Jacques LÉVY Vertikális és horizontális föderalitás Kilátó  Hogyan lehetne elérni azt, hogy minden geotípus, minden térbeli helyzet civil terének megfelelő politikai körvonalat nyerjen? Kiindulhatunk abból a gondolatból, hogy a problémák minden "szintje" hasonló "szintet" kíván meg a megoldásokban is, ami a térbeli önszerveződésben juthat kifejezésre. Ily módon a föderalizmus - jobban mondva, a föderalitás - a térbeli önszerveződés eszméjének legjobb politikai megjelenítése. A föderalizmus úgy is meghatározható, mint olyan gondolat, mely lehetővé teszi egy adott társadalmi agregátum (egy individuum vagy csoport) számára, hogy egy időben többféle társadalmi alakulathoz tartozzék. E felfogás "Európa gerincvonulatának" (1) reformáció korabeli, a harmincéves háború idejére eső időszakára vezethető vissza, amikor a városok fejlődése és a feudális típusú államok szétdaraboltsága, megtetézve a vallási sokféleséggel, a különböző hatalmak közötti erőegyensúly lehetőségét teremtette meg. Ebben a konjunktúrában és e helyzetben, melynek részese a vesztfáliai hercegség, a nassaui grófság és Kelet-Frízia volt, gondolja ki Johan Althusius a maga politikáját. (2) Az egyedüli szuverenitásszint meghatározásának nehézségei vezették el ahhoz a gondolathoz, miszerint abból kell kiindulnia: minden egyénnek szükséglete a valamilyen közösséghez való tartozás, először is infraszocietálishoz, majd szocietálishoz; továbbá hogy önkéntes társulásokon alapuló összekapcsolódások sokasága gondolható el, egészen a birodalomig. A terv ténylegesen szerénynek tetszik, a feudalizmusban gyökerezik, és innovációs foka kétértelmű: a Heimat etnikai-territoriális modellje - mely maga is erősen a családi holizmus befolyása alatt áll - alkotja intellektuális öntőformáját. Az 1787-től kezdve gyakorlatba ültetett, de elméletileg egy évszázaddal később kidolgozott amerikai föderalizmusig (3) kellett várni ahhoz, hogy az individuum váljék szervező princípiumává. A reneszánsz proto-föderalizmusában partikularista pragmatizmus nyilvánul meg, amellyel a francia forradalom univerzalista dogmatizmusa állítható szembe. Az állam szelíden épül fel, valamely absztrakt holizmus durva irrupciója nélkül, előzetes holizmusok rugalmas kombinációjaként. A föderalizmus eredeti princípiuma a hangsúlyt az immanenciára fekteti (foedus=szövetség) az egységes állammal ellentétesen, melynek transzcendenciája szakrális jellegű. Az állam ilyetén, a körülmények által lehetővé tett deszakralizációja oda vezet, hogy megszűnik a hatalom helyeinek hierarchiája, miközben mindegyikük hasonló szuverenitásnak örvend, még akkor is, ha csak néhány rendelkezik geopolitikai "maiestas"-szal. Ebben áll a feudalizmushoz viszonyított nagy különbség, ahol a terek egymásba illeszkedése elválaszthatatlan a hierarchiaelvtől. A látszatok ellenére foedus és feodum nem tartoznak ugyanahhoz a szócsaládhoz. (4) Az egy bizonyos kontextusban született föderalizmus kiterjedt történeti jelentőségű módszernek tekinthető, nemcsak a meglévő legitimitásfokok pluralitásának elgondolásához, hanem új skálák kialakításához is. Egyrészt, mihelyt az elvet elfogadják, nem nehéz felsőbb vagy alsóbb kompetenciaszinteket kiépíteni. Ma mindenki átlátja azt a szoros összefüggést, amely a helyi és regionális autonómiák fejlődése és az európai konstrukció között fennáll, nem azért, mintha csupán a nemzetállam szorongatásáról lenne szó, hanem azért, mert ugyanazt az általános elvet, a szubszidiaritás elvét alkalmazzák. Másrészt a hatalmi hierarchia hiánya nemcsak hogy nem akadályozza