Confessionis – VIII.

1. Thor Heyerdahl rögeszméje

Bizony a mindenkiben létező feltűnni-akaráson és az egészséges kaland-vágyon túl nem kevés demencia is kellett kavarogjon a hat skandináv (egy svéd és öt norvég) férfi gondolatvilágában, akik 1947.  április 28-án, a perui Callao kikötőjében egy kenderkötelekkel összekötözött, kilenc vastag rönkből álló balsafa-tutajra bízták az életüket. A kétségkívül létező bizonyítási-szándék – beigazolni azt az addig nem csekély fenntartással fogadott tudományos hipotézist, miszerint a Csendes-Óceán sziget-csoportjainak a lakói nem délkelet-ázsiai, hanem dél-amerikai eredetűek – a rendkívüli kihívás természetéből adódóan jó adag megszállottsággal és nem csekély fanatizmussal társult. Nekivágni egy több mint három hónaposra tervezett útnak úgy, hogy a hullámokon imbolygó tutajodon egyes egyedül csak a kelet felől érkező szélre és a Humbold-áramlat sodrására számíthatsz, létfenntartásodat pedig – a napi dorádó, ton- és repülőhal-zsákmányon kívül – kizárólag csak másfél-tucat ivóvízzel töltött bambusznádcső és néhány zsák kókuszdió, édesburgonya és déli-gyümölcs biztosítja, bizony jócskán meghaladja a hétköznapi átlagember holnap-tervező képességét. A szürke szerdákhoz szokott földi halandó igencsak véges horizont-távlatát... Itt bizony ezúttal teljesen más érték-hierarchiák érvényesültek! Itt valóban az ismeretlent mindig meglátni és meghódítani akaró homo sapiens felfedező-szenvedélye lehetett a meghatározó érv minden más érdek felett!...

Ezek a mítoszromboló, bizarr gondolatok, az ennek a végül is több mint száz napig tartó, csaknem nyolcezer kilométeres, a Francia-Polinézia Tuamotu-szigetcsoportjánál véget érő kalandozásnak a késztető-indítékait firtató eszme-futtatások akkor jutottak az eszedbe, amikor a norvég főváros, Oslo Bygdoy nevű elővárosában, a Norvég Tengerészeti Múzeum tőszomszédságában alkalmad volt megtekinteni eredeti mivoltában középiskolás korod nagy olvasmányélménye, Thor Heyerdahl csaknem hetven nyelvre lefordított útleírásának, „A Kon-Tiki expedició. Tutajjal a Csendes Óceánon” című könyvének sok vihart átélt, sötét-barna színű alanyát, az inka napistenről, Kon Tiki-ről elnevezett, csaknem húsz méter hosszú balsafa-tutajt. Rajta a mindent, csak menedéket nem biztosító, pálmalevéllel fedett kicsiny kalibával... Igen ott, a mintaként kitett, pehelykönnyű balsafa-rönköt emelgetve tudatosult csak benned igazán annak a hat vállalkozó-szellemű fiatalnak a merészsége, az, hogy ezek nem csupán egy később Oscar-díjas film főszereplői voltak, hanem valóban az életüket kockáztatták egy tudományos hipotézis beigazolásáért! Itt van a fényképük s a nevük a falon. Milyen vidámak és magabiztosak voltak valamennyien!

De itt vannak, e hatvan esztendős, szintén Kon-Tikiről elnevezett múzeumban (ahol a látogatók száma már meghaladja a 15 milliót) Thor Heyerdahl valamennyi felfedező-útjának az emléktárgyai. Az ötvenes években a Húsvét-szigeten (Rapa Nui) végzett ásatásainak az eredményei (milyen élvezettel olvastad annak idején az „Aku-Aku”-t!), a hatvanas évek végének látványos, az első nekifutásra sikertelen, de a másodikra sikeres kísérletei az Atlanti-óceán átszelésére Marokkó és a Barbados-szigetek között. A nílusi papirusz-nádból készült legendás hírű hajója, az egyiptomi napistenről elnevezett Ra II is itt látható, eredetiben. És persze a drámai módon végződő közép-keleti Tigris-expedíció relikviái, a hetvenes évek végének csaknem nyolcvan napos, az Irak–Omán–Pakisztán–Szomália útvonalon, a Perzsa-öbölt és az Indiai-óceán északnyugati részét érintő vállalkozása, melynek végén, Dzsibuti kikötőjében, a héttagú, az idők során a különböz nemzetiségű szakértőkből összetoborzott legénységével teljes egyetértésben, tiltakozásul a térségben dúló esztelen háborúk kiterjedése ellen, saját kezével gyújtotta fel tulajdon hajóját.

