HADHÁZY Zsuzsa Lenni vagy menni Nem értem miért, de a választások idején a kutyám - bár jól dresszírozott - nem akart rám hallgatni. Ebből is kiderült, mennyire nem értette meg azt, amit a szabadságról magyaráztam neki, s ennek következtében mennyire ragaszkodott ahhoz, hogy kizárólag saját - egyetértésemmel nem mindig találkozó - vágyainak, óhajainak, igényeinek megfelelően cselekedjék. Csak ült, nézett rám, nézett az ajtóra, kaparta is azt, ami egyáltalán nem tett jót a festésnek, felállt, leült, morgott, nyüszített - egyszóval mindent megtett, hogy ne tudjak elmerülni a menni vagy nem menni megrázó mélységű kérdésében. Ő ugyanis tudta, mit akar: egyszerűen menni akart, menni, szaladni; húzni, vonszolni engem a saroktól a piacig, a piactól a vérközpontig, a vérközponttól a rendőrségig. Hiába magyaráztam neki, hogy most a legtöbben nem akarnak menni - ködös, esős idő van - inkább csak topogni akarnak, természetesen egy helyben - mindig igyekeztem optimistának mutatni magam, olyankor is, amikor írmagja sem volt bennem az optimizmusnak, ezért mondtam, hogy most a legtöbben egy helyben akarnak topogni, holott az igazság az, hogy visszafelé akarnak toporogni, mert rövidebb eszük van, mint a kutyámnak, az ugyan is jószántából soha nem megy vissza oda, ahol már egyszer belerúgtak - hát, mondtam neki, topogjon ő is még egy kicsit, ha nagyon muszáj, de azért jobb lenne, ha hagyna elmélyülni a lenni vagy nem lenni... akarom mondani: a menni vagy nem menni kérdésében, mert elvégre a XX. században a szabadság kompromisszum (is) (vagy egészen az): adok, hogy adj, teszek, hogy tégy, teszek, hogy adj, adok, hogy tégy. Kutyámul ez úgy hangzik: várj, amíg befejezem a munkám, akkor elviszlek sétálni és szabad leszel. Bizonyos határok közt és egy ideig. A fentebb idézett mondás eredetileg franciául van, de a kutyám, mint mondtam, nemigen tanulta meg azt, hogy mi is az igazi szabadság, így aztán, ha franciául idézném neki, nem értené meg, mert - s ez talán nevelési hiba - mértéken felül ragaszkodik anyanyelvéhez, s bár az egyszerűbb utasításokat (Menj! Ülj le! Hallgass!) a szomszédok nyelvén is érti és megfogadja, a bonyolultabbakat (Várj egy kicsit, még nagyon forró az étel! Most nem megyünk ki, mert mindenki hacacárézik és puffogtat! Nem arra megyünk, mert ott túl sok a gödör, a szemét és a bűz!) csak anyanyelvén érti. Ez persze, mint mondtam, meglehet, az én hibám. Talán rosszul magyaráztam meg neki, hogy multikulturális világban élünk, a multikulturalitás nélkül soha nem lesz igazán multikulturális kutya, sőt, semmilyen kutya sem lesz nélküle, s a multikulturalitás nem azt jelenti, hogy engedje magát megharapni attól, aki nem anyanyelvén mondja neki, hogy "nem arra megyünk, mert ott túl sok a gödör, a szemét és a bűz", hanem azt, hogy ő nem harapja meg azt (sem), aki nem anyanyelvén mondja, hogy "nem arra megyünk, mert ott túl sok a gödör, a szemét és a bűz". Mi több, a multikulturális kutya nemcsak anyanyelvén, a szomszéd nyelvén is tud ugatni. Mikor már sehogyan sem tudtam zöldágra vergődni a menni vagy nem menni kérdésében, úgy döntöttem, kielégítem (legalább) a kutyám szabadságvágyát és elviszem sétálni. Természetesen pórázon, mert hol vannak azok a régi szép idők, amikor még jó volt a látása, jó volt a hallása és jó volt a szaglása?! Akkor még egyedül is elment sétálni, de amióta bizony-bizony elvesztette tájékozódó képességét, azóta még a sarokig is csupán pórázon megy el, és hiába van tárva nyitva a kapu, a gazdi nélkül nem tesz jóformán egy lépést sem. A hangok, ha egyáltalán meghallja őket, már nem úgy hatnak rá, mint régen, megijed tőlük, s ha megijed - ugat. Ugat akkor is, amikor az ijedtségen kívül semmi oka sincs rá. De az ijedtség is csupán saját gyengeségeinek következménye. Nem lát jól, nem hall jól s a szaglása sem az igazi. Csoda-e, hogy már csak pórázon tud sétálni, hogy egyre jobban megszagolgat minden lámpaoszlopot, hogy a simogató kéz elől is elkapja a fejét, mert fél, hogy az megüti, s hogy csak a gazdira hallgat, aki enni ad neki, meg néha-néha elviszi sétálni, s úgy tud fütyülni, hogy a hang még az ő süketségének falán is áttör?... Így tehát, jobb meggyőződésem ellenére, ahelyett, hogy íróasztalomnál elmélkedtem volna a menni vagy nem menni nevetségesen komoly lelkiismereti kérdésén - hiszen a lenni vagy nem lenninek kellene lennie az egyetlen igazán komoly kérdésnek - (no de akkor mi lenne a kutyámmal?!) elmentem vele sétálni. Elvégre ő is ember, és megérdemli, hogy néha hosszú pórázra engedjem. (Bár az én gondolataim ezeken a "rögös utakon" mindig nagyon rövid pórázra fogottak, mert valami rögeszme ilyenkor azt sugallja nekem, hogy jobb földresütött szemmel járni, mint az eget bámulva, mert akkor talán elkerüli az ember azt, hogy kitörje a nyakát.) Ahhoz képest, hogy kicsit sok volt a megálló - itt egy megszentelt és megszentelésre váró lámpaoszlop, egy kapualj, ott egy papírzacskó, amott egy kihajított csont, emitt egy banánhéj, eldobott műanyagdoboz, rothadó krumpli s az ezeknek megfelelő sasszék és kerülők - elég hamar elértünk a barátunkhoz. A barátunk egy szűk udvar kerítése mögött kucorog, téblábol egész nap, s alig várja, hogy valaki arra járjon, és aki arra jár, azt megugatja, mert kutyáéknál ez így dukál. Ha egyedül tévedek arra, nézelődik, szaglászik, éppen csak azt nem kérdi tőlem, hol a barátom? Ha a kutyám velem van, hörögve acsarkodnak egymásra. Ha nincs a kerítés mögött, amikor arra járunk, az enyém percekig áll ott, szaglászik, s ő is éppen csak azt nem kérdi, hol vagy, barátom? Ha megjelenik, dühödten ugatnak egymásra. Hiába na, jó barátok. Ugatni sem tudunk egymás nélkül. Egyszóval eljutottunk a kerítésig, de a barátunk nem volt ott. Mint mondtam, ködös, esős idő volt. Sokan topogtak bizonytalanul: menni vagy nem menni? Nérót hiába hívtuk. Úgy döntött, behúzódik a vackába. Mi pedig hazamentünk. Aztán néztük egymást, és rájöttem, érti. Ő érti. Én nem. 2000.12.29.