|
Egy alternatív politikai konstrukció néhány alapvető kérdése
|
Íme, a 2000. év romániai választásai után világos, hogy Erdély és a Bánság kevésbé demokratikusan szavazott, mint 1996-ban, ha annak a politikai helyzetnek radikális fogalmai szerint ítélünk, amelybe az elnökválasztások második fordulója helyezett minket. Az a tény, hogy azok a választók, akik tíz éven át mentalitásban és magatartásban demokratikusabbnak számítottak az urnák előtt, Vadim Tudort ebbe a pozícióba juttatták, inkább tehetetlenségüknek, kétségbeesésüknek a jele, mint annak, hogy lényegükben megváltoztak. Mit akar nekünk mondani ez a jelzés? Hogy Romániának ezek a tartományai úgy döntöttek: a demokratikus rendszer helyett a diktatúrát választják? Nem hiszem, hogy erre a következtetésre juthatnánk, aminek bizonyítéka, hogy a második fordulóban a szavazati arány alapvetően megváltozott annak javára, amit "kisebbik rossznak" neveztek.
Következésképpen az első forduló szavazatait inkább egy fajta megintésének tekinthetjük, az egész demokratikus politikai osztály figyelmeztetésének, a politikai rendszer és viselkedése megkérdőjelezésének, amelyet Molnár Gusztáv a Provincia utolsó, 7-es számában felemásnak nevezett. Nem mondanám, hogy a múlt rendszer fél-nyugati lett volna, legalábbis igényeiben és a koszovói háborúban tanúsított hűségében nem volt az. A nyugatosodást, amely a változások célja volt, inkább a fél-balkániság ásta alá, a kezdeményezések kétértelműsége a fél-intézkedések politikájában. Az utolsó négy év politikájának fél-balkánisága miatt elmulasztottuk a nyugati irányba való belföldi elköteleződést. A fél-balkániság miatt jutott a Constantinescu-rendszer a fél-nyugatiság állapotába, és semmi esetre sem fordítva.
Mit tanulhatunk ebből? Akárcsak Traian Ştef, Caius Dobrescu, Molnár Gusztáv, Marius Cosmeanu, Szokoly Elek és Bakk Miklós én is hiszem, hogy újra kell gondolni és radikálisan újrafogalmazni a politikát és a politikai kínálatot. Mielőtt megnéznénk, hogyan lehetséges ez, szeretnék emlékeztetni arra, hogy mind azt, ami mostantól a román közéletben történik, döntő módon a november 26-i büntetés határozza meg. Románia parlamentjében a második legfontosabb párt a PRM, s ez a tény alibiként szolgálhat a politikai, de a gazdasági reform lelassítására is, mert ezt a parlamenti jelenlétet a PDSR, de a többi demokratikus párt is a fekete macskával való zsarolásra használhatja. Ezt bármelyik percben és bármikor fel lehet mutatni igazolandó a reform (esetleges) lassúbb ritmusát, és a politikai rendszer újragondolásának befagyasztását. A gazdasági reformok, mint mondtam, lelassulhatnak azoknak a társadalmi költségeknek megfelelően, amelyeket - mondhatják a PDSR korifeusai - a nagyromániások javára elkönyvelnek. Valószínű, hogy a demokratikus ellenzék szembeszáll majd egy ilyen kezdeményezéssel és valamennyire a gazdasági reform gyorsítójaként működik majd. Egyáltalán nem biztos, hogy ugyanez történik, ha az RMDSZ fenntartja követeléseit, például az egyetem kérdésében. Ebben az esetben a fekete macskát akár a parlament demokratikus ellenzékben levő partnerei, a PNL és a PD is elővehetik. Mi több, vehemensen, demagóg és nem demokratikus módon tárgyalják ezt abban az esetben, ha a politikai kínálat reformja a jelenlegi román politikai rendszer parlamenti pártjainak a politikai sakktáblán elfoglalt helyét érintené. A Provincia oldalain folyó vitánk egy transzetnikus és regionális alternatív politikai konstrukció szükségességéről okot szolgáltathatna ilyen felforrósodott retorikára.
Ami engem illet, úgy találom, hasznos lenne egy ilyen nyilvános elkötelezettség projektje: a közös történelmi és kulturális értékeken alapuló transzetnikus szövetség nagyvonalú és a politikai fejlődést lehetővé tevő eszmény lehet, ha szem előtt tartunk néhány olyan korrekciót, amely véleményem szerint bizonyos szempontból szorosan kapcsolódik a modernitást biztosító realista és kritikai vizsgálódás szükségességéhez.
