Nagyvárad Nadányi Zoltán költészetében

Nadányi Zoltán tősgyökeres bihari sarjadék volt, ősei – de genere Borsa (Barsa) - még az első foglaláskor szerezték birtokaikat. Joggal írta Krúdy Gyula ”A honfoglaló Nadányiak szívesen megmutatják az első szilvafát, ha arra jársz, pajtás”.1 A költő édesapja, Nadányi Károly, a bihari Kossuth-párt elnöke és két évig – Kossuth Ferenc határozott kívánságára - országgyűlési képviselő volt, ám 1910-ben a Munka-párti (Tisza István) Várady Zsigmond ellenében megbukott a választáson, s ezzel befejeződött országos politikai pályája. Nadányi Zoltán elemi iskoláit magántanulóként végezte, sőt gimnáziumi éveit is többnyire így abszolválta. Jogi tanulmányokat szintén Váradon folytatott, a királyi Katholikus Jogakadémián. Végzés után „gazdálkodott”, irodalommal foglalkozott és a Nagyvárad elnevezésű lapnak amolyan külső munkatársa lett. A város szellemi életében egyre jelentősebb megbecsülést szerzett, vele íratták a fontosabb irodalmi kritikákat. Nem volt lázadó alkat, de szatirikus vénája már korán megmutatkozott. 1908-ban még fiatal volt ahhoz, hogy felmérje a Holnap Társaság jelentőségét, ezután még évekig Sas Ede és a Szigligeti Társaság volt a szellemi háttere, amely hozzá segítette kötetekhez. Elfogadta a váradi hagyományokat, a lecsillapodott helyi értékrendet, lojális volt a színházhoz, noha egy-két elmarasztaló kritikát is megengedett magának. Modern, ismeretkritikai életérzések és stílusjegyek búvópatakként csak 1914-es kötetében jelentek meg. Az első komolyabb elszakadási kísérlete 1916-ban történt, amikor megírta Papp János rövid életű lapjában, (amelynek főmunkatársa lett) hogy Szép Ernő egyetlen versét többre becsüli, mint az egész magyar háborús költészetet.2 A következő esztendő mind gondolkodásában, mind költészetében cezúrának számít. Kosztolányi váradi szereplése alkalmából keményen megrótta a helyi színházi közönséget, mert bár megtapsolta A bús férfi panaszait kissé raccsolva előadó költőt, de nagyobb ovációban részesítette Harsányi Zsoltot, mert többre becsülte az „adomázást”.3

A Kerekerdő c. negyedik, immár szecessziós-impresszionista kötetét ismét a megújult Szigligeti Társaság adta ki 1917-ben. Ez a könyve részint egy elvarázsolt, szerelmes lírai szubjektumot állít elénk, részint a háborútól irtózó értelmiségit. Helységnév mindössze kettő található a versszövegekben: Róma és Velence. A következő évben, a polgári forradalom eseményeiben - barátjától, Dutka Ákostól eltérően, aki verssel köszöntötte a forradalmat - nem szerepelt sem pro, sem kontra. Részt vett azonban a Tavasz és a Magyar Szó c. folyóiratok munkájában, mint társszerkesztő, vagyis szerepet vállalt a romániai magyar irodalom megalapozásában. Tagja az Ady Társaságnak is, mi több, az ő javaslatára választják meg elnöknek Antal Sándort.4 1920 nyarán azonban repatriált és Berettyóújfaluban újságot szerkeszt. Abban jelent meg Várad balladája c. verse. Mondanunk sem kell, a költemény a város elvesztését siratja, és reménytelen helyzetéért aggódik.

Rövidesen Budapesten kiadta Furcsa vendég c. immáron ötödik kötetét, amely meghozta számára a költői céh szakmai elismerését. Élete legjobb kötetében (bár Gertrúd lánya szerint ő maga az Ezüstkert c. könyvét szerette legjobban), Váraddal szemben váratlanul barátságtalan hangot ütött meg néhány versében. A Gúnykoszorú címűt teljes terjedelmében idézem:

Hol életed rongyoltad oly sokáig,

a keserű kisvárost, Váradot,

hol nem tiszteltél senkit, elhagyod,

rossz köveit és furcsa figuráit.

Talán egy uccát lelked visszaáhít,

a temetőben egy korhadt padot

és a Köröspart vadgesztenyefáit,

mást e halottas város nem adott.

Lejjebb süllyedj, vagy hínárból kiszállj,

batyus csavargó légy, vagy kiskirály,

csak innen el! Itt nem vagy te se tiszta.

Reméld, enyhülni fog a komor út,

fejedről tépd le a gúnykoszorút,

mit ráfűztek, és dobd Váradra vissza.

Az 1918-as dátummal ellátott remek, egy ihletű, bár több mondatból építkező vers teljességét úgy nevezhetnénk: búcsúba szőtt reflexiók. Gondolt-e egy korábbi Váradtól való búcsúversre, nem tudhatjuk. A Janus Pannonius költeményében minden megszépül, ami váradi, az övében a keserű indulat szinte beleégetődik a szonettformába, mert a tudatos formáltság következtében minden mondat alá- vagy mellérendeltségi viszonyban áll az alapmondattal. Hogy kitől, kiktől kapta a költő a várostól elidegenítő gúnykoszorút, aminek érzelmi kisülése (és nem kikristályosodása!) ez az önmegszólító költemény, azt az egykori forrásokból nem sikerült kiderítenünk. Pedig Nagyvárad 20. századi irodalmi élete a forradalmakkal bezárólag kitűnően feltárt fejezete a magyar irodalomtörténetnek. Gondoljunk Hegedűs Nándor munkásságára, Tabéry Géza, Dutka Ákos emlékezéseire, Robotos Imre, Kovács János, Indig Ottó tanulmányaira. Egyedül egy csipkelődő írás jöhet számításba, de az önmagában nem lehet felmentő magyarázat.5 Szakmai féltékenység lenne a háttérben? Szerelmi csalódásból táplálkozna a keserű lírai kifakadás? Csak találgatunk. Más darabok ezt is, azt is sugallják. Az Orvtámadók c. kitűnő szatíra az előbbire utal konkrétumok nélkül:

Bozótból zörrent a Nagyorrú

szűkölve és fogvicsorítva,

és társaként pattant a síkra

az irodalmi Csodaborjú.

(—-) 

Azt bömbölik vagy ők vagy én!

De én nem ugrom be a cselnek,

Tudom: boltból való a kén,

Mit orrlikaikon lövellnek!

A Fekete üdvözlet nem nevezi meg Nagyváradot, csak „megkövült várost” emleget. A lírai beszélő feloldja a verscímben lévő oximoront: átkot, vagyis fekete üdvözletet küld a megkövült városra, ahol „nincs napfény, az arcokon, a tereken, / halottak ülnek a szobákban mereven. / Gépemberek az utcán, füst és röhögés.” S a város legnagyobb bűne: „ott múlt el múltam és jövőm és jelenem, / jaj, nem kerültem én se ki elevenen!” Az Elhagy a szerencse viszont ismét néven nevezi Váradot a süket, sárga jelzőket  veti elé. Bánatának zengő hőforrása Várad. Mert kalandokra vágyik, s ezek nem adtattak meg neki.

Jaj nekem, mert itt sincs maradásom,

Hisz gyanú közt kell gázolni térdig,

Egy szavamat százzal magyarázom,

S mind a százat százszor félreértik.

És nem jön el, jajszóval panaszlom.

A tündöklő, drága Álomasszony