Molnár Gusztáv Polgári regionalizmus (2.) Nem kétséges, hogy egy olyan sajátos helyzetű és összetételű tartomány számára mint Erdély, a konszociációs liberalizmus korszerű, 21. századi modellje a legmegfelelőbb. A konszociációs liberalizmus beszédmódja és intézményrendszere, amennyiben azt az erdélyi szellemi és politikai elit többsége elfogadja és helyi szinten érvényre juttatja, három dolgot tesz lehetővé: 1. Erdély belső békéjét és működőképességét, 2. megfelelő elhelyezkedést a román nemzetállamon belül és az Erdélyhez szintén szorosan kötődő magyar nemzet-államon kívül, és 3. Erdély beilleszkedését az új európai birodalomba. 1. Vegyük sorjában. A belső béke lényege a román és a magyar nemzeti közösség egymáshoz való viszonyának rendezése. Elképesztő és tarthatatlan állapot, hogy az az elementáris erdélyi igazság, amit Alexandru Bohăţiel, az erdélyi román elit általános véleményének hangot adva, a nagyszebeni diétán 1863-ban világosan és félreérthetetlenül leszögezett, hogy ti. az erdélyi román nemzet ?soha nem elégedett meg és ma sem elégszik meg a személyek egyenjogúságával", vagyis az egyéni szabadságjogok rendszerével, ma még mindig vita tárgyát képezi. Az erdélyi románokat nem elégíthették ki a kétségtelenül demokratikus és jogkiterjesztő 1848-as magyar törvények, mert azok a román nemzeti közösség szempontjából nem jelentettek minőségi változást. ?Pentru-că un nobil român - hangsúlyozta a román képviselő - a avut tot acelea drepturi ca şi un nobil maghiar, un cetăţean din pămîntul regesc a avut aceleaşi drepturi ca şi alt cetăţean din pămîntul acela, un cetăţean din oraşele şi comitatele Transilvaniei a avut aceleaşi drepturi ca şi ceilalţi cetăţeni. Nu le-au putut însă folosi ca naţiune, fără numai contopiţi în celelalte naţionalităţi. Pentru aceea, astăzi nu pot fi mulţămit cu egala îndreptăţire individuală, ci numai cu îndreptăţirea naţională."1 Bohăţiel figyelemreméltó okfejtése arra a lényeges dologra világít rá, hogy az Erdélyben a XIV. században kikristályosodó, majd ezt követően évszázadokon keresztül fennmaradó rendi struktúrák nem tudtak mit kezdeni az ortodox vallású és bizánci-szláv eredetű lokális intézményekkel rendelkező románsággal. A Nyugatról származó közép-európai és a bizánci eredetű dél-kelet-európai intézményrendszer inkompatibilitása miatt a románokat társadalmi korpuszként egyszerűen nem lehetett integrálni. Középkori értelemben vett natiót emiatt nem alkothattak, de egyénileg és elvileg nyitva állt előttük az integrálódás útja. Nem tudhatjuk, mi történt volna akkor, ha a románok a testületileg katolikus hitre áttérő magyarországi kunok útját követik, akik a katolizálással egyidejűleg megszerzett széleskörű belső autonómiájukat lényegében a centralista államberendezkedés 1867 utáni kiteljesedéséig megőrizték. Erdélynek az osztrák birodalomba való bekebelezésével azonban egy lényegbevágó változás következett be. Bécs számára a románok páratlan instrumentum regninek bizonyultak a magyar rendi natio sakkbantartására.2 Ha az osztrák udvar kellő következetességet mutat ebben a kérdésben, és biztosítja a görög-katolikus hitre áttért román elit negyedik rendként való elismertetését, az ortodoxia csak nyomokban maradt volna meg Erdélyben. De így is bekövetkezett az elmozdulás a közép-európai típusú politikai-jogi rendszerbe való beilleszkedés irányába. Ennek a beilleszkedésnek, illetve a integrálódási igény jogosultságának az igazolását szolgálta Samuil Micu történelmi értelemben anakronisztikus, de ideológiailag nagyon is korszerű elmélete az erdélyi románok és Töhötöm, a X. században Erdélybe behatoló magyarok vezére közötti ?szerződés"-ről, amely - mint Keith Hitchins Samuil Micu monumentális (és érdekes módon máig kiadatlan) történeti munkájára hivatkozva írja - ?nem rendelte alá a