Versek lábakon

Ha reszketőn megy és talán szorongva,
s májában méregoldat vánszorogna –
sófényű régi csillagokba keserült.
Fölnézett, meglátott egy édes keselyűt.

Ő lett meséd – nem lesz majd vége-hossza,
s nem érdekelhet más, csak összehozza.
Nézd csak: tömör sötétben mint ragyog,
puhán villan, suhan, de nem gagyog.

A vágya tolla hol pihés a keselyűn?
 – kérded kondor röptében keserűn.
 A lábán járó vers míg körbetáncol:
hol visszafogva, hol buján viháncol.

Ha lenne rímem, lennének még klárisok.
De nincsenek – s ez versem zárni máris ok.