„Ha én nem bírom, más is ne bírhassa”

Kós Károly: A varjú nemzetség

1658-ban, a medgyesi fejedelmi gyűlésre készülőben mondta állítólag ezt az őszintén hitvány mondatot a rossz emlékű II. Rákóczi György – természetesen Erdélyre vonatkoztatva. Rövid életű, törékeny regnálás volt az ő fejedelemsége, országa, népe kétszer is elcsapta a hatalomból, ő kétszer is visszaszerezte trónusát, de sok köszönet egyszer sem volt benne.
Felvidéki volt a Rákóczi család, kevés kötődéssel és még kevesebb megértéssel Erdély iránt. Bizalmatlanság és személyes becsvágy vezette, ez utóbbi vitte a balul sikerült lengyelországi kalandba, amely neki kudarcot, seregének tatár fogságot okozott, Erdély pedig védtelen maradt török, tatár és egyéb martalócok kénye-kedvének kiszolgáltatva. A regényben mindez sötét kulissza, háttér, amely azonban időnként ijesztően megelevenedik.
*
Varjúvár volt a tornyos sztánai kúria neve, amelyet Kós Károly maga tervezett és benne élt évtizedeken át – Varju nemzetség a krónika címe, amellyel bemutatkozott az irodalomban. (A család neve és a könyv címe rövid u-val íródik.) Önéletrajzi regény, családtörténet? Több is, kevesebb is annál. Más, még ha némiképp egy tőről fakad is a kettő. Olyan hagyomány, amelyet Erdélyben bizonyosan sok család őriz, olyan legendák, amelyek egyik hagyományból a másikba, egyik családból a másikba vándorolnak. Nemzetségről nemzetségre.
Az a másfél évszázad, amíg Erdély – az önálló fejedelemség illúziójában – fönnállt, örökre belevésődött erdélyi és nem-erdélyi magyarok lelkébe és tudatába. A lehetetlen megkísértésének és pillanatokra való elérésének ideje ez, a nagyhatalom álma, amely időnként akár kézzelfogható is, és a vazalluslét réme, amely gyakorta igába görbíti a fejeket, a derekakat. És mégis… Mégis úgy formálódik át a múlt fénytörésében ez a másfél évszázad, mint a megvalósult lehetőségek tündérkertje, amely, ha a Kárpátok gyűrűjébe zárva csak ideig-óráig létezett is, ott belül megvalósult és továbbélt, máig, kiirthatatlanul.
Az erdélyi történetíró, krónikaíró újra és újra ehhez a másfél évszázadhoz nyúl vissza, vágyakozással, keserű szemrehányással, csodálattal, vagy mindezek bölcs vegyítésével – ki-ki vérmérséklete, vagy a politikai forgószél pillanatnyi szeszélye szerint. A regény elején még él „a nagy fejedelem”, Bethlen Gábor, a regény végén már csúfosan kimúlt II. Rákóczi György, akivel sírba szállt az erdélyi béke és a „nemzeti nagylét”. A történelem azért jobbára valahol a háttérben dübörög, távol van Patak és Sztambul (Kós Károlynál: Stámbul), távol Lengyelország és Havasalföld. De mivel kicsi az ország és nagy a hullámverés, mégiscsak elérkezik ez a történelem Kalotaszeg vidékére és a havasok fölé emelkedő pojánára is. Elérkezik és belenyúl az emberek zsebébe, az emberek szívébe. Nem lehet elfutni, nem lehet maradni. A 16–17. századi Erdély szabad emberek országa, akik maguk formálják sorsukat, maguk akarják országuk sorsát is formálni. „Nem urak szolgái, de maguk koldusai” – sóhajt róluk szólva Kós Károly. Elsősorban azonban békében akarnak élni, szeretni és gazdagodni. Szeretik a jót és a szépet, asszonyban és birtokban, borivásban és lovaglásban. Bizalmat kérnek, és tanácsot adnak, meg a karjukat, a kardjukat. Az életüket, ha kell. De, ha megbomlik ez az egyensúly, ha bizalom helyett sanda számítással találkoznak, ők is bizalmatlanok lesznek. A porkolábokat, az udvaroncokat utálattal fogadják. Szabad emberek.
Bolond népségnek tartják a Varjukat már évszázadok óta, a bolond nevezet azonban inkább különcséget jelent, titkot sejtet, olyan embereket, akik mást és másképpen tesznek. Beszélnek aranycsinálásról, rejtegetett kincsről, hogy igazat beszélnek-e, sosem derül ki. Talán a Varjuk se tudják az igazságot, csak azt: őket bolondnak, azaz másfélének tartják. Nagy erő ez, különös erő: a kiválasztottság tudata. Az már persze inkább a véletlen műve, hogy még egy madaruk is van: egy megszelídült varjú, aki szobában lakik, és akit tenyerükből etetnek, hússal. Jelképes, szép állat, idővel kinő a szárnya, Kisanna magának kéri, aztán elrepíti a varjút. A Kisannák ilyenek, nem értik ők a varjúkat, nem értik ők a jelképeket.
Úgy öt nemzedék híre-sorsa fonódik össze a másfélszáz esztendőben, a legrégibb Varju ős építette a házat fel a pojánára, a havasi legelőre. (Nem a völgybe, a folyó partjára, mint a „rendes” népek, nem, ő fölfelé kívánkozott, a csönd, a titkok és Isten felé. De, hát, mondták róla, hogy bolond!) A birtok ott fenn el-elpusztul, és újra fölépül. Miből, ki tudja? A népek (ott lenn, a völgyben) azt hiszik, hogy a hamispénzből, a szerzett kincsből. A Varjuk tudják, hogy munkából, vérből és verejtékből, a kiemelkedni akarásból. Nagy erő ez, majdnem olyan nagy, mint maga az arany, a pénz ereje. Sőt! Beszélnek egy félig megégett könyvről is, abban van leírva, ami le van írva…! Örökségként bízza unokájára a haldokló Varju János, bár az ákombákom rajzokat bizonyosan ő maga sem érti. Csak bízik benne, hogy a fiú majd megfejti a titkot. Nagy erő ez is, nagy örökség: a bizalom.
Varju János, Varju Gáspár – a nevek ismétlődnek nemzedékeken keresztül – „bethleniánusok”, a nagy fejedelem hívei, halála után is azt vallják: Erdély ügyeit Erdélyben kell intézni, erdélyieknek. Csak ne volna Bethlen István olyan gyengekezű, visszahúzódó meg eloldalgó ember. Rákóczi bezzeg nem olyan, hozza a népét Patakról, magyarországbeli urakat, németeket. A rákócziánusok aztán napról napra többen lesznek. Van ez így! Az új fejedelem kemény kézzel konfiskál, és bő kézzel osztogat. Ki az egyik, ki a másik kezével találkozik, mindenki sorra kerül. Nem kell sokat tenni érte: hűségeskü, néhány mondat „szánom-bánom”, néhány mondat „bezzeg eztán” és kész. Könnyű dolog, akinek könnyű. Basa Tamás uram hamarosan belehal.