Kettős dráma

1951. augusztus 3-án öngyilkos lett Zsolt Ágnes. Az újságírónő haláláról csupán kenyéradó lapja, a Magyar Nemzet számolt be, az is meglehetősen szűkszavúan. A tizenhárom soros kishírbe a temetés időpontján kívül egyetlen méltató jelző („kitűnő újságíró”) fért csak bele, no meg az, hogy a lap és a Magyar Újságírók Országos Szövetsége az elhunytat saját halottjának tekinti. A tömör közlemény – a kor új szokásának megfelelően – azt is elhallgatta, hogy a lap belső munkatársa önkezével vetett véget életének. (Hogy is nézne ki, hogy az épülő szocializmusban valaki kilátástalannak érzi a jövőjét?) Alighanem ugyanezért, a kínos kérdések elkerülése miatt nem írták meg azt sem, hogy Zsolt Ágnes mindössze 39 esztendőt élt. A gyászhír névtelen szerzője pedig még azt is elfelejtette megemlíteni, hogy munkatársának neve alatt négy évvel korábban – Éva lányom címmel – egy megrendítő könyv jelent meg.

Az elhallgatássorozat az augusztus 7-i, Eltemettük Zsolt Ágnest című tudósítással folytatódott. A cikkecskének is alig nevezhető egyflekkes a következőket idézte a lap főszerkesztője, Boldizsár Iván sírbeszédéből: „Kolléganőnkkel a fasizmus végigjáratta a gyötrelmek útját, de legyőzni nem tudta (…) öröksége ez: küzdjünk úgy, írjunk úgy, éljünk úgy, hogy Zsolt Ágnes és más feleség és anya szenvedései soha többé meg ne ismétlődhessenek.” Azok az ismerősök, barátok, akik ott álltak a sírnál, akik ismerték az elhunyt zaklatott, tragédiák és feldolgozhatatlan traumák övezte életét (vagy annak valamelyik szakaszát), azok, persze, pontosan értették a körmönfontan mellébeszélő gyászbeszéd utalásait. A napilapolvasók túlnyomó többsége azonban semmifajta háttérismerettel nem rendelkezett. Ők legfeljebb azokra az 1950–1951-ben megjelent lelkesítő kulturális cikkekre, interjúkra emlékeztek, amelyek alatt ott volt a cikkíró neve vagy a Zs. Á. monogram. Az utolsó nyolc hónap termésében hosszú beszámolók olvashatók arról, hogy a szocializmus idején mennyire megbecsülik a magyar tudósokat, csokornyi interjú neves művészekkel, akik kivétel nélkül „végtelenül hálásak” a kommunista pártnak azért, hogy lehetőséget teremtett a békés alkotómunkára. Az újságírónő mások mellett ellátogatott a Horthy-korszak idején a magyar államalapító Szent István-szobráról ismert Pátzay Pál műtermébe, s megállapította, hogy „a szobrász vésője immár új fegyver lesz”, hiszen a művész a kommunista párt közelgő kongresszusára felajánlotta, hogy megformázza a pártvezér Rákosi Mátyás mellszobrát. Ugyancsak Zsolt Ágnestől tudhatta meg az olvasó, hogy a Kossuth-díjjal frissen kitüntetett Kadosa Pál zeneszerző Vidám zene címmel olyan „szép muzsikát” komponált, amely a nép számára „végre minden taktusában érthető”. Az újságírónő részt vállalt a koncepciós perben bebörtönzött Mindszenty József hercegprímás utáni katolikus főpásztor, Grősz József elleni rágalomhadjáratban is. Felsőbb intenciókat követve nemzeti kincsek, egyebek mellett a Mátyás király könyvtárát is gazdagító, ónémet költeményeket rejtő 13. századi, kalocsai kódex eladását és külföldre csempészését varrta Grősz nyakába.