meg, hanem implikálja az értékek hierarchiáját. De hogyan lehet döntőbírósági ítéletet hozni a különböző, egyformán legitim instanciák közötti kompetencia- és tevékenységi konfliktusokban? A föderatív rendszerek mind ugyanazt a választ adták: a jog az erkölcsön alapul, és az erkölcs csak univerzális lehet. Logikusnak tetszik tehát az a gondolat, hogy a kijelentések univerzalizmusa könnyebben elérhető kimondóik univerzalitása révén: minél számosabbak a polgárok, annál kisebb a kockázata annak, hogy egy részük partikularista kitérő pályákra kényszeríti a közösségi élet elveit. A jogi rendszer végső térbeli megalapozottságának tehát a legátfogóbb skálának kell lennie. Innen adódik az a szükségszerűség, hogy egy föderális instanciának kell ellenőriznie a föderált instanciák tevékenységének konformitását a közös elvekkel. De minthogy az a kívánatos, hogy elkerüljék a felső szint burkolt hatalomátvételét, biztosítani kell az ellenőrző instancia függetlenségét. Ezért jöttek létre a föderatív államokban korábban, mint az egységesekben az ilyen intézmények (legfelsőbb bíróság, alkotmánybíróság). A Hágai Nemzetközi Bíróság mindenekelőtt államközi peres ügyek döntőbírósága, a luxembourgi Európai Törvényszék csupán a közösségi joginterpretációra szorítkozik, de jól láthatók e két joghatóság fejlődési lehetőségei a stabil jogszolgáltatás irányában és az államok jogaival szembeni elsőség felé (ami már be is következett a második esetében az individuális birtokbavétellel). Azoktól a szerződésektől, amelyeket elkerülhetetlenül előnyben részesítenek a nemzeti joghoz viszonyítva, a nemzetközi joghoz vezet az út, és ez mindenki számára kényszerítő erővel bír, a későbbiekben pedig, alkalmaztatása végett, politikai, jogi és rendőrségi eljárásokhoz is. A föderalista módszer tehát világméretekben alkalmazható, még akkor is, ha a jelenlegi körülmények között az eredmény inkább hasonlít egy valamelyest konföderatív kondomíniumhoz, semmint föderációhoz. A föderalizmus előnye az, hogy univerzáliát termel, anélkül hogy egyetlen szervező elvet tenne kötelezővé (a nemzetet például), de ugyanakkor megengedi, hogy a funkcionális civil szintek sokfélesége (egy városé vagy egy kontinensé) alapozza meg a megfelelő politikai struktúrák sokféleségét - ami megválaszolja azt az ellenvetést is, miszerint Európa nem lehet szocietális terület, mert nem nemzet. A föderalizmus tehát felvállalja a komplex térbeliség eszméjét, valamint a szubsztancia és szintfokozatok közötti elkerülhetetlen összefüggés meglétét. Egyensúlyát az biztosítja, hogy a térbeliség piacán szabadon kiutalják azt az elidegeníthetetlen szuverenitásrészt, melynek minden egyén birtokosa. Modern változatában a föderalizáció tehát a polgármivolt teljes deholicizálását feltételezi. A népszuverenitás győzelme ez (a nemzeti szuverenitás ellentéteként, mely az állam alanyai általi egyszerű legitimálása), de Rousseau közösségi eltévelyedései nélkül. A föderalista eljárásmódra az jellemző, hogy érzékeny a térbeli helyzetek sokfélesége iránt. A progresszív és a la carte regionalizáció, amely Spanyolországban zajlik, jó példa erre. Hasonlóképpen föderális jellegűeknek tekinthető a kompetenciák megosztása a nagy-britanniai local government különböző instanciái között: minden városi szerveződési szint, a metropolistól az infraurbánusig, specifikus adminisztratív szervezettséggel rendelkezik, hogy válaszolhasson a specifikus problémákra. Ez mégsem jelenti azt, hogy a politika tere passzív tükre a civil térnek. Az önszerveződés elég erős lehet