Daniel VIGHI Bátorság és stagnálás között az európai jövő Műhely  Marius Cosmeanunak kétségtelenül igaza van, amikor a Provincia legutóbbi számában a román elemzők soft megközelítési módjáról beszél az európai konstrukciót - a nemzetállamok Európája, a központosított államok Európája, a régiók és mindenekelőtt az állampolgárok Európája közötti választást - illető vita elméleti kibővítése kapcsán. A szóban forgó óvatosság régi tabuból ered, az egységes nemzetállam presztízséből, amelyet hatásos propaganda tart fenn. Ez azt sugallja, hogy a románok és a mellettük élők történelmének egész finalitása csupán csak ennek érdekében történt, és hogy minden, ami ezentúl politikailag hozzáadódik, az örök status quo megóvása volna. Nekem személy szerint nehéz elhinnem, hogy ilyen mértékben megmerevedtünk; mi több, hiszem, hogy csak a megmerevedett védekezésnek ez a politikája, valamikor konzervatívnak nevezték, szülhet válságokat és drámai szakadásokat. Csak a dinamikus megközelítési módok, csak az eszmei nyitás és egy átvilágítható és demokratikus nyilvánosságban folyó viták jelenthetik az áttérést a status quo politikájáról az építkezésére. Ugyanez szükséges a gazdaság-politikai megközelítésekben is; itt is konkrét válaszokat és lépéseket kell keresni a gazdasági túlélésből a fejlődésbe. Számomra nyilvánvaló, hogy az első esetben olyan politikusokra van szükségünk, akik válaszolnak a különbözőségek, a regionális, de az etnikai megcsúszásokra is, a lehetséges konfrontációs állásfoglalásoktól a szabadon vállalt civil szolidaritás keresése felé haladva. Azt, hogy ez nemcsak interetnikai, hanem interregionális valóság is, bizonyítják azok a feszültségek, amelyeket Olaszországnak észak és dél között meg kell oldania, vagy Németországnak az "eneszkás" és "endékás" szakadás között. Mint ahogy már máskor is mondtam, Romániában sem állunk másként. Melyek lennének a követendő utak? A megoldást az Európai Egyesült Államokban találhatjuk meg: széleskörűen föderalizált entitás, amelyben Európa elsősorban a polgárok, a kultúrák sokfélesége, a regionális másság kontinensévé válik. Az európai konstrukció jövője két egymástól radikálisan különböző integrációs megoldás között ingadozik, bár mindkettő az európai államok "egyesülését" támogatja. Az egyik megoldás a konföderáció, vagyis a nemzeti és, amennyire lehetséges, önálló államok egyesülése, a másik a föderáció, amely az építkezésnek a régiók, alrégiók, közösségek polgárok felé való elmélyítését kéri. Az európai konstrukció megközelítésének e két módja közti különbséget világosan, soft megközelítés nélkül fogalmazza meg Jo Leinen*, az Európa Tanács képviselője, az Európai Föderalisták Szövetségének elnöke. Átadom neki a szót: "A háború utáni első évek eufóriáját hamar elfojtotta a kontinens Keletre és Nyugatra való gyors szakadása. Rövid tá von lehetetlenné vált az európai országok politikai egyesülése. Ezért az '50-es években, pótlásként, de lehetséges kiindulópontként is, a gazdasági egyesülés mellett döntöttek. Az Európai Gazdasági Közösség (CEE), négyféle szabadságával - az egyének szabad közlekedése, az egyik vagy másik országban való szabad letelepedés joga, a termékek és a tőke szabad áramlása -, tovább fejlődött a Vámunióval, a Közös Piaccal és a Monetáris Unióval. Másképp szólva, az Európai Unió nagy területe, 360 millió lakossal, egy egységgé vált. Most ismét, de sokkal élesebben, mint bármikor, feltevődik Európa politikai egységének kérdése. Még 12 új tag - köztük Románia - csatlakozása már eldöntött dolog. Csupán idő kérdése, mikor válnak ezek az országok formálisan tagokká. A 27 tagországú Európa számára feltevődik a konstrukció szerkezetének problémája. Már a háború utáni években két különböző felfogás létezett ebből a szempontból: egyrészt a nemzeti államok Európájának nézete, amelyet