SZEGEDI Edit A premodern Kolozsvár Erdélyi valóság  A XVI.-XVII. századi Kolozsvár identitása olyan probléma, amely ellentmond minden purizmusnak. Ilyenformán provokációvá válik, és nem csak a történészek számára. A nehézséget nem csupán ennek a városnak demográfiai, társadalmi és vallási struktúrája okozza, hanem még inkább a történelem politikai hangszerelése: az utóbbi 150 évben az etnolingvisztikai sokféleség nem tartozott a politikai ideálok közé. Így tehát a premodern Kolozsvárt a nemzeti szempontból militáns historiográfia csupán mint szükséges rosszat vizsgálhatta, mint átmenetet egy vegyes összetételű városból az etnolingvisztikai szempontból tiszta városba. Kolozsvár, demográfiai és politikai struktúrája következtében, kivétel volt a középkori Erdély városainak térképén: az 1458-as Unió, voltaképpen a Mátyás király adományozta diploma eredményeképpen a várost, paritásos alapon, mindkét politikai nemzet, a szász és a magyar vezette, és a jótékonysági és társadalmi intézményeket közösen használták. A paritásos vezetési rendszer nagyon egyszerű volt, és megőrződött a XVIII. századig, amikor is a nemzetiségi paritás átváltozott katolikus-protestáns, vallási paritássá. A külső tanácsot és a Szenátust 50, illetve 6 szász és ugyanannyi magyar alkotta. A városi bíró és a királyi bíró tisztségeket felváltva töltötte be egy szász és egy magyar. Az Unió 1568-ban történt megújítása után a parókusi tisztséget felváltva ennek a két nemzetnek a képviselői töltötték be (amikor például a város bírája a magyarság köréből került ki, a plébániatemplom kizárólag ezé a nemzeté volt). A Kolozsvárra vonatkozó leírások ezt a jellegzetességet mint Kolozsvárt meghatározót hangsúlyozzák. Ez az együttélés természetesen nehéz volt, konfliktusok is bekövetkeztek, mint amilyen az 1568-as volt, amikor ezek a nemzetek összevesztek a Szent Mihály-plébániatemplom használatán és azon, hogy ki töltse be a plébánosi tisztséget. Ez az igazi "interetnikai konfliktus", amelyben a két tábor kölcsönösen a legválogatottabb szidalmakkal káromolta egymást, és a "legmodernebb" történelmi érvekkel élt (2000 éves létezés, az elsőként való bejövetel, uralkodó nemzet stb.), meghatározó a premodern Kolozsvár egyéni és kollektív identitása szempontjából. Ennek a konfliktusnak élharcosai között voltak Kolozsvár reformátorai, Heltai Gáspár/Kaspar Helth és Dávid Ferenc/Franz Hertel (Davidis) is. Mindketten a szász tábort támogatták. Dávid Ferenc volt Kolozsvár utolsó olyan plébánosa, aki nem a két nemzet közötti alternatív választás alapján jutott tisztségéhez, hanem annak a monopóliumnak alapján, amit a szász nemzet e fölött a tisztség fölött gyakorolt. Ugyanakkor azonban a két reformátor mint a magyar nemzet tagja vett részt az erdélyi vallásos vitákban. Így tehát ugyanaz a személy Kolozsváron kívül a magyar nemzet képviselője lehetett, a szász nemzethez való tartozása alapján pedig Kolozsvár első lelkésze lehetett. Heltai esete még érdekesebb, mert szász létére majdnem kizárólag magyarul írt és nyomtatott. Helth/Heltai irodalmi és nyomdai tevékenysége, amely sok etnicista kútfő spekulációjának tárgya, egyrészt a reformáció és a fordítói munka közti összefüggésből, másrészt az erdélyi könyvpiac helyzetéből kiindulva érthető meg. Hogy megértsük az első szempontot, nagyon árnyalnunk kell a reformáció és a nemzeti identitás kialakulása közötti kapcsolatot. Bármilyen állhatatos és csábító is lenne a reformációt avant la lettre nemzeti mozgalomként értelmezni, ennek a perspektívának a fenntartása nemcsak a historiográfiai horizont beszűkülését okozná, hanem a hibás útra való térést is. A reformáció már a kezdet kezdetén a fordítás és nemcsak a Biblia fordításának mozgalma volt. A reformátorok írásai gyakran két változatban íródtak (hazai nyelven és latinul), de ha csak az egyik nyelven írták meg, lefordították. Mi több, a reformátorok erkölcsileg kötelesnek érezték magukat, hogy írásaikat ne csak azzal a nyelvi közösséggel ismertessék meg, amelyhez tartoztak, hanem más közösségekkel is, az egész kereszténységet szolgálva ilyen módon. Természetes volt tehát a más kultúrák és nyelvek iránti érdeklődés, beleértve az anyanyelvtől eltérő nyelv használatát, és nem egzotikus foglalkozás. Helth/Heltai azonban gyakorlati érzékkel megáldott ember volt. A reformátort és nyomdászt nemcsak reformátori tevékenysége, hanem gyakorlati meggondolások is arra késztették, hogy a magyar nyelv felé forduljon: Ha továbbra is német és latin nyelven nyomtatott volna, telített piacnak dolgozott