ahhoz, hogy bizonyos pontig elmozdíthassa a funkcionalitás korlátait: ezt láthatjuk Németországban, ahol több land (nevezetesen a pfalzi és az észak-vesztfáliai Rajna-vidék) az 1945-ös okkupációs övezetek véletleneiből született. A landok súlya, melyet a politikai autonómia növelt meg, lehetővé tette, hogy e tartományok olyan realitásokká váljanak, melyek messze meghaladják az egyszerű adminisztratív felosztást. A politikum itt is aktív szerepet játszik a geotípusok meghatározásában. De a napjainkig főleg hagyományos területeken alkalmazott föderalitás-elvet hogyan lehet összebékíteni a térdinamika új tendenciáival? A válasz kétségtelenül az, hogy számításba kell venni a különböző térbeli identitástípusokat és főleg a különböző típusú szubsztanciákat és arányokat. Ez oda vezet, hogy ki kell szélesíteni a föderalizmust, és kétféle föderalitástípust kell megkülönböztetni. A vertikális föderalitás a szocietális terek illeszkedésének felel meg. Márpedig egy teljesen kifejlett társadalom olyan területi euxhausztivitást kér, amelyben hosszú távú tervet bontakoztathat ki, ennek azonban összes térbeli hatásai (transzcendentális funkció) előre nem jelenthetők ki. Ilyen például a politikai funkció kemény magjának esete: a reprezentatív demokrácia adott pillanatban a politikai társadalom aktorként és tétként való behatárolását implikálja, ami nélkül a felelősségvállalás mint a szuverenitás feltétele eltűnik. Ez megosztást és egymásba illeszkedést feltételez azon az alapon, hogy minél inkább meg kell feleltetni a politikai felosztást a társadalmi valóságnak: logikusan az urbánus társadalmak alkotják e vertikális föderalitás első fokát, és valóságuk figyelembevétele az alkalmazás kezdete. De az ország méretei nem merítik ki a társadalmi térbeliséget, minthogy más térbeli valóságok is léteznek. Az egyének s általában a társadalmi egységek burjánzó tereket alakítanak ki, és ezáltal több ugyanolyan szintű társadalomhoz tartoznak. Ebben gyökerezik a horizontális föderalitás. Ez olyan területi dimenziót foglal magában, mely transzgresszív vagy elmosódott határainak köszönhetően kompenzálja a szocietális territorialitás elégtelenségeit (határokon átnyúló régiók, kulturális áramlások); rizómákból is áll, rögzült határok nélküli, a külvilágra nyitott hálókból, ami az egyének tipikus kapcsolatterére jellemző. A horizontális föderalitás számot vet a szocietális tereken levő sokrétű térbeliségek területi és hálózati jellegzetességeivel. Így nem szocietális szubsztanciák számára lehetővé teszi, hogy térbelivé váljanak, konzultatív vagy participatív politikai formákban is. A terület határai Vajon a horizontális föderalitást pótlásnak (ersatz) kell-e tekintenünk, ideiglenes átmenetnek a civil tér és a politika tere közti tökéletes megfelelés felé? Igen, de nemcsak annak. A világgazdaság hálózatainak meg kellett kerülniük az állami felosztást, és ma már elgondolható egy olyan világ-társadalom, amelynek terében erre a kimagaslásra nem lenne többé szükség. Ugyanakkor, még ha a szocietális terek jelölnék is ki az összes szinteket, a lokálistól a világszintig, ez nem akadályozná, hanem ellenkezőleg, serkentené e társadalmak különböző elemeinek interspacialitását. Az, hogy a társadalom több szintjéhez tartozunk, azért történik, mert a terek produktumai vagyunk, és mi magunk is tereket hozunk létre - területeket és hálózatokat - több skálán. A társadalomban élés éppen annak eszköze, hogy az ennek a mi-nek megfelelő különböző valóságok együtt létezzenek. Más szóval, az autonómia nem a maga