Ezekkel az utakkal ez a nagy formátumú norvég biológus, néprajzkutató és felfedező egy alapgondolatot kívánt bizonyítani az emberiség előtt. Nevezetesen azt, hogy a tenger nem elválaszt, hanem összeköt! Hogy még a legprimitívebb eszközökkel is, a történelmi idők kezdetén, lehetséges volt a kapcsolat-felvétel Amerika és Óceánia, Afrika és Amerika, Ázsia és Afrika közt. Hogy ha volt némi bátorság és kellő szakértelem, már sok száz (de akár több ezer) évvel ezelőtt is neki lehetett vágni az ismeretlen látóhatárnak. Felfedezni a még felfedezetlent! Megismerni a még ismeretlent!

Igen, ezek lehettek azok az eszmék, amelyek a mindenkori felfedezőket örökké új és új vizekre, új és új utakra serkentették! Ezek vezethették minden bizonnyal – hogy csak Norvégiánál maradjunk – a századforduló két híres sarkkutatóját, Roald Amudsen-t és Fridtjof Nansen-t Földünk két pólusának a meghódításáért szervezett expedícióikon (Nansen híres jégzár-álló gömbölyű hajója, a Fram, itt található, alig száz méterre, az út túlsó oldalán.) De ezek vezényelhették hajdanán az emberiség nagy-nagy felfedezőit. Vörös Henriket, Vasco da Gama-t, Americo Vespuccit vagy akár Kolumbusz Kristófot és Magellán Ferdinándot is. Az ismeretlen lehetőségek csábító varázsa, a megtapasztalás-vágy mákonya képes volt mindig legyőzni az ösztönös, atavisztikus félelmeket.

Hiszen, végső soron, Pompejusz egykori híres szállóigéje mit sem vesztett az időszerűségéből: „Navigare necesse est! / Vivere non est necesse!”

(Oslo, 2011. szeptember 18-án)

2. „Legyen világosság!”

Lehet-e fény nélkül élni? Lehet-e úgy eltölteni a reád szabott földi életet, hogy mindvégig csak koromsötétségben tapogatózol, hogy kizárólag csak az ujjbegyeid érintésével kíséreled meg úgy-ahogy beazonosítani a téged körülvevő tárgyakat és személyeket? Hogy ne tudd felmérni, ne légy képes magadban tudatosítani azt, ha valaki nesztelenül feléd közeledik! Hogy képtelen legyél megkülönböztetni a környezetedben lévő színeket és árnyalatokat! Hogy teljesen magatehetetlenül ácsorogj, mindennek és mindenkinek kiszolgáltatva, egy félelmetesen fekete univerzum kellős közepén.

A válasz, bár mindannyian tisztában vagyunk vele, korántsem egyértelmű! Elég csak a fehér bottal közlekedő, mindvégig szerényen a falak oltalmát kereső, fekete szemüveges sorstársainkra gondolnunk, de vehetjük akár a vakondok, a denevér, vagy éppenséggel a földigiliszta példáját – hogy rájöjjünk, igenis lehet, bizony lehet élni az állandó sötétségben is. Feltéve persze, hogy tudtál-e – közvetett és közvetlen értelemben is – időközben alkalmazkodni hozzá. Mármint az örök világtalansághoz...

Mégis, e vitathatatlan ellenpéldák dacára, úgy érzem, hogy a nagybetűs ÉLET elmaradhatatlan velejárója a FÉNY. Az a sugár-világ, amely által be tudjuk azonosítani a magunk sajátos egyéni helyzetét.Amivel fel tudjuk mérni, hogy hol is vagyunk egyáltalán, kik és mik vesznek körül, egyáltalán milyen lehetőségekkel rendelkezünk? Ami révén tudunk tájékozódni, tudunk utat szabni magunknak – konkrét és átvitt értelemben egyaránt – azért, hogy mihamarabb elérhessük a kiszabott Célunkat. Amely Cél lehet netalán épp az oly régóta áhított Ígéret Földje is... Igen, mondhatnánk akár úgy is, hogy csakis ennek a képletes vagy akár nagyon is valóságos Fénynek a jelenléte szükségeltetik ahhoz, hogy meg tudjuk fogalmazni egyértelműen Létezésünk igazi értelmét.

Nem véletlen, hogy még a Genézis könyve szerint is a világ teremtése a fény létrejöttével kezdődött. „És mondá Isten: Legyen világosság és lőn világosság! És látá Isten, hogy jó a világosság és elválasztá az Isten a világosságot a sötétség-től” (Mózes, I./3-4). Miként bizonyára az sem véletlen, hogy Pierre Landowsky monumentális alkotásának, a Reformáció Genfi Emlékművének a felső részén, épp az egyházatyák (Kálvin, Knox, Farel, Béza) feje fölött ott látható az egyházújítás híres jelszava: „Post tenebras lux!” Azaz a Sötétség után érkezik a Fény!