Szakmányban gyártott sematikus cikkei között akad azonban két rövid írás, amely utókori olvasatban közelebb visz az Éva lányom című könyvecske rejtélyéhez. Amikor 1950 januárjában Budapestre látogatott a negyvenévesen kivégzett cseh antifasiszta ellenálló, (a Riport az akasztófa tövéből című utolsó könyve, naplója nyomán ismert) Julius Fucík „élettársa és harcos szövetségese”, róla, a „halkszavú özvegyről” Zsolt Ágnes kanyarított portrét. Önvallomásnak is beillő (de legalábbis önmagát biztatgató) megállapítása szerint „mártír özvegye nem vájkál a múlt szenvedéseiben, pedig nyilván nem felejtett el semmit…” Másik cikkében pedig egy országos gyermekkonferenciára készülődő fiatal alorvosnő szavait citálta: „Higgye el, nem gond ma már gyermeket felnevelni, minden gyermek boldogságot jelent a szülőknek, az egész népnek. Ezért van eltűnőben a múlt rendszer szomorú öröksége, az »egyke«.”

*

Történetünk első számú főhőse, Zsolt Ágnes 1912. december 12-én Rácz Ágnesként látta meg a napvilágot egy nagyváradi zsidó patikus házaspár „egyke” gyermekeként. A partiumi nagyváros polgári miliőjében felcseperedő, feltűnően csinos, több nyelven beszélő hölgy hamar elkelt. Még gyógyszerész medikaként ment férjhez egy helybeli notabilitáshoz, Heyman Béla építészmérnökhöz, s 1931 februárjában megszületett lányuk, Éva, aki végül is szintén „egyke” maradt. A családi boldogságnak ugyanis hamar befellegzett, az egymástól elhidegült pár 1937-ben elvált, az asszony pedig férjhez ment a nála 17 évvel idősebb Zsolt Bélához.

Az akkor már némi hírnévre szert tevő férjet 1895-ben Komáromban még Steiner Bélaként anyakönyvezték. Bölcsész tanulmányait az első világháború miatt nem fejezhette be, 1914-ben besorozott katonaként került az orosz frontra, ahol többször is megsebesült. A lábadozás hónapjai a nagyváradi katonakórházban teltek, ahol unalmában kezdett verseket fabrikálni. A „háborús hős” költeményeit, már magyarosított nevével, előbb a helyi lapok közölték, de nem sokkal később fővárosi lapokban is publikált. 1918 novemberétől pedig belső munkatársnak szerződtette őt a Nagyváradi Napló. Két év múltán a Világ című budapesti radikális napilapnak, majd a fővárosi polgárság napi szellemi betevőjének számító Újságnak lett – Márai Sándor mellett – egyre olvasottabb publicistája. Az 1920-as évek végétől Zsolt „mellékesen” főszerkesztette és írta is A Toll című irodalmi folyóiratot. E tekintélyt nem ismerő orgánumban a magyar irodalom olyan jelesei, mint Kosztolányi Dezső vagy József Attila közöltek megsemmisítő kritikákat a magyar irodalom más jeleseiről, például Ady Endréről, Babits Mihályról. A harcos-karcos Zsolt Béla ezenközben önéletrajzi ihletésű regényekkel is próbálkozott: az 1926-os Házassággal végződik, az 1935-ös Kínos ügy vagy a két évvel későbbi Villámcsapás című könyvei a magyarországi asszimiláns zsidóság életének, hétköznapjainak figyelemre méltó lenyomatát adják. Mindeközben az író „második szülővárosával”, a trianoni döntéssel Nagy-Magyarországtól elszakított, román fennhatóság alá került Nagyváraddal is szoros kapcsolatban maradt.

Zsolt Béla Kilenc koffer című, 1946–1947-ben folytatásokban publikált – könyvként csak jóval halála után, 1980-ban közzétett – önéletírásából sem derül ki, hogy Rácz Ágnes (alias Heyman Béláné) és az írói Parnasszusra is kacsintó, az első, szintén viharos házasságán túleső zsurnaliszta mikor ismerkedett meg egymással, az viszont bizonyos, hogy az újdonsült Zsolt Béláné nyomban követte férjét előbb a magyar fővárosba, majd hosszabb külföldi útjaira. Leányát – akit a válóperében csak heves csatározások és ügyvédi ügyeskedések nyomán sikerült magánál elhelyeztetnie – a váradi nagyapa és nagyanya, valamint a már őt is felnevelő kisasszony, Fräulein Juszti gondjaira bízta. A következő években, szerencsés esetben hónapos, máskor negyedéves anyukaként látogatta meg a gyorsan koraéretté cseperedett Évát.

