Mircea Suhăreanu Szeparatizmust jelentene az autonómia? Az autonómia nem feltétlenül nyilvánvaló aktus, hanem a mozgásban lévő demokrácia következménye. A Forradalom által létrehozott szabad és demokratikus közegben akaratlagosan önállókká válunk, amikor egy párthoz, egy pártszervezethez, egy vagy több, eltérő platformmal rendelkező szervezethez csatlakozunk - tetszés szerint -, s így szándékosan felosztjuk román társadalmunkat bizonyos szempontból vagy érdekszemszögből antagonista társadalmi csoportokra, melyeket viszont közös nevező fűz össze: közös hazánk felvirágoztatása. Az autonómia sokféleképpen nyilvánul meg: így van politikai, kulturális, nevelési és közigazgatási autonómia. S nem jelent állami elkülönülést (miként oly sokszor elhamarkodottan el akarják hitetni nálunk) mindaddig, amíg valamely terület vagy táj lakosai mind a jogok, mind a kötelezettségek tekintetében teljesen egyenlőek. Olaszországban jelenleg öt, széleskörűen önálló tartomány létezik: Vale d'Aosta, Alto Adige - többségében német nyelvű, Friuli-Venezia Giulia, Szárdínia és Szicília - ahol egyaránt beszélik a friuli nyelvjárást, a szárd nyelvet, illetve az olasz nyelv, szicíliai nyelvjárását. Ez a jó néhány évtizede létező önálló státus (autonómia) nem sérti az olasz állam épségét és érdekeit. Spanyolországban - amely hoszszas francoista kormányzás után visszatért az alkotmányos királyságra - a decentralizáció szükségessé vált, az egész országnak autonóm tartományokra való felosztása nem az ország szétbomlásához, hanem ellenkezőleg, megerősödéséhez vezetett, lévén köztudomású, milyen zavargások voltak a totalitarista francoizmus hanyatlási időszakában Katalóniában és Baszkföldön. Spanyolországban mindenütt a spanyol a hivatalos nyelv, ám ez nem zárja ki a katalán nyelvet Katalóniában, a baszk nyelvet Baszkföldön és Navarrában, a galíciait Galíciában stb. Franciaország szomszédsága nem veszélyezteti Belgium vagy Svájc területi épségét, bár a francia nyelvű vallonok vagy svájciak nem érzik magukat kevésbé franciáknak, mint a tulajdonképpeni franciák, s a "nagy nemzettől" való elkülönülésük, amelyet ők maguk akartak jó évszázaddal ezelőtt, nem jelent hátrányt számukra. Maga Franciaország - amely az állami központosításra való törekvéséről volt ismert mindig - kénytelen volt intézkedéseket hozni az autonómia bővítésére, s így meg tudta oldani a korzikai és a bretagne-i elégedetlenségi gócokat. Finnországban a lakosság 6,2 százalékának svéd az anyanyelve, és a finn is, a svéd is hivatalos nyelv a közigazgatásban valamint az oktatásban. Újságok, folyóiratok, filmek jelennek meg mindkét nyelven; az utcák és terek nevei, valamint az intézmények és állami szervek elnevezései mindenütt kétnyelvűek. A kulturális és az oktatási autonómia keretében a finn oktatási rendszer biztosítja a svéd kisebbség számára a külön anyanyelvű képzést óvodától egyetemig anélkül, hogy svéd autonóm tartomány létezne Finnországban. Bár a finnek svéd fennhatóság alatt voltak 1809-ig - ami károsan hatott a finn kultúrára és az oktatási rendszerre, mert némiképpen késleltette általános fejlődését - ez nem befolyásolja károsan a nemzetiségi viszonyokat, amelyek normálisak, ellentétektől mentesek. Az autonóm státusban, függetlenül attól, hogy ez milyen formát ölt, a szabadság és a demokrácia - a nyugati államvezetés e két meghatározója - jut kifejezésre. Magában a történelmi hagyományban kell keresni az okát annak, hogy nálunk, Romániában olyan idegen ez a fogalom. A román fejedelemségek évszázadokon át különállóak voltak, a román népnek egységes és szuverén állam keretében való egyesülése drága óhaj volt, amely 1859-ben valósult meg nagy nehezen, az akkori legtöbb, irányunkban ellenséges nagyhatalom akaratának ellenére. Az 1918-i Nagy Egyesülés sem valósult meg anélkül, hogy súlyos áldozatok árán jelentős akadályokat ne küzdöttünk volna le. Ebből adódik a központosításra való törekvés is, valamint az egyesített Románia központosított jellege, ami eleve kizár minden decentralizációs törekvést, amelyet egyenlőnek vél Románia állami szétdarabolásával. Szerintem, ahhoz, hogy társadalmi és politikai életünk minden területén széleskörű demokráciát honosítsunk meg, szükség van arra is, hogy kulturális autonómiát biztosítsunk az itt élő kisebbségeknek. Nagyon nehéz időszakot élünk egy irracionális vezetési rendszer mostoha öröksége folytán. Ezért szükség van valamennyiünk fenntartások nélküli hozzájárulására az ország - és ezzel az országot alkotó nép - felemelkedéséhez. (Megjelent a Romániai Magyar Szó 1990. március 30-i számában) Remus Luca úrnak, a Viaţa Capitalei c. lapban megjelent Simple coincidenţe (Merő véletlenek?) c. cikk szerzőjének Tisztelt Uram! Nagy érdeklődéssel olvastam a Szeparatizmust jelent-e az autonómia? c. cikkemről szóló kommentárját. Kénytelen vagyok kiábrándítani Önt, mivel nem áll mögöttem semmiféle szövetség, párt vagy idegen hatalom, és kizárólag a saját lelkiismeretem vezérel. Annak a ténynek, hogy nézeteim egybeesnek olyan személyiségek véleményével, akik hozzám hasonlóan abban érdekeltek, hogy országunkban a liberális demokrácia meghonosodjon, nem kellene aggodalommal eltöltenie Önt. Elegendő erőt kell éreznünk magunkban ahhoz, hogy megszabaduljunk bizonyos, a Ceauşescu-korban gyökerező felfogások fölösleges ballasztjától. Ezek közé tartozik az az állandó bizalmatlanság is, amellyel más politikai véleményeket valló, vagy más vallású és nemzetiségű polgártársainkhoz viszonyulunk, eleve ellenségesnek minősítve minden, nézeteinknek ellentmondó magatartást. Senki sem tarthat igényt az igazság kizárólagos monopóliumára. Az csak az igazság érvényesülésében érdekeltek közötti, eltérő eszméket ütköztető párbeszéd eredménye lehet. Sajnos ezt a gyakorlatot elutasítják azok a hirtelen lett ideológusok, akik a kisebbségi kérdést, többes szám első személyben fogalmazva, ex cathedra, az 1935-ös Nürnberg példáját követve szeretnék megoldani. Az Ön által sérelmezett cikket felajánlottam közlésre a 22 c. lapnak is, ahol általam ismeretlen okokból nem jelent meg. Marosvásárhely, 1990. április 20. Mircea Suhăreanu 2000.06.01.