|
Összmagyarság és erdélyiség
|
 |
|
Fórum | |
A Provincia című lap s a köréje csoportosuló szellemi műhely létrehozása kétségkívül a rendszerváltás utáni Románia egyik legizgalmasabb vállalkozása. A lap nyilván szorosan kötődik egyik szerkesztőjének, Molnár Gusztávnak az "erdélyi kérdésről" vallott elképzeléseihez (1), abból mintegy leszármaztatható logikus lépés: nyílt törekvés a közös, román-magyar erdélyi nyilvánosság megteremtésére.
Molnár Gusztáv tisztán látja, hogy Románia minden bizonnyal kimarad közép távon az EU-bővítésből. Felfogásában Erdély integrációs esélyt jelent az országnak: "Kissé kiélezve a dolgokat, a következőket mondhatjuk: Románia vagy képes lesz Erdélyhez felemelkedni, vagy - Erdélyt is magával rántva - belesodródik a sikertelen vagy inkább sikerületlen fél- és másfél-államok (failed states) Montenegrótól Szibériáig húzódó válságövezetébe." (2) Ahhoz pedig, hogy Erdély kifejthesse a benne rejlő kulturális potenciált más alkotmányjogi berendezkedésre lenne szükség Romániában, aminek előfeltétele az a, mindenekelőtt Erdélyben artikulálódó politikai szándék, amely egy radikális, akár a föderalizmusig is elmenő regionális program megvalósítására irányul. Ez elképzelhetetlen egyfajta, akár részleges román-magyar konszenzus nélkül. "Itt vagyunk tehát - írja Molnár Gusztáv - közép-európaiakként Kelet-Európában, magyarokként az összmagyarságról leszakadva, románokként az összrománságot egyre nagyobb tehernek érezve és ahelyett, hogy kezdenénk valamit magunkkal, tanácstalanul téblábolunk a két egymástól geopolitikai értelemben távolodó nemzet állam közötti táguló térben".(3)
Nem azt akarom itt és most részletezni, hogy a külhoni magyarság esetleges kiszakadása az "összmagyarságból" nagyban a magyar politikai akarat függvénye, s hogy mind a határon túli, mind pedig az anyaországi politikumban számottevő erőt képviselnek azok, akik összmagyar paradigmában és nemzet-stratégiában gondolkodnak, s elképzeléseiknek fórumot is teremtettek (Magyar Állandó Értekezlet), mivel maga a meghirdetett cél és szándék szimpatikus, és ami ennél is fontosabb, az összmagyar program nincs feltétlenül ellentétben Molnár Gusztáv elképzeléseivel.
Vitám e kétségkívül tetszetős és előremutató elképzeléssel két ponton van (4): elméleti síkon az erdélyi társadalom törésvonalainak Molnár Gusztáv általi bemutatásával, gyakorlati síkon pedig az elképzelés megvalósíthatóságával. Ami ez utóbbit illeti: a jelenlegi adottságok és trendek megítélésem szerint nem mutatnak Erdély középtávú autonomizálódásának irányába, de ennek részletes igazolása számomra nem jelent szellemi kihívást, ráadásul érzelmi motivációm sincs rá: egy rokonszenves elképzelés irrealitásának igazolását a politikai mazochistákra bízom, annál inkább, mert úgy vélem: az erdélyiség gondolatának felvállalása ártani nem árthat nekünk, a magyar-magyar integráció híveinek, használni viszont használhat. E talán paradoxálisnak tűnő állítást a szerző erdélyi társadalomról adott törésvonal-vázlatának elemzésével világítanám meg.