A második világháború kitörésekor a Zsolt házaspár Párizsban tartózkodott, így óhatatlanul felmerült bennük az emigráció gondolata. Egyaránt „érintette” őket a Magyarországon törvénybe iktatott két zsidótörvény, ráadásul a baloldali radikálisként elkönyvelt újságírót, írót mind gyakrabban érték politikai inzultusok, hatósági zaklatások. A feleségben azonban ekkor feltámadt az anyatigris: „Nem vagyok sem politikus, sem újságíró, mi közöm nekem a maga eszméihez! Én nagyváradi polgárnő vagyok, otthon vannak a szüleim és a gyerekem, hogy kerülök ide, amikor háború van. Én velük akarok lenni!” – idézte fel neje 1939. szeptember eleji szavait a memoáríró, ezzel indokolva a visszatérésüket Magyarországra. Anya és lánya kapcsolatában azonban ezután sem történt alapvető változás: Zsolt Béláné havonta, kéthavonta – olykor férjével, de többnyire egyedül – Budapestről hazautazott Nagyváradra, ahol gyakran ígérgette kislányának, „Éva babának”, hogy amint jóra fordul a helyzet, ő és „Béla bácsi” majd magukhoz veszik.

A helyzet nem fordult jobbra. Az antifasiszta meggyőződésének a bevezetett cenzúra ellenére is hangot adó Zsolt Bélát 1942-ben – több tízezer sorstársával együtt – munkaszolgálatra hurcolták, 15 hónapot töltött az orosz fronton. A fővárosban maradt feleség szeme előtt egyetlen cél lebegett, az, hogy férjét kimentse a pokolból. Minden követ megmozgató igyekezetét Zsolt Béla a már említett Kilenc koffer című művében így idézte fel: „A marhavagonok még el sem hagyták a pályaudvart, amikor feleségem felvette értem a harcot az egész katonai és politikai bandával (…) egy pillanatra sem hagyta békén személyes és politikai barátaimat, zaklatta, hajnalban már felverte őket, éjfélkor rájuk telefonált (…) szívós nyugtalanításaival fel tudta őket rázni, s állandóan foglalkoztatta őket a sorsommal (…) A miniszterelnök szeretőjével randevúzott, s a keretlegény feleségét meghívta vacsorára, nekiadta a télikabátját. Betolakodott hivatalokba, amelyeknek ajtajára ki volt írva, hogy zsidóknak nem szabad belépni. Valamilyen trükkel eljutott egészen a vezérkari főnökig, s csapkodta az asztalát, az arcába vágta, hogy tisztikarában gyilkosok vannak. Végül hazasírt, hazamolesztált, hazaterrorizált.”

A kissé regényesítve felidézett küzdelem valósága még bizarrabb: a mozgósított barátok és ismerősök és azok barátai és ismerősei valamiképp eljutottak a kardcsörtető katonák közt mérsékeltnek tekinthető Csatay Lajos honvédelmi miniszterhez, aki azért járt közbe, hogy indítsanak büntetőeljárást izgatás és rémhírterjesztés miatt Zsolt Béla ellen. Mivel a tárgyaláson a vádlott személyére szükség volt, Zsoltot e trükkel valójában kimentették a szadista ezredparancsnok, Muray Lipót alezredes miatt hírhedtté vált nagykátai munkaszolgálatból. Négy hónapi fogházbüntetéséből Zsolt Béla 1944. január végén szabadult, majd öt nappal Magyarország német megszállása előtt, március 14-én hazakísérte daganattal frissen operált feleségét Nagyváradra. A férfi zsebében akkor már Hirschler Samu álnévre kiállított igazolványok lapultak, elsősorban nem zsidóságától, politikailag veszélyes nevétől igyekezett szabadulni: a háborús és politikai helyzet ekkorra, igaz, meglehetősen rövid időre, összesodorta a Zsolt–Rácz–Heyman famíliát.

*