Charles de Gaulle és Margaret Thatcher támogatott nagyon erősen, másrészt egy európai föderáció eszméje, amelyet a Benelux államok, Németország és Olaszország támogat erősen. A konföderáció és a föderáció hívei közti vita ma is tart." Lám, az európai egyesülés felé vezető út semmi esetre sem annyira világosan megrajzolt, mint az a hazai mass mediában gyakran megjelenik. Ez nem magyarázza meg pontosan az embereknek, miben áll valójában a föderalizmust támogató európai szociál-demokrácia és az inkább a konföderáció felé hajló hagyományos jobb oldal stratégiája. A román pártoknak, különösen azoknak, amelyek jogot formálnak arra, hogy önmagukat szociál-demokratáknak tartsák, mint például a PDSR és Ion Iliescu, még kevesebb érdekük fűződik ehhez. Nem kevésbé igaz, hogy sem Petre Roman demokratái és sem a Teodor Meleşcanu pártjában résztvevők egyáltalán nem tűnnek érdekelteknek abban, hogy e kérdésben nyíltan állást foglaljanak, tudatlanságban tartva így a közvéleményt saját jövőjével kapcsolatban. Egyébként Jo Leinen úr álláspontja alapvetően különbözik a román szociál-demokratákétól - akik az egységes nemzetállam hívei, s ezzel a megközelítési móddal leginkább a konzervatív jobboldal ideológiai hinterlandjának számítanak - még ami a föderációnak Európa jövendő szerkezetében való szükségessége melletti érvelését illeti is. Lássuk, mit mond erről Jo Leinen úr: "(...) egyre nyilvánvalóbb, hogy a föderalizmusnak sokkal több előnye van, mint a nacionalizmusnak, és természetesen még több, mint a centralizmusnak. A nemzetállamok Európájában (konföderáció) minden állam vétójoggal rendelkezne. Ez a felfogás nélkülözi a hatékonyságot. Megjelenik a legkisebb közös nevező örök keresésének követelménye. Megjelenik a kérdések valós megoldása felé haladás majdnem-lehetetlensége. A kormányközi megállapodások és tárgyalások alig-alig lennének demokratikusak, az ilyen jellegű tárgyalások - a diplomáciai szokásoknak megfelelően - zárt ajtók mögött folynának, se a parlamentek, se az állampolgárok nem rendelkeznének bennük semmilyen konzultatív vagy együttmodellálási joggal. Olyan módszer ez, amely lehetővé tenné, hogy a nagy országok mindig a kisebbek hátrányára érvényesüljenek. Ezzel szemben a föderalizmus rugalmas rendszer, amely arra törekszik, hogy a hatalomgyakorlást megossza a különböző szintek között. Az együttműködés alapját nem a nemzetállamok közötti erőfitogtatás képezi, hanem a tárgyalások útján jogilag szabályozott konkrét kapcsolatok, és végső soron, az európai alkotmány. A föderális struktúrák lehetővé teszik hatáskörök kialakítását éppen azokon szinteken, amelyeken azoknak értelmük van: a nagy döntések európai szinten történnek, az országos, a regionális és a helyi szint, külön-külön, elegendő döntési hatáskörrel rendelkezne. És éppen ez utóbbi válik egyre fontosabbá. Egy modern államrendszernek egyre több decentralizált szintre van szüksége. Európában mindenfele régiók alakulnak, amelyek saját hatáskörükben döntenek bizonyos kérdésekben - a művelődéstől és az oktatástól a gazdasági fejlődés és az infrastruktúra kérdéséiig. A modern világ, de az állampolgárok hozzájárulása is megvalósítja majd az egykori centralizált struktúrák decentralizálását. A decentralizálás és a korlátozott autonómia adott esetben a szeparatista törekvésekkel szemben is életképes felfogás. Nyugat- és Kelet-Európában egyaránt ott a legerősebb a szeparatizmus, ahol a centralizált struktúrák egyes kulturális, társadalmi és gazdasági egységek megszűnését eredményezik. Svájc, Ausztria és a Német Szövetségi Köztársaság hatásos módon bizonyítja, hogyan teszik lehetővé a föderalista fogalmak a másságot, anélkül, hogy az egységet csorbítanák. A föderalizmus sok európai állam belső alakulása szempontjából életképes felfogás, de az Európai Unió szempontjából is