Molnár Gusztáv szerint "Erdély olyan plurális társadalom, melynek négy meghatározó szegmense van: 1. a transzszilvanista magyar, 2. a transzszilvanista vagyis az erdélyiséget identitása meghatározó részének tekintő román, 3. az unitarista, anti transzszilvanista román és 4. az anti transzszilvanista azaz nemcsak kulturális és gazdasági, hanem politikai értelemben is Magyarország felé tekintő magyar." (5)
E meglátással kapcsolatban több probléma is felmerül. Az első, hogy olyan kérdést emel a középpontba, mely a besorolt politikai aktorok szemszögéből tekintve szinte periferikus. Az erdélyiséghez való viszony nem vagy csak alig határozza meg az erdélyi magyar és román politikusok mozgását. A román politikai elitet sokkal inkább megosztja a múlthoz való viszony, a valódi rendszerváltás kérdése, az ország külpolitikai orientációja s még egy sor további kérdés. Az erdélyi magyar politikai elit pedig elsődlegesen a mindenkori román hatalomhoz való viszonyulás mentén oszlik meg. A mindenkori román hatalomhoz, mondom, ugyanis érdekes módon azok, akik 1996-ban a PDSR-vel készültek kormányozni, illetve választási kampányuk egy merőben taktikai kérdésről, a majdani kormányzati szerepvállalásról szólt, anélkül hogy leszögezték volna, mely erőkkel kívánnak összefogni, s akik most is igen permisszívnek látszanak Iliescu pártja irányában, ugyanazok kötötték meg (egyébként puccsszerűen, az RMDSZ legitim fórumának utólagos megkérdezésével) a koalíciót a "progresszió" erőivel. (6)
Másik problémám, hogy az erdélyi magyar elit tekintetében Molnár Gusztáv rosszul azonosítja be az antitranszszilvanista felet. Az idézett passzusból is kiderül, hogy szerinte a konszociációs modell ellenfelei az összmagyarságban gondolkodók. Ez megítélésem szerint két hibát is rejt magában. Részint figyelmen kívül hagyja, hogy a sui generis antitranszszilvanista potenciált azok jelentik, akik kényszeresen Bukarestben gondolkodnak és nem azok, akik "Budapest felé tekintenek". Az RMDSZ-en belül kialakult egy elit, amely az RMDSZ-t román versenypártként működteti s amelynek a politikai kompetícióra szűkült szemlélete szerint a legfőbb cél a kormányzati hatalomból való részesedés. Ha netalántán - amit egyébként valószínűtlennek tartok - nem jön létre a novemberi választások után az RMDSZ és a PDSR közötti kormányzati megállapodás, akkor annak kizárólag taktikai és nem elvi okai lesznek. E Bukarestben gondolkodó, jobbára önös érdekek által vezérelt politikusok (a beszámíthatatlan PRM-t kivéve) nem fognak felvállalni olyan programot, amely veszélyezteti a minden irányú nyitottságot és a hatalomból való minél nagyobb részesedést. Másik oldalról pedig az ún. anti transzszilvanista összmagyarságban gondolkodók permisszívek az erdélyiség gondolatával kapcsolatban. Egyébként az összmagyarságban és összrománságban való gondolkodás nem egyenértékű az antitranszszilvanista potenciál szemszögéből.
Az összrománságban gondolkodók a fennálló helyzetet, a jelenlegi etatista, centralista államberendezkedést védik. S mindenekelőtt természetesen Bukarest Erdély feletti totális kontrollját. Ráadásul konzervativizmusuk Erdély kérdésében nem ismer taktikai engedményeket.
Ennek a politikai konglomerátumnak (7) messze nem jelentik szimmetrikus megfelelőjét az összmagyar gondolat hívei. Mindeddig egyetlen magyar politikai erő sem tűzte zászlajára a határmódosítás programját és Erdély integrálását egy centralizált magyar nemzetállam keretei közé. Az összmagyar program legfeljebb szemléletileg ütközik a transzszilvanista elképzeléssel. Bár szemléletileg is alig: úgy vélem Molnár Gusztáv sem képzelte az erdélyi transzszilvanista román szegmenst úgy el, hogy az ahhoz tartozók megszakítják Kárpátokon túli román nemzettársaikkal szerves kapcsolataikat. Nos, e kapcsolatok az erdélyi magyarság és az anyaországi magyarság között, a közel félévszázados kommunista uralom általi erőszakos megszakítottság után, egyelőre kialakuló-félben vannak. Ha egyáltalán elképzelhető a valóságban egy önálló(bb) Erdély, akkor az csakis úgy jöhet létre, hogy benne mind a magyar, mind a román nemzetrész egyfajta dinamikus egyensúlyban fenntartja kulturális, gazdasági és igen: politikai kapcsolatait az Erdélyen kívüli nemzetrészekkel. Molnár Gusztáv figyelmen kívül hagyja, hogy az erdélyi magyarságon belül az erdélyiség gondolatát a politikai színtéren éppen azok vállalták fel, akik az összmagyar építkezés hívei: a Reform Tömörülés és Tőkés László tiszteletbeli elnök.
