit mond? Mit mond? Nem értem." Akkor a termetes parasztasszony felmagasodik, tetőtől talpig végigméri az előtte álló, áttetsző kis vékonyka nőt (haj, ketten-egy-kajajegyen egyetemista), csipőre teszi a kezét, és felkiált: "No, că proastă mai eşti, nici ungureşte nu ştii!" ("No hát, de buta vagy te, még magyarul sem tudsz!) 1938, Gyulafehérvár; író, műfordító, Bukarest; Transland - "az én magyar költőim" (2 kötet), Bukarest, 1999. Forditotta: ÁGOSTON Hugó 2001.04.07.