az. Az önállóság nem veszlődik el az európai egységesülés folyamatában." Az ilyen megközelítés egy másik lényeges változást is feltételez a közösségi építkezés módjában, éspedig az átmenetet egy diplomáciai úton, zárt ajtók mögött folytatott tárgyalásokkal felépített Európából az állampolgárok közvetlen megkérdezése révén parlamenti típusú demokratikus szerkezetbe. Ez nagyon fontos, mert a mentális-politikai szempontból legfejlettebb országokban, a Benelux államokban, Németországban az állampolgároknak csupán 30 százaléka tartja magát európai polgárnak, nagytöbbségük (csupán) ahhoz az országhoz tartozik és hiszi tartozónak magát, amelyikben született. Következésképpen, az európai eszme egyelőre elképzelt alakulat, amely még nem hatotta át az emberek életét, és nincs is sok reménye a győzelemre, amíg az egyesült Európa inkább diplomáciai, mint közvetlen parlamentáris konstrukció marad. Az európai föderalizmus irányvonalának egyik érdekes gondolata egy széleskörű alkotmányos mozgalom megindítása, amelynek célja egy európai alkotmány kidolgozása; ez az európai polgárnak államával kapcsolatos, a szubszidiaritás elve alapján külön és elsősorban megfogalmazott jogait és szabadságait tartalmazná. Ez az alkotmányos mozgalom a svájci demokrácia példájára magában foglalhatna egy közvetlen részvételi szerződéses modellt is, amelyben az európai föderáció alanya, kötelező módon referendumokat eredményező aláírások segítségével, petíciós joggal rendelkezne. Ezt a vitát, amennyire én tudom, három tagállam körülbelül 1 százalékos petíció-kezdeményezésével folytatják. A közvetlen részvételnek egy másik érdekes elképzelése Európa föderális elnöki funkciójának létrehozása; az elnököt közvetlen szavazással választanák. Ezt, a páneurópai polgári öntudat növelése szempontjából rendkívül hatékony gondolatot, sajnos keresztezik az ellentétes mozgalmak, amelyekben fontos szerepet játszik az Unió alanyainak állami féltékenysége. Egy dolgot mindenesetre, azt hiszem tisztázni kell, egyidejűleg ennek az erdélyi nyilvánosságnak megtermetésével, amely Molnár Gusztáv meglátásában arra hivatott, hogy megpróbálja valamiféle "transz etnikai és posztnacionális"-ban "Erdélyen belül a magyar és román külön világokat egymással kommunikatív viszonyba hozni, összekapcsolni" (Provincia, 5-ös szám). Ez a "valamiféle" nem lehet más, mint a polgár Európája, a föderációé, a tartományoké és a régióké, amelyben az európai egység (és minden alanyának, vagyis az országoknak, régióknak, alrégióknak és közösségeknek az egysége) nap mint nap a közösségi konstrukció azon két esetének legöngyölítésével szerezhető meg, amelynek ma ismeretlen mítoszkeletkezési állaga van: kiterjeszteni és/vagy elmélyíteni. Paradox módon, az eurószkepticizmus éppen a két saga nehézségeinek részletes ismeretéből szület(het)ik, a problematikus helyzetekből és a lehetséges kockázatok felértékeléséből. Következésképpen, milyen lesz a holnap Európája? Föderáció vagy konföderáció. Mi kerekedik felül: a már létező kiterjesztése vagy elmélyítése? Mi az ajánlatosabb a csatlakozó alanyok számára: a balkáni dél-kelet gyors integrálása, vagy a koppenhágai szerződés pontjainak szigorú tiszteletben tartása? Mindezeken a kérdéseken túl, biztosnak tűnik számomra: a dolgok ismeretében optimista hozzáállásra van szükségünk, ami a felelős és informált nyilvánosság megteremtésére irányuló lépéseket illeti az európai világ jövőjének ezen a részén. * Federalism versus separatism (Föderalizmus vagy szeparatizmus). In: Europa 2000. Contribuţii la dezbaterile despre destinul Europei. Temesváron, 1999. augusztus 27-29-én elhangzott előadás. A konferenciát a Romániai Bánság Európai Unió (UEBR) és a Friedrich Ebert Alapítvány romániai kirendeltsége szervezte. Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa 2000.10.07.