Ovidiu PECICAN Még valakik: román-magyarok és magyar-románok Fórum  Borbély Zsolt Attila írása a Provincia 4-es számában, Összmagyarság és erdélyiség, amely tiszteletre méltó módon vállalt színtiszta magyar szemszögből figyel a román-magyar kapcsolatok matematikájára, egyik magától értetődő következtetésével megértette velem, mennyire igazságtalanok vagyunk mindnyájan. Sakktáblánkon csak fehér és fekete figuráknak van helyük. De mit lehet tenni a fehér és a fekete kombinációival? A nemzetállamok statisztikái nem engedik meg az ilyen árnyalatok figyelembevételét. Jobb napjaikban az ilyen statisztikák alkotó jellegűek. Így aztán arra ébredhetsz, hogy Ileana nagymama a császár idejében kiadott születési bizonyítványában Ilonaként szerepel, hogy egy szenvedélyes magyart mondjuk Radu Ionescunak hívnak, vagy fordítva - mert, jaj, a terepen a fordított is megjelent! - Forro Iuliu, vagyis Gyula az "egy az egyben románok"-nál hősiesebb román hazafiúi pózban tetszeleg. Ki beszél a "jimi-juma", "fele-fele" barátainkról? Leggyakrabban még ők maguk sem. Környezetükből valamelyik óvatos nem mulasztotta el figyelmeztetni őket: biztonságosabb, ha befogod a szád, és azt mondod, román vagy, vagy magyar vagy, miért lenne ez hazugság?! Borbély, akinek cikke különben mérsékelt és kiegyensúlyozott, bizarr logikával dolgozik. Szerinte, ha transzetnikus szereplőket akarsz kapni, először mindenestől nemzetiesítened kell őket: "...az erdélyi magyarságon belül az erdélyiség gondolatát a politikai színtéren éppen azok vállalták fel, akik az összmagyar építkezés hívei". Ugyanennek a logikának megfelelően nem más, hanem Tőkés László püspök lenne erre az irányzatra jellegzetes. Ha tehát az összmagyarság iránti érdeklődés - a földkerekség összes magyarjának közösségéről van szó - a transzszilvanizmus minden híve számára kötelező határállomás (transzszilvanizmuson az erdélyiek óhaját értve az iránt, hogy nagyobb beleszólásuk legyen saját problémáik megoldásába), akkor ez azt jelenti, hogy minden magyar, függetlenül attól, hogy transzszilvanista-e, vagy csak az összmagyarságba akar integrálódni, végül ugyanoda jut. Éppen így bárki, akinek egyik szüleje magyar, a másik más nemzetiségű, feloldódik majd a magyarság nagy gyűjtőmedencéjében, ha törekvéseinek célja az erdélyiség horizontja. Érthető, hogy miután így áll a helyzet, Borbély számára csupán az "ők" és a "mi" létezik. Valaki, akinek különböző etnikumú szülei vannak, vagy magyar lesz, vagy valami más (német, román, szerb stb.). A transzszilvanizmus ilyen olvasatával Borbély nemcsak túlzottan leszűkíti ennek a - hogy is mondjam? - elméleti javaslatnak az olvasatát, hanem elképesztően mereven és kizárólagosan körvonalazza a magyarsághoz való tartozás egy modelljét is. Mert mostantól kezdve világos: akár transzszilvanista, akár nem transzszilvanista, minden magyar csak akkor ismertetik olyanként - a hivatkozott cikk szerzője szerint -, ha "az összmagyar építkezés hívei"-nek értékcsoportját vallja magáénak, vagyis az RMDSZ Reform Tömörüléséét. Bevallom, semmit nem tudok erről a csoportról. Minden ismeretem róla arra korlátozódik, amit éppen Borbély közöl ebben a cikkében. Ha komolyan veszem, amit itt mond - és nincs okom nem komolyan venni -, akkor meg kell értenem, hogy ennek a csoportnak a reformtörekvése konzervatív és tradicionalista, abban az értelemben, hogy visszavonult a XIX. század korlátozó és a nemzetiségi másság iránti (hogy többet ne mondjak) óvatos nacionalizmusába. Másrészt viszont opcióiban radikális, amennyire Tőkés püspök álláspontjaira emlékszem. Ilyenformán - és kérem, javítsanak ki, ha tévednék - kicsit továbbmenve és valahol, a magyarok dicsfénytől övezett múltjában keresve az éppen körvonalazott modellt (természetesen a románoknál is van ilyen!), megállapítom, hogy Tőkés, Borbély és valószínűleg ennek a politikai, polgári és nemzeti irányzatnak a hívei magyarabbak, mint az Árpád-házi királyok, akik úgy-ahogy megengedték a besenyőknek és a kunoknak, hogy letelepedjenek a földjükön. Mi több, letelepítették a székelyeket és a szászokat, földet és előjogokat adva nekik. És egy jól ismert elmélet szerint, amelyet a legtöbb román történész régóta vitat, a Duna déli oldaláról letelepítették a kenézeik által vezetett román pásztorokat a Magyar Királyság területén. Ezek közül egyesek - a besenyők, kunok, székelyek - a modern korban a magyar nemzet részei lettek. Mások (a szászok, románok) nem! De, legalábbis a középkorban - abban a korban, amelyet viszonylag sötétnek és barbárnak tartanak a humanizmus, a reformok és a nagy felfedezések nyomán született új világhoz képest -, a magyarság nem határozta meg önmagát azzal a... határozottsággal, merevséggel vagy nevezzük bárminek, amivel az RMDSZ Reform Tömörülésének kemény magja meghatározza. Románként nem írtam volna le ezeket a sorokat, ha gondolataim nem szálltak volna valami felé, ami a múlt nyáron történt. Néhány diákom meghívott, hogy szervezzek a Bálványosi Szabadegyetemen egy workshopot a kisebbségekről és az európai integrációról, és sikerült megismernem más fiatalokat is, akik aznap ott voltak. Köztük volt az orvosi egyetem egyik fiatal végzettje, talán a fővárosból, aki bevallotta, azért jött, hogy kipihenje az őt emésztő önazonossági dilemmákat. Szülei közül az egyik román volt, a másik magyar, és bárkihez is ment, rokonai közül egy adott pillanatban valaki mindig mondott valami sértőt a "másik" etnikumról. Villámcsapásként ért akkor a felismerés, milyen nehezen belélegezhetőnek tűnhetett kollégám számára még a saját, két nyelv és két kultúra között (az egyik többségi, a másik kisebbségi) megosztott családjának levegője is. Nem emlegette nekünk, a jelenlévőknek, egyes idegenek megvetését az örökölt genetikai és kulturális felével szemben. Csak a számára kedvesekről, közeliekről, vérrokonairól volt szó. Íme, miért hiszem, hogy józanul mérlegelve a dolgokat, retorikai szóvirágokkal és logikai finomságokkal élve egy közös jövő érdekében, sem a románoknak, sem a magyaroknak nem lenne szabad elfelejteniük, hogy közöttünk mindig van valaki, aki kisebbségibb a "hivatalos" kisebbségnél - sebezhetőbb és félénkebb. 1959, Arad; BBTE, Európai Tanulmányok Kar, Kolozsvár, előadótanár; Razzar (Alexandru Pecicannal), Bukarest, 1998; Lumea lui Simion Dascălul, Kolozsvár, 1998. Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa 2001.01.13.