„A valóság vézna vásznán kokain” – Böszörményi Zoltán Katedrális az örök télnek című verseskötetéről
Böszörményi Zoltán legújabb – a pozsonyi Kalligram kiadónál idén megjelent – verseskötetének már a borítója felkelti a figyelmet, nem lehet csak úgy elmenni mellette a könyvesboltban. A könyv címéhez remekül illő színes grafika – akárcsak a többi illusztráció – Részegh Botond munkája. Képei hatásosan egészítették ki a költő és író előző műveit is, de a Katedrális az örök télnek az irodalom és a képzőművészet legsikerültebb találkozása.
A finom vonalvezetés, a kék, a zöld, a szürke, a fekete és az életteli piros kombinációja hű lenyomata a kötet hangulatának, hiszen a versek hol melankolikusak, hol a romantika klasszikusait idézik, máskor olyanok, mint egy légies mozdulat, könnyed tánclépés, s gyakran a friss hóeséshez hasonlóan tiszták, már-már istenközelség árad belőlük, olykor pedig vészjóslóan komorak, akár az űr vagy a csillagtalan éjszaka, hogy aztán hirtelen lázadók, tüzesek, szerelemmel teltek vagy fájdalomtól vérzők legyenek.
A kötet sokszínű, mint egy polifón dallamsor. A négy ciklusba (Délibáb, Ujjrács, Képeslap, Katedrális) rendezett versfolyam: „a valóság vézna vásznára kokain”. A költő baráthoz, Jónás Tamáshoz címzett, Kilenc oktáv című vers e sora több, mint szuggesztív metafora, mert Böszörményi Zoltán lírája egészében szellemi kábítószer: „Parázsló szavak a lélek rongyain”; „Szemem vizébe fényaranyat old”; „Magába roskadva ég fenn a Hold” (A szél), „Az önzetlen vággyal vagyok egyenlő” (Cérnára fűzve); „Szárnyaikat lengetik a kőpelikánok”; „Szomjas bokrok alatt a fény gyíkként szalad”; „Forró homokon ugrál a pillanat” (Antiguai képeslap); „Felvágott ereimből méz csurog” (Kétezeregy); „Makacs vállamra friss, puha fény csepeg / Lemossa véremet” (Reggel); „A Hold kék tintát szitál” (Esti táj); „Sarkon guggol, télről álmodik a nyár” (Aradi anziksz). E képek valósággal beleégnek a tudatunkba, s elhitetik velünk, hogy a szónak, a költészetnek teremtő ereje van ma is, hiába temetik annyian és annyiszor az irodalmat.
A költő Seneca („Senki sem azért szereti a hazáját, mert nagy, hanem azért, mert az övé”) és Tőzsér Árpád („Nincs megismerés… káprázatokban élünk”) gondolatait választotta kötete mottójául, s ezzel meg is határozta a költemények két fő csoportját: az egyikbe a létezés és egyén viszonyán tépelődő, filozofikus, a másikba a hazáról, a magyarságról, a szülőföld szeretetéről szóló versek tartoznak. Beszélhetünk ugyan még külön szerelmes költeményekről, de jobbára ezek is a gondolati szövegek közé illeszkednek.
A könyv nyitódarabja, a Sorsunk délibábja az egyik legmarkánsabb vers, s mint első leütés azonnal magasra emeli a mércét. Az ókori klasszikusokat stílusában, emelkedettségében is megidéző költemény konklúziója: a nagy költők kihaltak, kallódó lelkük sorsunk délibábja. Ahhoz, hogy a vers visszanyerje méltó helyét, igazi tűznek kellene lángolnia a ma alkotó ember lelkében. És ebben a versben ott lángol!
A nyitány súlyos, komor tónusát azonnal oldja a következő vers, az Antiguai képeslap élénk, színes világa, finom játékossága. A költővel együtt érezzük és látjuk, hogy a karibi estében a forró homokon ugrál a pillanat, és szomjas bokrok alatt gyíkként szalad a fény, hogy fuvallat kutatja át a tengert, és égre feszített vitorlavászon a felhő – mintha festmény vagy film lenne ez a vers. Felüdülés a kortárs líra szinte kötelezően tárgyias, lecsupaszított nyelvi közegében. Ebben a versben gyönyörködni lehet: a szavak, a rímek öröme megmutatja, hogy a költészethez ugyanúgy hozzátartozik a játék, mint az óceánhoz a hullámok morajlása.
