Ovidiu PECICAN Az erdélyi múlt és a szintéziséhség Elemzések  Nem ritka és szinte elképzelhetetlen dolog megírni Románia történelmét. Valamikor egészen másként volt. Haşdeunak, aki egy ilyen szintézis közlését füzetekben elkezdte, a parlament különleges kitüntetést és állandó prémiumot szavazott meg. Xenopol volt az első, aki tizenkét kötetes munkájában befejezte a román történelem teljes áttekintését. Iorga több, rövidebb vagy hosszabb globális történelmet írt, később pedig különböző sajátos szempontokból is vizsgálta a régmúlt időket: a hadsereg, az oktatás, az irodalom történelme, a román országok történelme az idegenek szemével nézve... De Haşdeu is, Xenopol is és Iorga is, mindenik a maga módján, a maga korában egyaránt kivételes egyéniségeknek számítottak. Szintézist készíteni nem szabály volt, hanem kivétel! A két világháború közöttiek közül Constantin C. Giurescu volt az utolsó, aki a románok történelmét megírta. Fiát bevonva, egyike volt azon keveseknek is, akik a kommunizmus éveiben megpróbáltak visszatérni az egykori szintézisre, aktualizálva és felülvizsgálva azt. Egyébként az 1947 utáni idők nem kedveztek a szintéziseknek. Csupán a 60-as években közölt nagy négykötetes kollektív próbálkozás, az ország nagy egyetemi központjaiban dolgozó történészek együttműködésének eredménye uralta könnyedén a műfaj egészét, megpróbálva összeegyeztetni a marxista szemléletmódot egy mérsékelt nacionalizmussal. Meglátszott ez később, a diktatúra évtizedében, amikor Muşat és Ardeleanu évezredekkel manipulált egy, a Ceauşescu-család politikájának szolgálatába állított, groteszk nacionalizmus értelmében. A hivalkodó és megjátszott egyenlősdi idejében a történelemre való globális rálátás monopóliuma lényegében a szolgálatos ideológusoké volt. De a 90-es évek visszaállították a dolgok rendjét. Gyors ritmusban láttak napvilágot régebbi, a száműzetésben megjelent szintézisek (amilyen a Vlad Georgescué volt), újabbak, idegenektől származók (a Catherine Durandiné vagy a Keith Hitchinsé) és mások, amelyek az országban születtek (kisebb közösségeké vagy egyéni szerzőké). A normalizálódás jele volt, a történelemírás felszabadulásának jele a politika zsarnoksága alól, a diszciplína, valamint a múlt újraolvasása kedvének újraéledése. És amikor a múlt évben ez a változás elérte az iskolát is - a gondolkodás érlelésének valódi helyét -, az alternatív tankönyvek bevezetése a nevelési folyamatba hatalmas politikai és sajtóbotrányt váltott ki. Régi meggyőződések inogtak meg, helyet adva a friss levegőnek, az eszmék terjedésének, az értelmezések sokféleségének. Hát Erdély? Nem lehet ugyanezt elmondani Erdély történelméről is. Valamikor, amikor Erdély a császári-királyi birodalom része volt, nem hiányzott a román hozzájárulás. A mostanában újra kiadott munkák közül illik megemlíteni legalább Ioan Budai-Deleanu értékes hozzájárulását, az Originea popoarelor Transilvaniei-t és George Bariţiu kitűnő munkáját, a Părţi alese din istoria Transilvaniei-t. Mindkét könyv az összes együtt élő nemzetiségre való utalással tárgyalja a tartomány történelmét, ami éleselméjűségre, széles-látókörűségre és hozzáértésre vall. De Erdélyt illetően történelmi szintézist írt A. T. Laurian is (Temişana sau scurta istorie a Banatului temişan; Die Romanien der österreichischen Monarchie), Al. Papiu-Ilarian (Istoria românilor din Dacia Superioară) stb. Erdély Romániával való 1918-as egyesülése után a történészek egy új, Al. Lapedatu, Ioan Lupaş és Ioan Moga körül csoportosult nemzedéke létre akart hozni Kolozsváron egy román historiográfiai iskolát. Lupaş számtalanszor visszatért az ország nyugati tartományának valóságára (Contribuţiuni la istoria românilor ardeleni, Cronicari şi istorici români din Transilvania, La Transilvania nel quadro geografico e nel ritmo storico romeno). Ugyanígy Moga is (Siebenbürgen in dem Wirtschaftsorganismus des rumanischen Bodens, Les Roumains de Transylvanie au Moyen Age). Arra figyelve azonban, hogy az erdélyi románok történelmét minél jobban beillesszék a román történelem egészébe, a két történész közvetve egy egyoldalú történetírás modelljét kínálta, mert az általuk