Nélkülük a regionalizmus gondolata aligha képezné ma az RMDSZ hivatalos programjának részét. Mi több, az összmagyar program egyik legmarkánsabb megfogalmazója, Borbély Imre úgy véli, hogy Magyarország vízum szempontból külön státust adhatna azoknak, akiknek felmenői az 1867 utáni Magyarországon születtek. (8) Ez az intézményes megoldás a mindennapok szintjén is éreztetné hatását: az egyes emberek, a politikával jobbára nem vagy alig foglalkozók, lennének rávezetve, hogy végiggondolják az erdélyi történelem utóbbi százötven évét. E megoldás minden bizonnyal növelné a transzszilvanizmus gondolatának társadalmi bázisát.
Molnár Gusztáv vitatott meglátása alighanem szorosan összefügg azzal, hogy a belső önrendelkezés, illetve a külön erdélyi magyar társadalom vízióját - miként Makkai Sándor Magunk revíziója c. művének interpretálása jelzi (9) - a nemzeti transzszilvanizmus, a "magyar Erdély" ideológiának egyik leágazásaként értelmezi. (A "magyar Erdély" ideológiája a nemzeti kizárólagosságot jelenti: "E felfogásban a magyar és a román epitethon az erdélyi provincia állami hovatartozásának megjelölésén túl egy kizárólagos, >>csak magyar<< vagy >>csak román<< lényeget vagy történelmi szubsztanciát is kifejez." (10) ) Holott a külön magyar társadalom megteremtése mintegy előfeltétele a konszociációs modell megteremtésének. Magyar részről éppenséggel ennek a külön magyar társadalomnak - a hosszútávú megmaradás zálogának - a létrehozása lehet az egyedüli célja, s egyben a konszociációs modell elfogadásának motivációs bázisa. Szembe kell nézni a motivációk különbözőségével, azzal, hogy míg az erdélyi román politikai elit elsődlegesen Erdély geopolitikai hovatartozása okán, vagyis "integrációs lokomotív-szerepének" (11) kiaknázása végett támogathatja a Molnár Gusztáv által felvázolt konszociációs modellt, addig az erdélyi magyarság számára az elsődleges szempont a nemzeti azonosságának megőrzését biztosító létkeret megteremtése. Ez pedig sokak szerint inkább elképzelhető az erdélyi románsággal való kiegyezés, mint a bukaresti politizálás gyümölcseként.
(1) Ld. Molnár Gusztáv: Az erdélyi kérdés, In: Magyar Kisebbség, 1997, 3-4
(2) Uo. 224.
(3) Molnár Gusztáv: A konszociációs demokrácia esélyei Erdélyben, Provincia 2000, 6.
(4) Lenne még egy-két vitapont, például a nemzetek Európájának irrealitása vagy az, hogy az integráció első köréhez tartozó államok olyan könnyen és "boldogan" adnák fel "semmit nem érő" szuverenitásukat (Molnár Gusztáv: Az erdélyi kérdés, Magyar Kisebbség, 217). Erősen vitatható, hogy ez a szuverenitás valóban nem ér-e semmit - hiszen például megvédhet a lokális társadalmakhoz nem kötődő, más kultúrájú s nem egyszer a befogadó állammal szemben ellen érzést tápláló tömegek beözönlésétől -, s ezen államok politikai elitjének viszonyulása a szuverenitás feladásához sem ennyire egyöntetű. De e kérdések részletes exponálása részint szétfeszítené ezen írás kereteit, részint pedig elterelné a figyelmet mondanivalóm lényegéről, az összmagyar gondolat és az erdélyiség viszonyrendszeréről.
(5) Uo. 2.
(6) Ld. Toró T. Tibor: Az RMDSZ koalíciós szerepvállalása: zsákutca vagy kiút egy hatékonyabb politikai érdekképviselet felé? In: Magyar Kisebbség, 1998, 2.
(7) Konglomerátumot mondok, hisz e szemlélet nem párt-specifikus. Kétségkívül inkább jellemzi a kisebbségellenes retorikát alkalmazó pártokat (PDSR, PRM, PUNR), mint az egyértelműen Nyugat-orientált politikai erőket, de ez utóbbiak körében sem fogalmazódott még meg a minél önállóbb Erdély gondolata. Sőt. Gondoljunk csak a Kolozsvári Nyilatkozat túlreagálására.
(8) Ld. Borbély Imre: Külhoni magyarok - Egy nemzetpolitikai szükségmegoldás. In: Magyar Demokrata, 2000/37-38-39-40, a hivatkozott gondolat a 4. részben, a 40-es számban olvasható.
(9) Ld. Molnár Gusztáv: Oximoron, Provincia, 2000, 4, 12.
(10) Uo.
(11) Lásd erről részletesen Molnár Gusztáv már idézett tanulmányát az erdélyi kérdésről.
2000.11.29.
| |
|