A város, ahol most baráti közösségünk az Európai Protestáns Szabadegyetem Erdélyi Körének Közvilágítás című konferenciájára összegyűlt, többször is bebizonyította történelme folyamán, hogy a Világosság Városa. Hogy mindig is az alkotó gondolkodás, az újítás, a műszaki haladás pártolója volt. De azt is, hogy a legfeketébb éjszakában is tudott Fényt gyújtani. Hogy a legordasabb egymásra-fenekedés időszakában is példát tudott statuálni ország-világ előtt népek és felekezetek békés egymás mellett éléséről. Hogy a Sötétséget igenis le lehet győzni – ha van hozzá kellő hit és akarat...

Ha azt mondjuk, Temesvár, nekünk magyaroknak mégsem csupán az immár 127 esztendős villanyvilágítás európai csodája jut az eszünkbe, hanem többek között az is, hogy a 14. század elején, 1315-1323 között ez a „castrum regiunii Themes” bizony székes-város, Károly Róbert királyi székhelye volt. Hogy a Bonfini szerint „szép épületekkel rendelkező” település főispánjai közt bizony ott találhatjuk Hunyadi János és Kinizsi Pál nevét is.

Ha azt mondjuk, Temesvár, nekünk Dózsa György és Szapolyai János neve jut az eszünkbe, meg ama bizonyos 1514-es tüzes trónra emlékeztető Segítő-Boldogasszony szobra itt a közvetlen közelünkben, a Mária téren – valamint az is, hogy történelmi léptékben milyen rövid is volt innen az út „nemzeti létünk nagy temetőjé”-ig, Mohácsig...

Ha azt mondjuk, Temesvár, nekünk Losonczi István várkapitány Tinódi Lantos Sebestyén által megénekelt 1552-es mártíromsága jut az eszünkbe és Szavoyai Jenő 1716-os diadalmas délvidéki hadjárata, na meg az, hogy bizony itt is jelen volt a török jó százhatvan évig, nemcsak Budán...

Ha azt mondjuk, Temesvár, nekünk annak az itteni erődítési igazgatóságra vezényelt fiatal alhadnagynak ama bizonyos 1823. november 3-án keltezett levele jut az eszünkbe, amelyben arról tájékoztatja Marosvásárhelyen lakó édesapját, hogy „a semmiből egy új, más világot teremtett”. Gyengébbek kedvéért: Bolyai Jánosról van szó.

Ha azt mondjuk, Temesvár, nekünk a város egyik egykori legendás polgár-mestere, Joseph Klapka jut az eszünkbe, meg persze Klapka György és Kiss Ernő honvéd-tábornok neve, valamint a szabadságharc sorsát végérvényesen megpecsételő, 1849 augusztus 9-ei szerencsétlen kimenetelű temesvári csata, a reákövetkező világosi fegyverletétellel és az Aradi Golgotával egyetemben.

Ha azt mondjuk, Temesvár, nekünk az e városban született Kós Károly és Balogh Edgár neve jut az eszünkbe, meg persze Méliusz József Város a ködben című korrajzában megírt I. világhaború utáni Bega-parti Canossa-járás krónikája.

Ha azt mondjuk Temesvár, a mi nemzedékünknek mégis legelsősorban ez a református templom jut az eszünkbe. Tőkés László és ’89 decemberének feledhetetlen hangulata. Ama bizonyos temesvári szikra, amellyel meg lehetett törni nemcsak a Hallgatás Falát, de a lelkünkre telepedő diktatúra gerincpróbáló Sötétségét is.

S végezetül, de nem utolsó sorban, ha azt mondom, Temesvár, nekem, a Temesvári Műszaki Főiskola egykori diákjának a világra-csodálkozás feledhetetlen öt esztendeje jut az eszembe. Az az idő tájt még az utcán létező háromnyelvűség megtapasztalásával, a Tudás kincseskamarájának a korlátlan megnyitásával, társulva egyúttal a kisebbségi önszerveződés mámoros mindentakarásával, az akkor Cseresnyés Gyula vezette Temesvári Tháliával (ahol ugye „csak” Páskándi Géza és Kocsis István voltak a házi szerzőink!); az Anavi Ádám vezette Ady Endre Irodalmi Körrel (benne Franyó Zoltán, Endre Károly, Méliusz József, Bodor Pál, meg persze Bárányi Ferenc, Mandics György, Szekernyés János kézszorításával), Toró Tibor és Salló Ervin magyar nyelvű ismeret-terjesztő előadásaival, Bodó Barna és Borbély Imre, Káli-Király István és Marosfői László friss barátságával. Nem, azokat a mámoros esztendőket én mindmáig nem tudtam elfelejteni.

Ennek a közvilágító európai városnak a szellemisége előtt gyűltünk most össze tiszteletünket tenni. Hiszem, hogy lesz mit tanuljunk!

(Elhangzott a Temesvári Református Templomban, 2011. október 7-én, az Európai Protestáns Szabadegyetem Erdélyi Köre „Közvilágítás” című konferenciájának a megnyitóján.)