felidézett múlt már nem volt közös a többi erdélyi nemzetiség múltjával. Így a történetírás nagyon értékes dimenziót veszített el. Modelljük a közvetlen tanítványok modelljévé vált. Marina Lupaş-Vlasiu rövid szintézise (Aspecte din istoria Transilvaniei) az elfogadott megközelítési modellt használta, és még az idegenek (mint például Mario Ruffini, az Istorii a românilor din Transilvania szerzője) sem tértek el tőle. Ennek a vonalnak - jó és rossz értelemben egyaránt - igazi folytatója azonban Ştefan Pascu volt. Erdély szüntelenül megjelent tolla alatt. Négykötetes szintézise, a Voievodatul Transilvaniei, a Lupaş-modellt követte, amelyet több-kevesebb koherenciával fejlesztett tovább. De végeredményben ő egy Lupaşnál és Mogánál is megtalálható tematikát vett ismét elő. Annak a módnak azonban, ahogy Ştefan Pascu Erdély történelmét tárgyalta, igazi dicsőségteljes mozzanata a Din istoria Transilvaniei című kötet volt, amelynek eredményeképpen a proletkult korszak kezdetének fiatal kutatója a nacionalizmus vádja miatt elvesztette állását. Másképp járt el David Prodan, a két világháború közöttiek legértékesebb követője, akik közé fiatalkorában ő is tartozott, s akit éppen annyira foglalkoztatott a román Erdély, és éppen annyira elhatárolta magát a "többi" Erdélytől. Szintézisei újrateremtik az erdélyi parasztság életét, az 1784-es Horia-féle felkelést és az erdélyi értelmiség modern nemzettudatának kialakulását. De a románok és a "többiek" közötti szakadék nála is áthághatatlan. Románia, nem Erdély Említésre méltó paradoxon, hogy bár 1989-ig Erdély történelme szintézisének jó vagy rossz, akár egyoldalú kidolgozása a szakemberek tevékenységi körébe tartozott, a kommunizmus bukása megakadályozta a további próbálkozásokat. Az a lélektani pillanat, amely ezt az állapotot kiváltotta, a Magyar Tudományos Akadémia Történelemtudományi Intézete által a nyolcvanas évek második felében kiadott közös szintézis volt, amely ennek a történelmi tartománynak a múltjával foglalkozott. A román szakemberek akkor megelégedtek azzal, hogy közös kötetben megjelentetett pamfletekben és vitacikkekben (a diktatúra bukása előtt) vagy propagandabrosúrákban (1990 után) részleteiben vagy egészében bírálják magyarországi kollégáik kiadványát. És mert a vaskos magyar kötetekben területi követelések lehetséges eszközét sejtették, a románok kezdettől fogva jobbnak láttak felhagyni az erdélyi történelem szintézisének tervével. Ily módon egyenesen törvénytelennek tartották Erdélynek Románia testéből való bármilyenfajta "elszakítását" - még ha az csak tematikai, jelképes és módszertanilag igazolt is. Így történhetett meg az, hogy például Mircea Păcurariu tanulmánya, az Istoria bisericii româneşti din Transilvania, Banat, Crişana si Maramureş figyelemre méltó, csodálatos kivétel maradt. Több évszázados fejlődése után, amelynek során, mint láttuk, a többnemzetiségű nyitáshoz való hozzájárulást sem kerülte meg az erdélyi román történetírás, íme, az erdélyi történészek ma megfélemlítve visszavonultak a neopasszivizmus állásaiba. Csupán a két világháború nacionalizmusa vagy a világháború utáni nemzetikommunizmus által meghatározott új keletű hagyományokra figyelve, attól a félelemtől hajtva, hogy precedenst teremthetnek, vagy egyszerűen csak előítéletből, megtiltják maguknak a régebbi közigazgatási-területi egységeken alapuló tematikai válogatást. Abban a történelmi pillanatban, amikor a globalizáló tendenciát bizonyos regionalizálás ellensúlyoz, és olyan politikai összefüggésben, amelyet az a közösen kifejezett vágy jellemez, hogy belépjünk az európai föderációba, az erdélyi román történészek elitje visszautasítja annak a szerepnek az elfogadását, amely rá vár: hogy intelligenciáját és szakértelmét a tartomány múltja újravizsgálatának szolgálatába állítsa. Elfogadható vagy sem, világos, hogy Erdély néhány évszázadig a Magyar Királyság része volt. Tetszik vagy sem, Erdély később önálló fejedelemséggé vált török fennhatóság alatt. És akarjuk vagy sem, az Ausztriai Ház további évszázadokra megragadta a fejedelemség kormányrúdját, integrálva azt a Habsburg Birodalomba. Ahelyett hogy megpróbálnák