románokat a magyaroknak, hanem, épp ellenkezőleg, az egyenlő felek közötti kondominium rendszerét teremtette meg".3 Amikor a XIX. század harmincas-negyvenes éveiben az európai horizontú nagy magyar liberális nemzedék képviselői kidolgozták a magyar politikai nemzet ideológiáját (Kossuth ennek az ideológiának a szellemében beszélt 1848-ban arról, hogy ?tizenötmillió magyar", azaz a független magyar nemzetállam valamennyi polgára, a horvátokat is beleértve, ?teszi egészben a hazát és a nemzetet"4), a ?nyelvileg-etnikailag homogén államnemzet", az ?egységes, központosított állam" eszménye lebegett a szemük előtt. Ebben egyébként egyáltalán nem álltak egyedül, hiszen akkoriban ?a liberálisok Európaszerte abból indultak ki, hogy a közösséghez az egyént az állampolgári tudat kapcsolja, egyedül az állampolgári identitás lehet közösségszervező erő. Minden más nemzeti-közösségi tudat gyengíti, megosztja ezt az állampolgári tudatot, az egységes nemzetállamhoz fűződő lojalitást".5 Erdélyben mindenekelőtt azért tudott kialkulni egy másfajta liberális hagyomány, mert ott nemcsak egyetlen rendi nemzet létezett - vagyis a Natio Hungarica - , mint a (Horvátország nélküli, tulajdonképpeni Magyarországon), hanem három, ráadásul egy - a görögkatolikus románság elitje által alkotott - potenciális negyedik is ott állott ?a kapuk előtt". Egészen természetes fejleménynek tekinthető tehát, hogy ezek a natiók (az egy nyelvet beszélő magyarokat és székelyeket leszámítva) külön-külön, vagyis etnikai és nyelvi különállásukat megőrizve óhajtottak a polgárosodás útjára lépni. E másfajta, nem a centralizmus útját járó, konszociatív polgárosodás kialakulását azonban egy nem kevésbé fontos külső hatalmi tényező - a bécsi udvar - is elősegítette. Ez utóbbi ugyanis nem volt érdekelt abban, hogy az Erdélyben évszázados hagyományokkal bíró megosztott hatalmi struktúrát egyetlen, immár nem rendi, hanem polgári értelemben vett nemzet, a magyar dominanciája váltsa fel. Nem tagadható, hogy az erdélyi románok 1863-64-ben Bécs szempontjából újból az instrumentum regni szerepét játszották. De az a tény, hogy az osztrák birodalmi kormány a szebeni országgyűlést konjunkturális megfontolásokból hívta össze az 1861. januári szebeni román nemzeti kongresszus által elfogadott választási törvénytervezet - ?Erdély első nem feudális választási törvénytervezete" (Kemény G. Gábor) - alapján, hogy tehát a lakossági arányokat jobban tükröző diéta nemzetiségi összetételét (57 román, 54 magyar, 43 szász képviselő) ?egyszerű taktikai eszközként használta fel az udvari politika az erdélyi magyarság, helyesebben az uralkodói leiratokkal (rescripte imparatesti) dacoló Magyarország ellen"6, nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy a taktikai mozzanatból fakadó következményeket történelmi jelentőségűeknek minősítsük és a konszociatív liberalizmus összeurópai szinten is figyelemreméltó előképének tekintsük. Előképnek tehát, nem minden további nélkül érvényes és egy az egyben érvényesíthető mintának. Lássunk - e helyt csupán illusztrációképpen - néhány időtálló, és néhány történelmileg túlhaladott tézist az erdélyi diétán elhangzott felszólalásokból. Figyelemreméltó például a már idézett Bohăţielnek az a meglátása, hogy a nemzetek egyenrangúsága nem vezethet nemzeti egyeduralmak kialakulásához az országnak azokon a területein, ahol az egyes nemzetek többséget alkotnak. ?Fiecare naţiune - hangoztatta a román képviselő - să-şi poată esercita drepturile naţionale în orice parte a ţerii. Prin urmare eu vreau, ca drepturile naţionale politice să le pot exercita în scaunul Sibiiului ca Sasul, şi tot aşa Sasul în comitatul Clujului şi în districtul Năsăudului."7 Még pontosabban fogalmazott ebben a kérdésben Konrad Schmidt szász képviselő, aki szerint ?az új idők vívmányai: az állampolgári jogegyenlőség és a nemzeti egyenjogúság eszméi" eleve kizárják az ?excluzivitás"-nak azt a rendszerét, amely miatt ?a szász a magyar nemesek között, a magyar nemes a székelyek között és viszont a székely a szászok között politikai jogokat nem gyakorolhatott". Sőt, mint mondotta, az ország szellemi és anyagi fejlődése azt is megköveteli, hogy Erdély is a legteljesebb mértékben nyitott legyen. ?Különösen szükség van a külföldi tőke beáramlására, mert Erdély köztudomás szerint tőkeszegény ország."8 Miközben ezek a jogelvek és politikai állásfoglalások a kommunizmus összeomlása utáni időszakban látványos megerősítést nyertek, az erdélyi haza - nem kevésbé rokonszenves és önmagában vége legitim - eszméjén kérlelhetetlenül túllépett a történelem. Erdély ma a román haza része, amelyhez lakóinak többsége mindenekelőtt érzelmileg kötődik, jogi és politikai értelemben pedig minden Erdélyben élő román állampolgár. Másrészt lakóinak egy jelentős része érzelmileg a magyar hazához is kötődik, mint anyaországhoz, amit a státustörvény hamarosan sorra kerülő bevezetése után - bizonyos határok között - ki fog egészíteni egy sajátos, az erdélyi magyarokat a magyar állammal összekapcsoló jogviszony. Nem lehet ma bizonyos meghatottság nélkül olvasni azokat a megnyilatkozásokat, amelyekkel a román nacionalizmus panteonjába került személyiségek 137 évvel ezelőtt hitet tettek az erdélyi haza mellett. A szavait mindig gondosan mérlegelő Andrei Şaguna például a következőket mondotta egyik felszólalásában: ?Toţi sîntem, domnilor, fiii uneia şi aceleaşi mame, ai unei patrii. (...) Ce se atinge de mine, mă rog odată pentru totdeuna să nu mă judecaţi, nici după naţionalitatea, nici după religiunea de care mă ţin, ci să mă judecaţi după patria mea şi patriotismul meu." Şaguna pontosan tudta, hogy ?Ardealul, patria noastră, e într'o legătură indisolubilă şi indivisibilă faţă cu celelalte provincii şi ţări ale M. Sale", de ?mint erdélyi", úgy vélte, csak egyetlen hazája van: Erdély.9 George Bariţiu pedig nemcsak pozitív, hanem negatív értelemben is meghatározta, mit jelent - azaz: mivel, mikkel áll szemben - az erdélyi hazafiság: ?Patru năluce sau iasme negre şi fioroase, sau, ca să mă esprim cu un termin şi mai aspru, patru demoni înspăimîntători planează c'am de ani douăzeci pe deasupra acestei patrii nefericite. Patru demoni aleargă, sboară, cutrieră prin ţara noastră, dintr-un capăt pînă în celalalt, insuflă neîncetată grijă şi neodihnă în inimile şi sufletele locuitorilor. Şi cum să chiamă oare acele năluci, acei demoni fioroşi? Eu îi numesc pe aceia aşa: pangermanismul, maghiarismul, panslavismul şi dacoromanismul."10 A pángermanizmus és a pánszlávizmus (amennyiben a kommunizmust ez utóbbi modernizált formájának tekintjük) ?rettentő démonairól" elmondhatjuk, hogy azok valóban az erdélyi tájakon is dühöngtek, de mára eltűntek a színről. Iszonyatos rombolást vittek végbe (az erdélyi németek eltávozása és a rendkívül sokszínű, komoly vagyonnal rendelkező erdélyi civil társadalom felszámolása, intézményeinek államosítása például az ő számlájukra írható), de az ?erdélyi haza" eszméjét mégsem ők, hanem a ?magyarizmus" és a ?dákoromanizmus", vagy mai szóhasználattal: a magyar és a román nemzetállam egymással rivalizáló és Erdély tekintetében egyformán kizárólagos ideológiái szorították le a történelem színpadáról. Hiába lessük, kémleljük - egyesek reménykedve, mások szívszorongva - a két ?nemzeti" haza egykor sziklaszilárdnak hitt fundamentumaiban a sokasodó hajszálrepedéseket, pontosan ez, a világon mindenütt észlelhető jelenségnek kell ráébresztenie bennünket arra, hogy már elmúltak azok az idők, amikor egy hazát - teljes odaadással és önfeledtséggel - még egyáltalán fel lehetett építeni. 