Traian Stef A mi provinciánk Többször felteszem magamnak a kérdést, miért tekintik problémának Erdélyt, miért rohannak le nyilatkozataikkal különböző politikusok, miért foglalkoztatja ily mértékben őket a mi sorsunk, miért féltenek ennyire bennünket. Kérdéseim azért költőiek, mert tudom: nem akarnak mást, mint a szavazatainkat. Különösen a baloldali politikusok aggódnak azért, hogy jelenleg, mikor a közvélemény-kutatások eredményei szerint meglehetősen jól állnak az ország többi részén, itt nincsenek többségben. Ahelyett, hogy a megoldást keresnék, továbbra is a demagógiára, a diverzióra, a nemzeti katasztrófa szétkürtölésére és a föderalizáció veszélyének hangoztatására alapoznak. Az Erdély-kérdés Bukarest szempontjából lehetséges megoldása rendkívül egyszerű: meg kell engedni, hogy gazdaságilag olyan sebességgel fejlődjön, amilyennel képes a közigazgatási autonómia autentikus fogalmi keretei közt. Másfelől, itteni kapcsolataink kulturális, polgári jellegűek, és például annak a véleménye, aki idős korában jut el először Nagyváradra - szépnek tűnik számára a város, de igen sok a magyar -, nem vált ki mást, csupán egy ironikus-engedékeny csodálkozást. A dolgok azonban ilyen értelemben is fejlődtek. A központosítás megszüntetésére és a helyi autonómiára vonatkozó gondolatok elkendőzésétől, különösen 1996-ot követően - a demokratizálódás értelmében vett politikai fejlődés jeleként - eljutottunk egy sokkal világosabb látásmódig, amikor elméletek születnek, és megtesszük a szubszidiaritás irányába az első lépéseket. A vidéket általában a központhoz, a fővároshoz viszonyítva határozzuk meg. Egy távolabbi, másodrangú hely, törvény vagy szokások tehetetlenségi ereje által alárendelt intézményekkel. Létezik tehát egyfajta hatalmi viszony a főváros és a vidék, vagy egy politikai központ (amely lehet egy európai intézmény is) és a vidék között. Ez a politikailag meghatározott helyzet szülte az elkerülhetetlen felsőbbrendűségi illetve alsóbbrendűségi komplexusokat is. Amikor a vidékiben felébred a gőgös öntudat, kigúnyolják, és még hangsúlyozottabbá válik "vidéki" megbélyegzése. Egy kultúra alkotó értékei és stílusbeli egysége által határozható meg. A kulturális értékek között található a politikum is. A kultúrák közti különbségek az egyes értékek túlsúlyából is adódnak. Úgy gondolom, ilyen értelemben Romániában a legnagyobb mennyiségű intellektuális energiát a politikába fektetik, többet mint akkor, amikor Mircea Eliade erre a következtetésre jutott. A politikum mindent ural, beleértve az állampolgárok közti kapcsolatokat is. A polgári társadalom még nem jutott el addig az állapotig, hogy ellensúlyozni tudná ezt a barikád-képet (szakadék-képet?), melynek egyik oldalán a hatalom, másik oldalán az ellenzék áll. Az etnikumok közti kapcsolatok is elhelyezhetők ebben a dichotómiában, annál inkább, mivel az etnikumokat is politikai pártok képviselik. Ezért van szükség a román társadalmon belüli kapcsolatok kulturális, polgári (civil?) szemszögből való megvitatására. Ez a központtal való kapcsolatok demokratizálódását is eredményezheti, amelynek hatása végső soron a magánszféra szerepének megnövekedésében nyilvánulna meg, feltételezve a helyi döntéshozatal súlyának növekedését is. Románia lakói nagyon homogén kultúrában élnek. Ez a képzettségből adódó homogenizáció a totalitárius rendszer egyik jellegzetessége. Más alkalommal is hangsúlyoztam, hogy a kommunizmus hatalomra kerülését követően valójában egy ideológiában és nem egy kultúrában éltünk. Abban a helyzetben nem is beszélhettünk a másság jogáról, a változatosságról, a multikulturalitásról. De az ideológiai keretben mégis észlelhetők voltak bizonyos "hangok". Ezek a nyelv - főként a magyar és a német -, a nemzeti emlékezet, a közösségi hagyományok és a családi szokások mentén tagolódtak. Megjelentek azok a civilizációs különbségek is, amelyek azon népek hatásának tulajdoníthatók, amelyektől a kisebbségek származtatják magukat. Folytatva az előbbi gondolatmenetet kijelenthetjük, hogy a történelmi országrészek (tartományok?) között, az évszázados tapasztalat és a többi etnikummal való együttélés következményeként különbségek jelentek meg. Az előbbieket állítva természetesen Erdélyre gondoltam. Nem összetévesztendő azonban a bevándorlók helyzete a nemzeti kisebbségekével, akik a szülőföldjükön élnek. Az előbbiek választhatnak a beolvadás és a szegregáció között, míg az utóbbiak egy nemzeti kultúra részesei - közös vonásokkal és természetes különbségekkel. A kultúra területén született újabb elméletek egyre többet beszélnek a nemzeti kultúra kárára váló különbségekről és megosztottságról (sokszínűségről?). Ez annál inkább érvényes, mivel Európa nem politikai határok, hanem értékkészleten alapuló kulturális projekt által lesz meghatározható. A magyarok önmeghatározásra való törekvése érthető. Ők kétszeres vidékiségben élnek: egy románban és egy magyarban. Lehet, hogy éppen ezért hoztak létre az 1989. decemberét követő új helyzetben egy tiszteletreméltó vezető réteget, politikai képviseletre, intézményalapításra, egyes szimbólumok újrahonosítására építve. Emlékműveket emeltek, könyvkiadókat létesítettek, magán jellegű vagy államilag támogatott folyóiratokat, újságokat indítottak. A kezdeti érzelmi állapot közömbös szomszédsági viszonnyá alakult, ahol sem románnak, sem magyarnak nincs ideje és kedve egymáshoz. Ezúttal különböző az elégedetlenségük. Korábban ugyanazon hiányok miatt panaszkodtak, ugyanolyan ellenállási formákat alakítottak ki, és az egyedüli különbség a nyelvben mutatkozott, s ez áthidalható volt. Kollektív identitásodat visszaszerezni azonban sokkal bonyolultabb folyamat. És ekkor a románságban az a gyanú támadt, hogy ez a törekvés Magyarországnak válik hasznára, hogy a nemzet gyengülését, majd Erdély elcsatolását akarják. És az ilyen jellegű forgatókönyvgyártás nem bukott le. Ezért van szükség a párbeszédre. Nem formális, tiszteletteljes és udvarias párbeszédre, hanem építő jellegűre. Nemcsak úgy félvállról, miközben mindenki más főváros felé néz, hanem szemtől-szembe vagy váll-váll mellett egy többszólamú kórusban. Egy ilyen polgári párbeszéd már beilleszti országrészünket (vidékünket?) az európai modellbe. Forditotta: Zsigmond Csilla Dalma 2000.06.01.