megérteni, hogyan tudtak annyi évszázadon keresztül együtt élni az Erdélyben élő népek, történészeink közül sokan csak arra szorítkoznak, hogy "Erdély történelmének válogatott fejezeteit" kiválasszák. De a kritérium, amelynek alapján ezeket kiemelik - meg nem nevezve -, a revans kritériuma ("most rajtunk a sor!") vagy a történelem helyesbítéséé ("hallatsszék a mi hangunk is!"). Egy részleges történelmet nem helyettesíthet egy másik, ugyancsak részleges történelem. Vagy ha igen, csupán a múlt helyesebb és kiegyensúlyozottabb megismerésének rovására teheti. Másrészt Erdély "országai"-ról, kenézségeiről, vármegyéiről, székeiről beszélni intelligencia kérdése is. Igaz, nem teheti meg bárki. De a szakképesítés megszerzése és a tisztesség segítheti a történészt abban, hogy különleges képességek nélkül is figyelemre méltó szakmai színvonalat érjen el. Az etikai kódra - amely, lehet, láthatatlan, de minden szakmában jelen van - is kiterjesztve a kérdést, azt hiszem, hogy egy térség belakásának kérdése sokféleképpen vethető fel. Egyike ezeknek kétségkívül az illető hely kulturális tulajdonba vétele. Mindaddig, amíg csak azért feláldozzuk az erdélyi történelem sajátosságait, hogy még egyszer hangsúlyozzuk az itteni és a Kárpátokon túli románok múltjának egységére vonatkozó elemeket, ismereteink bizonytalanok, felületesek, egyszerűsítők lesznek. A szakma tisztelete megköveteli, hogy arra a méltóságra emeljük, amelyet megérdemel. Az osztrák uralom senki számára nem volt ugyanolyan, mint a török uralom. Nem illik tehát, hogy eltekintsünk ilyen kérdésektől. Erdély történelme vagy történelmei? A román történetírás belehelyezése a szóban forgó kérdések vitájába, egy elbűvölő és félelmetes komplexitású képből való problémás kiszakítás gyakorlása lényegében a hiányos szakmai felkészültség következménye is. Ioan Lupaş nemzedéke számára a magyar és német nyelven való olvasás nem okozott nehézséget, mint legtöbbünk számára. Ráadásul a latin írás kibetűzésére való felkészítést sem a mai módon kezelték. (Az akkori iskolákban a gondot inkább a szláv és a cirill ismerete okozta.) De ezeken a figyelmesebb intézményi tevékenységgel vagy egyéni erőfeszítésekkel megoldható elégtelenségeken túl, az erdélyi történelem szintéziseitől való félelem voltaképpen a múlt számos olyan vetületének megkerülését jelenti, amelyről még vitatkoznak. Ahelyett hogy ezekben a vitákban éppen azokat a kereteket látnák meg, amelyek között az ismeretek fejlődése megindulhat, mocsaras területeknek tartják őket. Egyesek a régi válaszokat fogadják el vagy mert kielégítőknek tartják őket, vagy mert egyszerűen konformisták. Mások az ujjuk mögé bújnak, és azt mondják, hogy a szóban forgó kérdőjelek a politikumhoz tartoznak, amely manipulálja a múlt adatait. Ezzel meghajolnak egy - reális vagy elképzelt, régi vagy újabb - ideológiai nyomás előtt, önként lemondva arról, hogy "bejárásuk" legyen a múlt egyes területeire. Az 1990-es év után, tudomásom szerint, Erdélynek egyetlen olyan történelme jelent meg, amelyet román írt; azt is egy - bár leszűkített - egyetemi előadás megtartásának szükségessége ihlette, és csupán a középkorra szorítkozott. Azt sem tartották időszerűnek, hogy az idegen szakirodalomból lefordítsák az Erdélynek szentelt munkákat. Gondolok itt a Magyar Tudományos Akadémia Történelemtudományi Intézetének szintézisére is, amely a 80-as években fordulatot eredményezett az említett földrajzi és történelmi térség iránti érdeklődésben. De ebben az esetben is figyelemre méltó kivételt jelentett egy csíkszeredai kiadó kezdeményezése, amely a román közönség rendelkezésére bocsátotta a történetírás ezen toposzának néhány újabb magyar szempontját. Az opportunizmus, a félelem vagy a gátlás akadályozza-e az Erdélyre vonatkozó kutatás gyorsabb fejlődését? Bármelyikről van is szó ezek közül a lehetséges okok közül, talán itt az ideje, hogy minél tisztességesebb módon eltávolítsuk. 1959, Arad; BBTE, Európai Tanulmányok Kar, Kolozsvár, előadótanár; Razzar (Alexandru Pecicannal), Bukarest, 1998; Lumea lui Simion Dascălul, Kolozsvár, 1998. Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa 2001.02.05.