A Létem pora arról szól, hogy sikerből és bukásból, fényekből és kihunyó lángokból tevődik össze a lét. A mulandóság és az idő, az emberi sors értelme visszatérő motívuma a kötetnek, akárcsak a költő korábbi verseskönyveinek. „Mész lesz belőlem és hahotázó köd (…) Elveszett tekintet mesél a télről (…) Vak vagyok, látom az égő sebeket” – merengenek a Cérnára fűzve című vers sorai.
A következő ciklusban, az Ujjrácsban Böszörményi Zoltán visszatér korábbi verseiből jól ismert költői alteregójához, Majoranához. A formálisan szereplírának számító alkotásokat éppen a személyesség ereje avatja maradandóvá, hiszen nyilvánvalóan az erős érzelmi érintettség miatt mesél névileg valaki más a költő fájdalmáról, vágyáról, szerelméről. „S ha tüskét növeszt az akácfa, / Lennék, ki átvérzi a holnapot ”(Majorana bőre); „Tikkadt bőrünkre a szivárvány feszül” (Majorana tarkója); „Rügyekben rí az örökkévalóság” (Majorana átnéz az ujjak rácsain), „A kátrány és a foltos űr / költözik halkuló szemembe” (Majorana halkuló szeme).
A Képeslap ciklus kiegészíti és ugyanakkor gazdagítja is a Majorana-versek témáit. A sors, az idő, az elmúlás és a szerelem itt is meghatározó. Az indító vers, az Üres vonatok Nagy László emlékezetes zárósorát parafrazálja: „az öröm visszalopakodna, / de nincs, ki átvigye a túlsó partra”. A szerelem, a boldogság élményétől megfosztott reggelek mint „üres vonatok” jelennek meg, a magány e találó megfogalmazását még érzékletesebbé teszi a következő kép: „A fényben vergődő ég alján / néha felvillan még a kedved, / a néma tükörben emlékfonatok”.
Az Átváltozás, a Kén, a Reggel és a Folt árnyaltan folytatja a megelőző filozofikus verseket. Ebben a ciklusban is egy-egy játékosabb hangulatú alkotás ellenpontozza a mélyebb, személyesebb darabokat, mintegy időt hagyva az olvasónak, hogy elgondolkodjék az ilyen sorokon: „Vitatkoznék néha a csillagokkal, / de a szigorú elme befalaz, / Az idő foltot foltra ragaszt”.
Az Aradi anziksz az alkotó szülővárosát idézi, és hogy mennyire fontos számára ez a kötődés, a szülőföldje, a hazája és a magyarsága, a címadó versben érzékelhető leginkább.
A Katedrális az örök télnek az egyik legszebb „közéleti” magyar költemény, átütő erejét együttesen adja a mívesség, az őszinteség és a súlyos sorokból áradó könnyedség. Sugárzik belőle az imponálóan erős szándék, hogy megváltoztassa a betokosodott közgondolkodást, új értelemmel töltse meg a haza, a szülőföld, a közösség, a forradalom, a szabadság kiüresedett, elkopott, lejáratott fogalmát. „Elveszett a haza, / elhalkult a csaták zaja, / csak a becsület maradt, / azóta erősen havaz” – írja a költő. Ebben az elveszettségben, amikor európainak lenni sem azt jelenti, amit mi magyarok korábban vártunk vagy elképzeltünk, amikor a piacgazdaság bomlik, és valami bizonytalan végkifejlet felé tartunk, talán a legfontosabb az, hogy újra felfedezzük, mit jelent számunkra a haza, nyelvünk mágikus ereje, a költészetbe vetett hit.
A Karodba borult ég, a Magyar ballada, a Márai ébresztése vagy a kötetzáró vers, a Megtaláltalak e kérdésekre keresi a választ, az egész kötetre jellemző meggyőző hévvel és magas esztétikai szinten. Reméljük, hogy lesz folytatása ennek az új hanggal megszólaló közéletiségnek Böszörményi következő verses és prózai köteteiben.
Varga Melinda (Gyergyószentmiklós, 1984) költő, újságíró. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem újságírás szakán szerzett egyetemi oklevelet. Romániai és magyarországi lapokban közöl. Kötetei: 6van9 (Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2009), A kék tempó (AB ART, Pozsony, 2009), Űrezüst (versek, 2013 IJ). Jelenleg erdélyi és magyarországi újságok, irodalmi folyóiratok külső munkatársa.