Mindenekelőtt, ez a politikai konstrukció (amelyben újra fellelhetők lennének egy regionális szolidaritás gazdasági potenciállal rendelkező közös történelmi és kulturális értékei) regionálissal helyettesíthetné az általános nacionalizmust (és ennek nem kellene megtörténnie!). Azt hiszem a demokrácia számára ez elfogadhatatlan, nemsokára megyünk, ha a románok és a magyarok közti gyűlöletet felcseréljük az erdélyiek és a munténiaiak közti gyűlöletre. Nekem személy szerint egyik sem tetszik, bár (emberileg szólva) néha jön, hogy kiöntsem mérgemet ebben a kérdésben. Végig kellene tehát gondolni, hogyan lehetne demokratikusan gazdálkodni a mássággal. Másrészt, a különbözőséget is végig kellene gondolni, és világosan meg kellene határozni. Ovidiu Pecican felhívta a figyelmet egy problémára, amelyet lehetetlen tagadnunk: (bizonyos értelemben homogenizáló) projektünk eltérhet a valóságtól, amit lelkesedésünkben nem vettünk észre. Íme egy példa: a Bánság hegyvidéki és síkvidéki részeinek politikai álláspontja az utóbbi években különbözött. Előbbiek ezekben az években, mintegy a régi struktúrákba visszavonulva, közelebb álltak a PDSR-hez. Ez történt a kommunizmusra való átmenet pillanatában is, amikor itt erős fegyveres antikommunista ellenállás fejlődött ki. Akkor is elutasították az "újat", az akkor rosszat, úgy ahogy az elmúlt évtizedben elutasították azt, ami haladónak számított. Furcsa módon azoknak a leszármazottjai, akik fegyverrel a kezükben harcoltak a kommunizmus ellen, most tömegesen arra szavaztak, amit, emlékeznek, kriptokommunizmusnak tartottunk. A magyarázat az, hogy ez a társadalom bizonyos homályos tradicionalizmusra épül, amely szerint, ami volt, az jobb, mint ami van. Lehet, hogy ez a mentális valóság Máramarosban is tetten érhető, hiszen az ötvenes években itt is ugyanolyan ellenállás volt a hegyekben. Bárhogy is van, mindaddig, amíg a közfelfogás szintjén Erdély, Moldva, Olténia, Dobrudzsa vagy a Bánság, társadalmilag és történelmileg hagyományosan homogénként jelentkezik, nem engedhető meg a történelmi tartományok szintjén valamennyire is homogén szolidaritás hiányával magyarázható szubregionális másság kizárólagos megközelítése.
A legakutabb kérdés, amit mind közül fel kell tennünk az, hogy hogyan tudnánk elkerülni a nacionalizmust és a regionális kizárólagosságot. Úgy gondolom, ezt nyitott megközelítéssel és a lehető legátláthatóbb nyilvánosság kereteinek biztosításával tehetjük meg. A nyitott megközelítés lehetővé tenné, hogy elkerüljünk mindenfajta enklavizálást és kizárólagosságot, mert - tiszteletben tartva a regionális másságot - ami érvényes Erdélyre, annak érvényesnek kell lennie Dobrudzsára is. Ebből a szempontból érdekes lenne a Moldvaiak Pártja politikai konstrukció elemzése; tisztáznunk kellene, mit is akar voltaképpen, és melyek azok a játékszabályok, amelyeket elfogadott. Nyilvánvaló, hogy ami egyeseknek megengedett, azt nem lehet megtiltani másoknak sem. Sokkal bonyolultabb a helyzet a lehető legátláthatóbb nyilvánosság kereteit illetően. Caius Dobrescu nagyon pontosan vázolta a Provincia legutóbbi számában: a politikai üzenetet kísérő állandó gyanakvás, a bizonyos hiperszemiotizáláson alapuló sorok közti olvasás nehezen legyőzhető akadály mindaddig, amíg az a szélsőségesség politikai harcának legfőbb eszközeként lepleződik le. A hiperszemiotikai túlértelmezés arra hivatott, hogy a titokzatosság homályába burkolja a legtisztességesebb és legvilágosabb kezdeményezéseket, éppen azért, hogy megvádolhassa magukat a kezdeményezőket és elidegenítse azokat a választókat, akik még mindig foglyai az alagsorokat, rejtekhelyeket és titkos találkozókat kereső és kitaláló Securitate évtizedek alatt kialakított képzetének. Ilyen értelemben bármekkora is az átláthatóság, nem elegendő, mert az ultranacionalizmusnak létszükséglete a maradiság. Mindazáltal a tisztességes és konkrét harc fegyvere nem lehet más, mint az átláthatóság (és ez a lap éppen ezért fontos; mi több, nélküle nem is tudnánk se gondolkodni, se bármit is tenni!); amihez még hozzá kell tenni a játékszabályok és a nyilvánossági keret szigorú leszögezésének szükségességét. Csak sajnos itt felmerül egy nagy akadály, amelyet véleményem szerint jelen pillanatban nehéz lenne meghaladni: arról van szó, amit Szokoly Elek haragosan "szent tehén"-nek nevezett (szintén a Provincia utolsó számában): az egységes nemzetállam alkotmányos szintagmájáról. Miért? Nagyon egyszerű: a nemzeti szintagma kizárja az etnikai sokféleséget, az egységes a regionálisat. Eltekintve attól, hogy ez utóbbit szakralizálták, hogy Románia történelme utólagos céljának tekintik, a gond az, hogy a parlament, véleményem szerint, mostani felállásában, egyelőre legalábbis nem zárkózik fel az erre a mandátumra javasolt alkotmányreform szempontjából az európai alkotmányos normákhoz. Ebben a kérdésben a macskát az egész politikai mezőny zajosan mozgósítja majd. Ezzel nem akarok senkit lefegyverezni, és a hátsóajtós szoft-magatartást sem akarom erősíteni. Ellenkezőleg. Egyike lévén azoknak, akik Traian Şteffel, Caius Dobrescuval, Smaranda Enachéval és Bányai Péterrel együtt (elnézést kérek azoktól, akiket nem említettem) elkötelezett politikát folytattunk az elmúlt, többé-kevésbé intézményesített politikai csődökben, tudom, mit beszélek. Vagy legalábbis hiszem ezt. De mindarról, amit hibáztunk és amit tettünk és amit javítottunk azért, hogy ez lehetséges legyen, valamelyik következő Provincia-számban kellene beszélnünk.
Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2000.12.29.
| |
|