teljességében vett társadalomnak a privilégiuma. Alkotóelemei az összes szinteken rendelkeznek - és mindinkább rendelkezni fognak - a birtokukban levő társadalmi és különösen spaciális tőke szintje szerinti autonómiával. Nincs értelme tehát arra gondolnunk, hogy a társadalmaknak egy teljes vertikális föderalitásba való interszkaláris integrációja csökkenti tagjaik azon képességét, hogy új tereket hozzanak létre. Minden társadalmi területi projektnek vállalnia kell határainak korlátait. A tér akkor úgy jelenik meg, mint a társadalmi dinamika "dialektikus szisztemizmus"-ának egy dimenziója: a rendszer elemeit olyan logikák (és főként célok) mozgatják, amelyek nem redukálhatók az eredő logikára, és ez készteti fejlődésre a rendszert. Még így is kívánatos, e komplex gépezet törésmentesebb mozgása végett, hogy valamely társadalom definíciójára vonatkozóan létezzék egy minimális konszenzus. A jelenlegi fegyveres összeütközések onnan származnak, hogy egy csoport, egy szervezet vagy egy állam kivetíti elképzelését a társadalomról, amelynek azonban a valóság ellenáll. Azok a mitikus térbeliségek, amelyeket a közösségi (nevezetesen etnikai, területi, vallási, állami) hovatartozások termelnek, vagyis amelyek nem integrálják a heterogenitás elvét mint minden társadalom számára szükségeset, a legártalmasabb ellenségei a térbeli modernitás szabad kibontakozásának. A "nép" fogalma, elkülönülve mind a szocietális territorialitástól, mind pedig az egyéni polgár mivolttól, e mitifikációnak jó részét magában foglalja. Amint ez Bosznia-Hercegovinában látható, a szerb "nép" létezésének nevében alkalmazhat egy állam erőszakot azért, hogy megakadályozza egy mégis nyitott és demokratikus politikai tér felépítését. A szerb nép mítosza kétszeresen tagadja a valóságot: visszautasítja a történetiséget, s eltulajdonítja a 90%-ban albán ajkú Koszovót, azzal az ürüggyel, hogy valamikor szerb terület volt; elveti az egyének polgár voltát és az ezzel járó politikai többségek létrehozását egy soknemzetiségű államban, amelyben a szerbek mint kisebbségiek a többi nemzetiséggel egyenlő jogokkal rendelkeznének. A térbeliségek együtt létezése kizárólag azzal kezdődhet, hogy elismerik: a Másiknak joga van létezni. A föderalizmus kiszélesített változata kézenfekvő - mert az emberiség számára kétszeresen aktuális - utópiaként tűnik fel, mely univerzális (mindenütt igaz) és univerzalizáló (mindenki számára igaz). A szocietális individualizmusnak ez a földrajza azonban igen mértéktartó, és mint minden utópia, csak azt fedezi fel, ami létezik; megelégszik azzal, hogy elismeri: a tér szubsztanciák, arányok, skálák sokféleségéből áll, és ez a sokféleség a társadalmak és tagjaik világban levésének egyik összetevője. E mély realitásnak a tudatosítása arra hív fel bennünket, hogy minden gyakorlati következtetést vonjunk le belőle. Fordította: OSVÁTH Annamária Jacques Lévy, Fédéralité verticale, fédéralité horizontale, in: L'espace légitime. Sur la dimension géographique de la fonction politique, Paris, Presses de la Fondation Nationale des Sciences Politiques, 1993, 414-420. Jegyzet (1) A Temze völgyétől Németalföldön és a Rajna mentén Észak-Olaszországig húzódó sáv, az ún. kereskedelmi korridor. (A szerk.) (2) Johann Althusius [Johannes Althaus], Politica methodice digesta (1603), Cambridge (Mass.), C.J. Friedrich, 1932. (3) A. Hamilton, J. Medison, J. Jay The Federalist (1887-1888) (4) Míg foedus a fidesből (bizalom) jön, a foedum eredete a frank fehu vagy fehod (jószág) Forditotta: OSVÁTH Annamária 2001.02.05.