Hitvány műszerek

            Nemes Nagy Ágnes emlékére

Phillis az utóbbi időben sokat töltött a szanatórium épületében. A virágos, selyem hálóingjében és a rózsaszínű nyuszifüles mamuszában csoszogott az üresnek látszó épületben. Az épület lakói túl öregek voltak ahhoz, hogy naphosszat sétálgassanak. Se erejük, sem pedig kedvük nem volt hozzá. Amióta ő is itt van, ő sem mozdult ki, mert neki se volt kedve.
A közös kantinba menet egy fekete ajtót vett észre. Eddig nem volt rajta semmi különös, de a mai napon egy vörös tábla díszítette. Rajta felirat: „TISZTELT BETEGEINK! Kérjük önöket, hogy az ajtótól messze sétáljanak, és ne nyissanak be rajta, mert a szanatórium betegeinek TILOS ODA A BELÉPÉS! Köszönjük megértésüket, a vezetőség!”
Általában, minden embernek a tilos szón akad meg a szeme, és hajtja a kíváncsiság, hogy megismerje azt, amit előle elzárnak. Phillis esetében ez nem így volt. A piros szín, a fennkölt piros szín váltotta ki belőle a megvetés érzését. „Miért pont piros?” – kérdezik a gyerekek. És vagy kapnak rá választ, vagy nem. Valószínűleg Phillis se kapott választ. Phillis napokig ment el az ajtó előtt, úgy hogy figyelte, megváltozott-e a tábla színe, de ahogy azt gondolni lehetett, soha nem fog megváltozni. Ettől Phillis dacosan, gyerekes fintorral fennhordta orrát. A kantinba igyekező emberek mindig furcsa arcot vágtak rá, mert minden alkalommal, bosszús arccal állt meg az ajtó előtt. Senki nem kérdezett tőle semmit, csupán egy pillantást vetettek rá; hogy megkérdezzék, miért teszi ezt, máris kiment a fejükből.
Leragadtak saját bajuknál, és bánkódtak a legapróbb sérelmeken is.
Többször előfordult, hogy Phillist nézve többen összeszólalkoztak, hogy aznap ki tolja maga mögött a kiskocsit, amit a nővérektől kaptak.
Phillisnek ez mit sem jelentetett, magában kuncogott, és elpirult, ahogy a két idős úr rajta és egy kisautón el tud vitatkozni. Felettébb nevetségesnek tartotta a jelenetet. A legutóbbi alkalommal, amikor megint öszszeveszett két öreg, kicsordult a könny a szeméből. Nem a sajnálat miatt, hanem nem tudta már visszatartani nevetését. Nem sértette meg őket, mert már akkor elfejtették a dolgot, amikor behívták őket az étkezőasztalukhoz.
Amikor leült Phillis saját, egyszemélyes asztalához enni, megint észrevette azt a fennkölt pirosat, de most nem a táblán látta, hanem az aznapi étlapon. Merthogy naponta cserélték az étlap tartalmát, és esetenként a papírjának színét is. Phillist ez a szín meglehetősen dühítette, de tudta, hogy másnap minden bizonnyal más színű lesz az étlap.
De nem. Másnap is, sőt, közel egy hétig ugyanezt a színt kellett végignéznie háromszori étkezés közben. Így azt a határozott döntést hozta meg: hogy a következő héttől fogva reggelijét, ebédjét és vacsoráját is a szobájába kérte.
A fennkölt piros nem tágított.
Közvetlenül a szobája mellett egy haldokló hölgy feküdt, és amikor a napi sétájáról visszatért, akkor nem tudott nem benézni a hölgy szobájába. Aki, mint minden nap, csak egy mélyről feltörő hörgést adott ki a torkán.
A szoba falait óriás poszterek díszítették. A Madách Színház ősbemutatójának korai plakátja – amelyen már épphogy látszódtak a betűk, számok. A Nemzeti Színház karácsonyi Bánk Bán-bemutatója – amelyen Kossuth és Batthyány portréja volt kivehető. A Zeneakadémia húsvéti zongoraestjének grandiózus plakátja – feltehetőleg 1981-ből, mert a négy számból csupán ennyi látszódott: –98–.