2. Mi az akkor, amit az erdélyiek megtehetnek? A legutóbbi helyhatósági választások eredményei11 az eddig kétkedőket is meggyőzhették arról, hogy Erdély politikai értelemben Románia többi részétől világosan elütő, külön régió. Azaz: a nyugati, az észak-nyugati és a központi régió együtt egy külön, sajátos jegyekkel bíró makrorégiót alkot. Az, hogy erdély ?különleges terület", amelynek ?helyzete radikálisan eltérő" a munténiai és a moldvai helyzethez viszonyítva, mint Dan Pavel, nagyon helyesen megállapítja, nem ?hazug eszme" (Adrian Năstase), hanem tény.12 Miközben a posztkommunista erők hegemóniája, a ?bizánci Leviatán"13 ereje és begyökerezettsége a regátban megkérdőjelezhetetlenné vált, a Nyugat-barát kormánytöbbség pártjai ?győzedelmeskedni" tudtak, és feltehetően az őszi általános választásokon is ?győzni" fognak Erdélyben és a Bánságban. De minden bizonnyal utoljára. E pártok erdélyi és bánsági megyei szervezetei és most megválasztott megyei, valamint az őszi általános választásokon megválasztandó parlamenti képviselői nagyon hamar válaszút elé kerülnek. Vagy tudomásul veszik, hogy a regátban kialakult és az ottani uralkodó mentalitásnak megfelelő politikai erőviszonyok marginalizálják, a bukaresti politikai színtér puszta nézőközönségévé degradálják őket, ami a választóik által beléjük helyezett bizalom megcsúfolása lenne, vagy elhatározzák, hogy egy nagyszabású erdélyi kongresszuson összeülnek, és kidolgozzák Erdély működőképes régióvá fejlesztésének programját. Nem utolsó sorban pedig el fogják dönteni, milyen új politikai formációkat kívánnak e cél megvalósítása érdekében létrehozni. Egy új, transzetnikus regionális párt meglapítása (és az RMDSZ erélyi magyarságon belüli hatalmi monopóliumának ezzel egyidejűleg bekövetkező megszűnése) csak egyik lehetséges és fontos következménye lesz ennek a nagyon valószínű politikai átrendeződésnek. Ennek az átrendezésnek a lehetséges irányairól és stratégiáiról sorozatunk következő, harmadik részében lesz szó. 1. Dieta Ardealului. Şedinţa 18 (28 August 1863), in: Teodor V. Păcăţian, Cartea de aur, Sibiu, 1905., vol. III. 148. 2. Mathias Bernath, ?Unirea bisericească: românii ca instrumentum regni", in: Habsburgii şi începuturile formării Naţiunii Române, Cluj, 1994, 73-86. 3. Keith Hitchins, ?Românii din Monarhia Habsburgică", in: Românii. 1774-1866, Bucureşti, 1996, 260. 4. ?Kossuth 1848. március 19-i beszéde", in: Kossuth Lajos, Írások és beszédek 1848-1849-ből, Budapest, 1987, 38. 5. Fenyő István: A centralisták. Egy liberális csoport a reformkori Magyarországon, Budapest, 1997. 248-249. A magyar polgári nacionalizmus kialakulásáról és jellemzőiről lásd: Kosáry Domokos: ?A modern nemezettudat születése", valamint: ?A Pesti Hírlap nacionalizmusa, 1841-1844", in uő: Nemzeti fejlődés, művelődés - európai politika, Budapest, 1989, 9-15., 23-50. 6. Kemény G. Gábor: A magyar nemzetiségi kérdés története. I. rész. A nemzetiségi kérdés a törvények és tervezetek tükrében. 1790-1918. Budapest, 1946, 59. 7. Dieta Ardealului. Şedinţa 24 (4 Septembrie 1863), in: Cartea de Aur, III. 241. 8. Idézi Mester Miklós, in: Az autonom Erdély és a román nemzetiségi követelések az 1863-64. évi nagyszebeni országgyűlésen, Budapest, 1936. 191-192. 9. Dieta Ardealului. Şedinţa 7 (27 Iulie), in: Cartea de Aur, III. 67-69. 10. Dieta Ardealului. Şedinţa 24 (4 Septembrie), in: Cartea de Aur, III. 223. 11. Vö.: Molnár Gusztáv: A megyei tanácsi listákra leadott 2000. június 4-i szavazatok regionális megoszlása, Provincia 3. 12. Vö.: Dan Pavel, Krónika, 2000. jún. 24, valamint: Adrian Năstase, ?Între maturitatea gîndirii wilsoniene şi iresponsabilitatea revizionismului maghiar", Curierul Naţional, 2000. Június 3. 13. Dan Pavel, ?Un eşec al ingineriei politice: Leviathanul bizantin", in: Leviathanul bizantin, Polirom, 1998, 5-47. 2000.08.24.