A költészet lárma, szélfújta kürt

 

Ha föllapozzuk Böszörményi Zoltán Majorana a tér tenyerén című, legújabb verseskötetét (Kalligram, 2014), az az érzésünk, hogy a költő évekig táplálta, öntözgette e színes lírai csokor darabjait. Nem tudhatjuk, valóban sokáig hordozta-e magában őket, az viszont megállapítható, hogy eddigi költészetének egyik legkomplexebb alkotása ez a könyv.

 

Mindenesetre nem egyestés olvasmány, a triptichontól a villanellán, a hexameteren, a sestina, Böszörményinél már jól ismert versformán, a szonetten át a szabad versig különböző formatechnikai bravúrok mozgatják meg elménket úgy, hogy közben mitológiai alakok, antik gondolkodók, modern filozófusok, kortárs és klasszikus költők világlanak ki utalásszerűen avagy éppen név szerint is a sorok közül, több értelmezési síkot adva a korpusznak.

 

Aki ismeri a Böszörményi-verseket, annak nem idegen Majorana alakja. A titokzatos olasz atomfizikus a költő több előző kötetében felbukkant, s az egyik – Majorana helyzetjelentése a tökéletes boldogságról – csak e lírai alteregó szövegeit tartalmazza, címével is jelezve a kizárólagosságot. Akárcsak ez a friss verseskönyv, amely mégsem csupán folytatása a korábbi Majorana-verseknek.

 

A Majorana a tér tenyerén egy alkotói periódust lezáró, összegező mű. Majorana a „tér tenyerén” állva szemléli önmagát s önmaga tükrében a világot, a hazát, az érzelmeket, a költészet és az emberi létezés értelmét. A versszereplő célba ért, de korántsem találta meg a tökéletes boldogságot, sőt, az öröm egyre kevésbé „látogatja”. Újabb helyzetjelentéseit sejtelmes rezignáltság, keserédes megnyugvás lengi át. A poéta körültekint, elemez, elemeire bontja az emlékeket, fiatalságot, folyamatosan utazik az időben, olykor az antikvitásig, a mitológiáig. Ugyanakkor – és az összegező jelleg ennek is köszönhető – rendre visszaköszönnek a költő régebbi verseiből ismert motívumok: tér, idő, út, utazás, semmi, madár, lugas, fény. Ezeket a motívumokat fűzi össze, láttatja egyetemesebb értelmezésben.

 

Az első versciklust, A tér tenyerén élén álló Majorana panasza folytatja, amit a költő előző, Katedrális az örök télnek című kötetében elkezdett: választ keres arra, mit jelent korunkban a költészet, milyen a ma költője. A Sorsunk délibábja olvasásakor érezhető volt, hogy ennek a témának lesz még folytatása. Érdekes hasonlóság egyébként a két kötet között, hogy a témát körüljáró vers mindkettőben nyitódarab, kezdősoruk pedig felkiáltás. „Hercegem, a költők mind kihaltak!” – indítja előbbiben a gyönyörű balladát a költő, a friss kötetben pedig: „Régóta nem csapoltak költővért!”

 

A ballada ajánlása még reményt ad, hogy a költészetnek jöhet újabb virágkora, a líra ismét elfoglalhatja méltó helyét a világban: „Ha ott, belül, a tűz majd lángol újra, / Eljő a versnek áldott, szép uralma. / Vitorlátok fordul a szélirányba: / Ujjongó lélek sorsunk délibábja.” Az új könyv nyitódarabja már jóval pesszimistább: „Régóta nem csapoltak költővért! / A költészet lárma, szélfújta kürt. / Ez a kor mit sem tesz a költőkért, / A vers a hatalom kezébe került.” Az eszme vérszegény, falfehér lett, a szabadság is odaveszett, csak az lakhat jól, aki a hatalom kénye-kedve szerint csepüli rímét – jellemzi korát nem túl derűlátóan a költő.

 

Ebben a rideg világban kapaszkodó a vers, a költő egyetlen menedéke: „Rám csordult a zöldes fény, / a lombokba temette sorsomat. / Hasonlatra borult a hasonlat, / illatozó szósövény. // Mint csillagok, hallgattam. / Zizzenő múlt szállt az asztal felett, / szárnya a köd tintájába kevert / jelen, csöpp halhatatlan.” (Majorana néhány sora) Néha azonban a reménytelenség felülkerekedik, s az utolsó mentsvárat is lerombolja: „Halottak ezek a versek, / átjárható szobák. / A test kinyújtva, / lemeztelenítve: áruház.” (Majorana triptichonja)

 

A tér és az idő mellett a semmi olyannyira meghatározó motívuma Böszörményi filozofikus költészetének, hogy egyik verskötetének címében is felbukkan (A semmi bőre). Nem meglepő, hogy hangsúlyosan van jelen legújabb kötetének költeményeiben is:  „guggolok itt a semmi eresze alatt” (Majorana kitekint), „a semmi lobban” (Majorana megszusszan), „A semmi most rád gondol, keserű a szád.” (Majorana kertje)

 

Az Utazás című ciklus a belső utazást valódi úti élményekkel színesíti. Tenger, pálmafák, fenyők, Stonehenge, Kairó, Barbados, Kolozsvár képei suhannak el lelki szemeink előtt. Kellemes és fájdalmas emlékek sora, gyerekkor, szerelem lakja be ezeket a verseket. A költő itt is összegez, számot vet, töpreng az utazások értelmén.

 

A Majorona Kairóban című vers az egyéni emlékezet és a történelem párhuzamba állítása miatt különösen figyelemre méltó darabja a kötetnek: „A történelem malmában / csak a kövek sérülékenyek. / Az ember bár mindennél múlékonyabb, / az emlékezés bazalthegyeit cipeli magában, / egyedül ő marad fenn, / és talán az égen átröppenő / fecske karneváli csivitelése.”

 

Az Idézetek ciklus valóságos művészeti-irodalmi kavalkád. A versek egy része ajánlás kortársaknak, Kányádi Sándornak, a nemrég elhunyt Kinde Annamáriának, Szőcs Gézának, Gömöri Györgynek, Kabdebó Tamásnak, másik része a történelem és a kultúra nagy alakjait – mint Nagy Sándor, Dante, Botticelli, Michelangelo, Leonardo da Vinci, Milton, Goethe vagy Kölcsey – idézi. E versek is utazások az emberi szellem változatos tájain és a különböző korokban.

 

Az utolsó két ciklusban, a Létüres térben és a Leltárban Majorana búcsút vesz tőlünk. A rendhagyó lírai utazásnak azonban koránt sincs vége, bizonyára találkozunk még Böszörményi költészetében az idő, a tér, az emberi létezés – egyáltalán: a filozófiai kérdések – művészi megjelenítésével. Annyit sejthetünk, hogy Majorana csak ideig-óráig pihen a tér tenyerén. S ha újra elindul, másféle költői irány következik.