volna. Irodalmi és nyomdai tevékenysége hiánypótló volt az erdélyi könyvpiacon. Ilyenformán Helth/Heltai (valószínűleg) az első marketingszakember Erdély történetében. Még összetettebb a helyzet a XVII. században, amikor a név csak nagy ritkán ad információt a nemzeti hovatartozásról. Miután 1568-ban Kolozsvár áttér a Szentháromság-tagadásra (a magisztrátus határozata és nem Dávid prédikációinak eredményeképpen), ennek a hitnek valamilyenfajta szent városává válik. Az unitárius szászoknak, akik már nem érintkezési, csupán kultikus nyelvként használták a németet, el kellett viselniük, akárcsak az egész városnak, a kálvinista fejedelmek politikájának szigorúságát. Különösen az I. Rákóczy Györgytől kapott támogatás következtében a kálvinizmus gyorsan visszanyerte az 1566-1568 között elvesztett terepet, így 1620-ban létrejön a szászoknak egy kálvinista közössége, amelynek I. Rákóczy György fejedelem 1635-ben eredetileg az unitárius szászok birtokában levő imaházat adományoz. A helyzet nagyon nehezen érzékelhető és láttatható összetettsége már a premodern Kolozsvár identitása néhány vonásának ebből a felsorolásából is kiderül, hiszen még elevenek a XIX. században rögződött etalonok. Szinte legyőzhetetlen nehézségeket okoz Helth/Heltai karrierjének megértése vagy az, hogy a premodern Kolozsvár történetét ne a nemzeti küzdelmeket megelőző történelem prizmáján keresztül lássuk. Míg azoknak a szász írástudóknak, akik a XX. században Kolozsvárral foglalkoztak, a kolozsvári szászok történelme az elvesztett identitás történelme, a magyar történetírók számára a reformáció nagy győzelem kezdetét jelenti. A kizárólagos identitásoknak ez a perspektívája, amelyet alapjában véve az a marxista historiográfia is osztott, amely nem tett mást, mint továbbvitte és a marxista diskurzus érveivel igazolta a XIX. század nemzeti versengésének eszméit, olyan volt és ma is olyan, mint az említett szász elfogultság: homályos a premodern Kolozsvár összetett identitása szempontjából. A kolozsvári reformáció történetét éppúgy, mint a magyar nyelv majdnem kizárólagos használatát Helth/Heltai részéről a politikai konjunktúra szerint értelmezték: Helth/Heltai számára a magyarok "missziós terepet" jelentettek. (1) A reformáció Jakab Elek (egyébként kitűnő) Kolozsvár-történetében is úgy jelenik meg, mint a Kolozsvár szásztalanításához vezető út, vagyis mint a magyar elem győzelme; az 1568-as Unió a szász egyetem elhagyása miatt mint végső csapás a szász elemre. A politikai szükségesség szempontjából a felekezeti térhódítás, pontosabban a felekezetváltás ugyanolyan értelmezést kapott: Helth/Heltai döntésének, hogy magyarul nyomtasson, Jakab Elek jakobinus-töltetű magyarázatot ad, megállapítva, hogy "a magyar szellem akkor is, most is a szabadság szelleme a magyar királyság keleti felén" (2) (így Helth/Heltai az 1867 utáni nemzeti politika előfutáraként jelenik meg); az antitrinitarizmus győzelmét tehát a magyar elem győzelmének tekintik; egyes szerzőket már a gondolat is, hogy a szászok mások is lehettek, mint lutheránusok, képtelenné tesz a historiográfiai és irodalmi kliséktől eltérő valóság iránti fogékonyságra. Helth/Heltainak a magyar irodalom területén végzett tevékenységét a szász feudális polgárság elutasításaként és a magyar vásárok lakosságának (civispolgárok) haladóbb világához való visszatérésként értelmezték. Így a kálvinizmus/unitáriánizmus egyenlő magyar identitás egyenlő a historiográfiai liberalizmus és nemzeti romantika fejlődésével egyenletet marxista köntösbe bújtatva vitték tovább. A premodern Kolozsvár kutatása nacionalista szellemű ideologizálásának elutasítása nem jelenti ennek az érzékeny problémának politikai szempontból korrekt megközelítését. A premodern Kolozsvárt nem lehet az együttélés modelljeként használni, sem mint a multikulturalitásért való védőbeszédet, mert ilyenformán visszatérnénk oda, ahonnan elindultunk. Minden kaland után, amelyen Erdély történetírása átesett, talán elérkezett az idő, hogy a múltban ne (csupán) a jelen igazolását keressük. Jegyzetek (1) Rudolf Schuller: Aus der Vergangenheit Klausenburg, Kolozsvár, 1925, 73. (2) Jakab Elek: Kolozsvár Története, II., Kolozsvár, 1870, 229. 1966, Kovászna (Kovászna megye); BBTE, Európai Tanulmányok Kara, lektor; Cronicile familiale din Transilvania sec. XVI-XVII. Idei preliminare pentru o nouă abordare a unui gen de frontieră. In: Familie şi societate. Studii de istorie a Transilvaniei, Kolozsvár, 1999. Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa 2001.02.05.